Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám
TERSÁNSZKY J. JENŐ: EZ GYILKOSSÁG!
Soltánfay László, mikor leült az első fröcss mellé és mohón, félig kiitta a poharat, nagyjában tisztában volt vele, hogy: ebből semmi jó nem származhatik!
Tudta, hogy mihelyt részeg lesz, akkor őrjöngés szállja meg. Botrányt fog csapni valahol. Duhajkodni fog, verekedni fog, kék foltokat fog haza vinni. Ezenfölül jön még az, hogy elszórja minden pénzét. Sőt hivatali, idegen pénzt is elherdál ráadásul. Még ezenfölül törni-zúzni fog abban a lokálban, amelyik szerencsés lesz delíriuma idején tanyát adni neki. Aztán jön a legkeservesebb másnapi ébredés. Az a kin, az a halnivágyás, ami szívét facsarja majd, az agyát sorvasztja majd, és testét-lelkét gyötri majd. Noha egész vidám névvel illetik ezt az állapotot «macskanyavalyának.»
Mindezt az összekapcsolódó sok undorító helyeztet megtakaríthatná magának, ha fröccs után nem rendelne még egyet, még egyet, még egyet... Hanem mint ronda, de nagyonis okos, mértékletességről, arany középútról szóló életbölcsességi kiszólások hirdetik, megelégedne a mámorból is egy bizonyos kezdeti, édes, zsongító, tisztesség-gátlásait respektáló állapottal.
Hát igen! De a dolog úgy állt éppen, hogy Soltánfaynak lelkiberendezése a mértéket nem állotta. Az alkoholokozta gyönyörűséggel is csak a végleteket ismerte. Vagy ivott és züllött és egekig csapott a jókedve, meg a sárba roskadt végül, vagy aztán színét, szagát, ízét sem akarta semmiféle átkozott szesznek.
Jelenleg, hónapok óta volt absztinens. A szerény hivatalnoki fizetése kezdett elég lenni. Már fizette a ruha- és lábbeli számláit, már nem tartozott lakbérrel, már a könyvtárát kezdte gyarapítani, már a hirdetések közül érdekelni kezdték őt a törlesztéses öröklakásokról, kertvárosi telkekről ordítók.
Erre ma délelőtt, a hivatalában, valami privát munkáért egy aránylag rendesebb summát szippantott zsebre. Tehát mikor esteledni kezdett, rémséges utálat fogta el attól, hogy a kávéházi társaságba menjen. Szárazon sakkozni? Unta! Szárazon bridzselni? Unta! Szárazon újságot olvasni? Pláne unta! De szárazon letelepedni társaságával?... Ettől csaknem ökrendési rohamot kapott!
Azt magyarázta magának, hogy: valamiféle idegösszeroppanás fogta el és ez az egyedüllétbe hajtja, mert a társaság az, ami megviselte kedélyét és kikapcsolódásra van szüksége megszokott környezetéből. Pénze pedig olyan fölösen kezd ráhalmozódni, úgy érezte, hogy direkte bántó tűrnie azt a sugallatot magában, hogy szenved, mint egy buta állat, anélkül, hogy rákényszerülne egy kis alkoholos elzsongítódásra. Miért is?...Mert mindig féktelenkedés, randalia, szégyen, elaljasodás a vége!... Való igaz?... Ámde micsoda segíti ezt elő?... Az, hogy társaságban folynak az italozások... A társaság aztán mindig megereszt valami piszok viccet, vagy fölzúdító vitát és ez bontja meg a különben békés lelki harmóniáját, hogy utoljára aztán rázúdul a dühöngés...
Soltánfay, mint a hozzá hasonló neurotikusok mind, persze hogy legkevésbé szívesen azt ismertbe be, hogy saját lelki összetételben rejtőznék az abnormis kilengések rugója.
Elvégezte tehát, hogy megkísérli egyedül áldozni a mámor szenvedélyének. Zugivás ide, zugivás oda! Ha magában érzi jól magát és a veszélyeket kikerüli ezzel, hát ezt fogja tenni.
Következéskép fogta magát és beült egy teljességgel ismeretlen vendéglőbe. Ott rendelt vacsorának valami úgynevezett borkorcsolyát és hozzá egy fröccsöt.
*
Attól a pillanattól fogva, ahogy a fröccsöt lehajtotta Soltánfay, egy más, egy új ember ült a helyén, mozdult tagjaival, gondolkozott a fejével és érzett... Isteni zsongást hozott idegeire a rég nélkülözött méreg. És pontosan azt a gondolatot sugallotta: nézd öregem, ha ezt az idegállapotot lehet fölidézni magadban egy pohár szesszel, akkor ehhez képes egy kilencvenéves, önmegtartóztatásban töltött élet minden öröme, dicsősége, eredménye és joga... subick!
