Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: KÉT ANDRÁSSY ÉS KÉT TISZA
Hegedüs Loránt könyve - Athenaeum

Hegedüs Lorántot a történetírót a politikus és az író is támogatja. A történetíró példás lelkiismeretességgel és felelősségérzéssel kutatja, rendezi, bírálja az elébe tolongó tényeket, a politikus segít neki a történelmi kritikában tapasztalataival, a közélet sokféle folyosóiban, bizalmas kabinetjeiben, zeg-zúgaiban való jártasságával, az író pedig formát ad művének, vezeti a kezét a történelmi szereplők jellemrajzában és segít előadásába belevinni azt a szuggesztív erőt, amely nélkül könyvnek nincs hatása, Széchenyi- és Kossuth-könyvében segítségül hívta még a szónokot is; új könyvében, örömünkre ezt a segítséget már csak kevéssé használta fel.

Az új könyv témájának megragadását észrevehetőleg az író sugallta. Az a párhuzamosság, amelyet a magyar közélet két nemzedékében az a vajmi ritkán előforduló tény teremtett, hogy két rendkívüli reliefű államférfi pályájának folytatásaként a fiaik állottak a politikai vita és cselekvés élére, csábító kellett hogy legyen annak, aki kézhez álló formát keresett történelmi könyve számára. A fiúk átvették apáik misszióját, velük született kötelességnek fogták fel e misszió folytatását. Íróra és történészre egyaránt vonzó feladat megmutatni, hogyan tükröződött az apák szelleme a fiúkban s mire használták fel ezek a kapott dús örökséget.

A négy történelmi alak ennél többet is mutat: a XIX. századi két vezető réteg egymással való súrlódását s emberi és politikai jellegük ellentétességét. A felvidéki mágnás és a tiszántúli kálvinista gentry lelki képe jelképeződik bennük. A mágnás ideges, szeszélyes, rendszeres aprómunkára képtelen, geniális lobbanásokkal dolgozik, invencióból merít, irónikus szellemű, hajlékony, ötletes, magával ragadóan szuggesztív, férfiakat és még inkább nőket el tud bájolni. Gőgös, anélkül, hogy tudná, hogy az, a gőgje magaslatot teremt neki, amelyről széles és messze áttekintést kap a világra. Alapjában véve művész-természet és amit végez, abban sok van a műalkotásból. A tiszántúli gentry rideg és száraz jelenség, módszeresen tanulmányozza az elébe vetődő kérdéseket, amit igaznak, helyesnek felismert, természetéből hiányzik a művészi vonás, szuggesztivitásának nem a személyi varázs a forrása, hanem a rendkívüli erély, a kitűzött célokra kíméletlenül rámenő céltudatosság. Az elsőnek sajátképi területe a diplomácia, mert ehhez van meg a perspektívája és ebben érvényesülhet jobban lényének művészi fele. A másiké a belpolitika, mert lénye legmélyén mindig vidéki, vármegyei ember marad és legjobban az adminisztráció érdekli. Mind a kettő azonban a maga módján mestere a politikai taktikának.

A két ellentétes típust az apák valósítják meg tökéletesen. A fiúkban - ezt Hegedüs könyvéből jobban lehet látni, mint bármely más forrásműből - már a degenerálódás jeleit mutatja. Az idősb Andrássy természetének művészi oldala fiában már mint amatőrség bukkan fel, a politikában való kedvtelése, amelyet játékként űzött, a politika megvetésévé csüggedt, világfias fölénye az emberektől való húzózkodássá, a genialitás és dilettantizmus egy nemévé. Tisza Kálmán kálvinista józansága fiában mint puritanizmus tért vissza, lényének művészietlensége csaknem művészet-ellenességgé nőt, erélye fanatizmussá csontosodott, szellemének egyoldalúsága mint elfogultság tűnt elő. Viszont az apa szárazsága a fiúban fölengedett, magatartásában bizonyos retorika elegyedett, - mindenesetre pathetikusabb jelenség volt az apjánál, a merőben realista apa fiának romantikus vonásai is voltak. Mind két fiú elméletileg tanultabb volt az apjánál, de tehetségre mind a ketten - Andrássy inkább - az apjuk alatt álltak. Mindenesetre hiányzott belőlük apáiknak az a képessége, amely sikereik legfőbb titka volt: a taktika művészete. Mint az események színhelyétől távolodó újságolvasónak, mindig az volt a benyomásom, hogy nem a nekik való helyen állottak, a családi helyzet és hagyomány vitte őket a politikába. A fiatalabbik Andrássyból ideális múzeumigazgató lehetett volna, Tisza Istvánból ragyogó katona. Amit Hegedüs könyvében olvastam róluk, az megerősíti ezt a benyomásomat.