Egy zongora és egy dob zenélt és zakatolt a helyiségben. Soltánfaynak máskor buta, erőszakolt hatásokkal spekuláló hangzavar volt ez a fajta új zene. Tudomásul vette ugyan felőle, hogy szinkópás ritmusa és exotikus kukorintásokkal tarkázott melódiája az egyenlítő tájainak és lakóinak lenyűgöző, ellenállhatatlan hevű lelkét közvetíti, de megvetendő hibájának, fogyatékosságának rótta föl, hogy éppen destruálóan gazdag és szabad változatossága teszi egyhangúvá.
Most fordítva volt ezzel. A melódiák minden kis részletét élvezte, értette és megkülönböztethetően új és bájos volt neki a zene minden száma. A dob riadozó üteme pedig szinte egy gyönyörteljes, állandó kacajt szuggerált egész lényére.
Mi a fészkes fenének is nem ültem be így egyedül italozni eddig soha? - motyogta Soltánfay magának. És persze vaderős fogadkozást tett, hogy ezentúl csakis ezt cselekszi.
A gondolatai szárnyat kaptak. A realitás minden ténye kedvesebb lett és fantasztikusan szivárványló ragyogást nyert... Ismert, közönyössé vált női arcok mögött, az ismeretlennek, eddigiekhez nem hasonlíthatónak édes ábrázata sejlett, aki érdemes arra a síró, követelő vágyra, amit szívében hord utána...
Tervek, álmok alakultak, kavarogtak, kuszálódtak össze Soltánfay tűnődésében, ahogy a mámor mindjobban átvette uralmát kedélyén...
*
Abból a lokálból, ahol kezdte az ivást, minden zavaróbb incidens nélkül távozott Soltánfay.
Szinte vállonveregette magát. Lám! Hogy siklik egy ilyen magányos mulatság, mint a sínen tova, minden kellemetlenség híján!
Jó későn volt. Jócskán kapatosnak érezte magát. Minden tünete jelentkezett nála ennek. Kissé bizonytalan lépett. Kissé káprázott a szeme. De nyoma sem jött lelkében másnak, mint az összhangos, nyugodt, kellemes érzésnek.
Most haza kellene mennie és eltenni szépen magát a holnapi hivatalra. Elég szesz, elég nikotin fertőzi már. De, ha idejekorán lefekszik, még mindig megússza egy kis főfájással és keserű nyállal a reggeli ébredést... Viszont a diadal, hogy uralmat gyakorolt maga fölött, megéri azt a kis bánatot, hogy eltemeti jelenleg ösztökélő áhítozását, folytatni ivást és éjjelezést... Ezentul egyáltalán, okos beosztással, ilyen kimaradásoknál maradhatna, hetenként egyszer, kétszer, maximum!...
Így szólalt meg a mérték szava Soltánfayban... De rá rögtön valóságos rémület szállta meg, hogy képes hajlani az okos mérséklet szavára. Irtózatos sóvárgás érte utol őt fokozottabb mámor után és a szomj az alkoholra együttjárója volt ennek.
Hát mégis szédül? Hág mégis disznóság és gyalázat lesz a vége ennek a szép estének is?
Ejnye! Hm! Valami áthidaló, valami kiegyeztető megoldást!...
Soltánfay megállt a járdán. Konstatálta maga körül a gyér éjjeli életet... Aztán az égre nézett és bizonyos metafizikai rémülettel bámulta a csillagokat... A végtelenség alakját próbálta elképzelni. Micsoda geometriai idom?... Megidézte magának egy nagy gondolkodó ötletét, hogy: az ember gondolkodása maga geometriai terminusok közt mozoghat csak... De milyen lehet az, ahol nincsenek határok?...
- Na! Ez hülyeség! - motyogta magának. - A Princ Eugen-kávéház szolid hely. Ha abba beülök... Akkor... a... matematikai képletek tulajdonképpen éppúgy oldják meg a végtelen fogalmát, mint az egyház dogmái, az Isten örökkévalóságáról és mindenhatóságáról, még akkor is, ha az istenség fogalma az életet magát, a szerves és szervetlen mindenséget jelenti... Milyen világos az agyam dolgok megfogalmazására és megjelenítésére!... A Princ Eugen-kávéház közel van és ismerősre nem akadok ott... Leülök, egy feketét iszom és eltűnődöm még ezen a kérdésen.
*
A Princ Eugen-kávéházban nappal a legaggályosabb polgárnép zajong. Éjjel azonban, kivált újabban, nagyon sok olyanféle nő jár oda, akik átmenet a hivatalosan is számontartott utcai nők és az olyanok közt, akik lényegében ugyanazt csinálják, csak a hivatalos ellenőrzés nélkül.
Soltánfay mikor benyitott a kávéházba, öt, hat, hét ilyenféle hölgyet látott máris. Egy férfival ült kettő, két férfival egy, aztán két nő együtt egyedül.
Kutyafuttában vett számba ennyit Soltánfay, míg leült.
Feketét rendelt, de hozzá spriccelőnek rumot kért.
Alig ült valamit, a mellékhelyiség felől egy nő jött lassan át a kávéházon. Púderozta és rúzsozta magát közbe, úgyhogy egyúttal a füstölgő cigarettájából is szippantgatott.
Egyenesen Soltánfayval szemközt ült le, a tükör alá. A két vizespohár mutatta, hogy otthagyott helyébe jött vissza. Nem Soltánfayval akar kikezdeni. De ha már így jött, hogy egy jobbkülsejű úriembert látott szomszédjában, hát nem titkolta pillantása, hogy kellemesen lepődik meg és az esetleges ismerkedés egészen a szándékának felel meg.
Ezzel szemben Soltánfay riadtan, kelletlen, majdnem sértőleg fordította el tekintetét a nő kapcsolódni vágyó pillantásától.
Újságot kapott föl. Cigarettára gyujtott. Rögtön, föltünőleg nem akart hátatfordítani a nőnek, átülni a másik székre. De csak pár perc haladékot adott erre magának.
Visszataszítónak látta a nőt. Az ismerkedést vele teljességgel kívánatlannak.
*
Soltánfay elég rendezetlen szerelemi ügyek közt hányódott. Hét éve udvarolt menyasszonyának. Anyagi és mindenféle más, a leglehetetlenebb akadályok miatt halasztódott összekelésük. De már közelebb biztosan esedékes volt. Emellett a tisztességében sorvadozó vonzalom mellett Soltánfay nem zárkózott el hosszabb-rövidebb viszonyoktól és kalandoktól. De sajátmaga hite szerint is az a tendencia, amin az alkoholos kilengéseknél üldözte, a szerelmi életében is kibújt. Mindig avatkozott örömeibe valami dicstelen, undorító mozzanat és körülmény... Erős kiábrándultsággal volt, harminchatéves kora ellenére, a szerelem mindenfajta változata iránt.
*
A nő tüstént tudomásul vette Soltánfay ellenérzületét. Buta, gyáva alaknak könyvelte el magában. Mert nem tudta el sem képzelni, hogy más okból is utasítaná el rendes férfi egy olyan édes teremtésnek közeledését, mint ő.
Tényleg! Soltánfay, ahogy az újságja mellől mégis csak kikémlelt a nőre, miden átmenet nélkül azt állapította meg róla, hogy: szép! Remek, izgató alakja van. A keble vonalát figyelve, nyomban olyan erős érzéki inger kerítette hatalmába, hogy már bánta, nem tagadta meg az első, kedvező alkalmat a nővel való összepaklizásra.
Lelökte az újságot és nyíltan átnézett a nőre.
A nő nem kívánta azonban ezt a megváltozott viselkedést tudomásul venni. Elnézett másfelé. Soltánfay erre gőgösen, utálkodón fordította el szintén róla szemét a levegőbe. De egy kis elkószálás után, a kaffa megnevezhetetlen stílusú és színű cikorányáin és kerámiáin, megint rászögezte szemét a nőre.
A nő most már reagált. A megismételt, határozott molesztálás már értéket rejtett neki. Kis, huncut mosolyt pakolt bele abba a pillantásba, amit Soltánfayra vetett és kérdést: nos, szeszélyes barátom, akarsz-e valamit tőlem, vagy csak szárazon szemezünk?
A pincért ott állt a nő mögött.
Soltánfay szemöldét fölrántva érdeklődött tőle: micsoda nő ez?
A pincér biztatóan hunyorogva biccentett és szája mozgásáról leolvashatta Soltánfay, hogy ezt súgja messziről:
- Egy mamuska!
A nő észrevette mindezt. Elnevezett magát. És szeme hívta, várta Soltánfayt maga mellé.
De abban a pillanatban, amint Soltánfay éppen moccant volna, egy utálatosan utolsó férfidivat szerint szélesvállasított, öt élbe vasalt fiatalember érkezett a nő közelébe.
Föltett kalappal és iszonyú öntelt és bizalmas fölénnyel üdvözölte a nőt.
A nő pedig, mintha vissza akarná adni első, hűvös fogadatatásáért a kölcsönt Soltánfaynak, túlzottan kitörő örömmel állt szóba az újonjött gavallérral.
Soltánfay szeme elmeredt, állkapcsa mintha meglazult volna a megrőkönyödéstől. Tagjain átmeneti bénultság terpeszkedett el.