Az író vétette észre a történetíróval a párhuzamon belüli másik párhuzamot: az idősb Andrássy és Tisza Kálmán államférfiúi pályájuk elején szemben állottak egymással, a miniszterelnökkel szemben az ellenzéki vezér, később lassan közeledtek, hogy aztán végig egymás mellett menjenek, egymást támogatva, a külügyminiszter és a miniszterelnök és egyszerre tűntek el a cselekvés színteréről: Tisza Kálmán utolsó miniszterelnöki ténye a halott Andrássy érdemeinek törvénybe iktatása. A két fiú együtt indult, egy pártban, a pályájuk együtt haladt, de hamar meghasonlottak egymással, majd két évtizeden át a személyes gyűlöletig szemben állottak s csak a legvégén békültek össze. Ők is együtt tüntek el a politikai harctérről, de most Tisza halottul és Andrássy még néhány évi politikai vegetálás után. De Tisza István tudott fanatikus híveket gyűjteni maga köré s tudott fanatikus ellenségeket is szerezni, míg Andrássyt hívei részéről is hűvös levegő vette körül, - mind előkelő idegen volt a magyar parlamenti politikusok között, igazán csak néhány mágnáshíve és két-három újságíró ha ragaszkodott hozzá. A szerencsés apákkal szembeállítva a balszerencséseknek nevezi a két fiút Hegedüs; könyvéből elég világosan láthatjuk, hogy balszerencséjüknek mennyiben volt oka a magyar politika alakulása és mennyiben a saját, emberileg néha értékes tulajdonságaik. A nagyobb méretű jelenség kétségkívül Tisza István volt, de a színesebb és érdekesebb Andrássy.

Mint szónok, az ifjabb Andrássy utolérte apját, Tisza István magasan felülmúlta. Hegedüs néhány idézetéből is látni, milyen száraz, pongyola mondatokban beszélt Tisza Kálmán, még ha gúnyos élet akart is szavának adni. Fiának beszédei gondosan voltak kidolgozva, logikusan fölépítve s magyar mondata jobb volt, mint a legtöbb magyar politikusé. Műveltsége teljesen politikai, gazdasági, pénzügyi kérdésekre terjedt s ennyiben egyoldalú volt, míg az ifjabb Andrássy beszédeiben gyakran akadnak más tájakról vett asszociációk is. A kilencvenes években, amikor őt ketten kifejlődtek, a magyar politikai szónoklat virágkorát élte, - de a politikai cselekvés akkor kezdett dekadenciába esni.

Hegedüs Lóránt nem titkolja hősei iránti bámulatát. Carlyle módjára gyakran közbelép, hogy ezt a bámulatát közölje az olvasóval és megmagyarázza az okát. Tényeket és dokumentumokat ad elő, de közben a hangja mint egy kórus kíséri a tényeket. Ez lehet méltán szokatlan magatartása a történetírónak, de belevisz valami személyes vonást előadásába. Szándéka nyilván nem csupán tudományos, hanem irodalmi is. Teljes tudományos apparátussal dolgozik, de irodalmi formájában közeledik a most divatos formához, a romantizált életrajzhoz, anélkül azonban, hogy úgy hígítaná a történelmet, mint a legtöbb életrajz-regény szerzői. Főcélja teljesen írói: a tárgyául vett négy történelmi alak jellemképét akarja az olvasó el rajzolni s ezt el is éri. Mind a négyen elevenen, jellemző vonásaikban pregnánsan lépnek elő a kitűnő könyv sorai mögül.