Aztán hirtelen vad szédület csapott át agyán és benne dzsingiszkáni öldöklésvágy. Föl akarta fedezni az ismeretlen fiatalember bevonulásán, hogy annak szemtelen, kihívó éle ellene irányul. Dehát a fiatalember ügyet sem vetett rá! Háttal neki ült le a nőhöz is.
Soltánfay csak a pincér felé süvöltő vésztjósló hangjában élhette ki valamelyest belső őrjöngését:
- Egy konyakot!... Halló! Hozzon kettőt mindjárt... Mert míg magát megkapni és megmozdítani lehet itt... addig ugyan...
*
Ha akarta és tudta volna Soltánfay, analizálhatta volna magát, hogyan zökken át nyugodt, andalgó lelkiállapotából ebbe a szertelen fortyogó, minden és mindenki ellen feszülő, gyilkos kívületbe...
De annyira élte ezt a lelkiállapotot, hogy kontempláció nem fért hozzá. Magában válogatott szidalmakat és becsmérléseket morgott, vadállatian összeszorított foggal az ilyen pökhendi, piperkőc, ronda alakokra, mint a nővel ülő fiatalember. Akkorákat szítt cigarettáján, hogy szinte okádta utána mint egy gránátrobbanás a füstöt és mint a tintahal úszkált a sajátmaga teremtette sötét atmoszférában.
A két konyakot egyszerre hajtotta le és másik kettőt hozatott.
Boros fővel egy dupla rummal spiccelt fekete és két konyak, normális embert kikészít. De delíriumosok kétszerte jobban bírják a mámort. A gyorsan haladó motorcsónak sem borul föl olyan hullámzáson, ami máskülönben fölborítaná. Soltánfayt oktalan dühe immunizálta, hogy letörje az ital.
Agya természetesen valósággal elborult. Viszályt akart, ahol kiélheti ezt a kínzó veszettséget magából... De legföllebb a pincérbe köthetett bele anélkül, hogy a dühöngéses őrült látszatát ne süsse magára.
A pincér pedig mintha érezte volna Soltánfayban dúló szörnyű válságot, olyan hétrétgörnyedt, vinnyogó alázattal futott szolgálatára, hogy nem lehetett kifogást találni viselkedésén.
Soltánfay bekebelezte a harmadik konyakot... A negyediket azonban eltolta magától.
Vibráló tekintettel a levegőbe nézett és fölváltva a fiatalember háta középe. A füle, mint a hiúzé, feszült a fiatalember locsogására.
Most a fiatalember így búcsúzott a lánytól:
- Nem! Megyek fiam!... Kimaradtam ebből a lebujból, mert unom és sokan velem együtt. Idejárunk a szomszédba. Az egy rendesebb embereknek való lokál...
A fiatalember itt igazán szándéktalan és célzásmentesen fordult kissé meg a székén, hogy fölkelhessen az asztaltól.
Soltánfay abban a pillanatban fölugrott és már ott állt a fiatalember előtt:
- Kire tesz maga megjegyzéseket?... Hogy aki idejár?...
A fiatalember verejtékgyöngyözött homlokkal, halálsápadtan meredt rá. Közel az ájuláshoz. Meg is ingott lábán és láthatóan remegni kezdett.
Kivette a Soltánfay tekintetéből azt a verekedhetnéki tébolyt, amely gyönyörrel rontana neki az egész kávéháznak. Készületlen találta a támadás. Ideges szívbaja volt.
- Én... kérem... - dadogta.
Bökk!... ez a szűkölő gyávaság azon nyomban leszerelte Soltánfay minden nekigerjedt vadulását:
- Ha valaki hangosan teszi egy helyiségben azt a kijelents, hogy a vendégei senkiháziak... - olvasta rá szavait a fiatalemberre. De az, lélegzetével küzdve alig nyögte: - De én önt, kérem, eszemágában... sem...
- Rendben van! Visszavonja! - erőltette a szigorúságot Soltánfay hangja. De csupa röstelkedés volt már.
Tágított a fiatalember asztalától máris. Vissza azonban nem ült a helyére. Mintegy kibúvóul a mellékhelyiség felé lépdelt, peckesen is, de itt-ott botorkázóan is.
*
Az incidens minden következmények nélkül múlt el. Sőt Soltánfay hatalmas erkölcsi diadalára.
Mikor visszajött, se a fiatalember, se nő nem volt már ott. Ellenben a pincér, a kávéház köszönő emberével együtt, mosolyogva fogadta őt.
A pincér hallotta Soltánfay minden szavát és iszonyú helyeslőleg közölte az üzletvezetővel azt a leckét, amit a kávéházról a konkurenciához pártoló és a kávéházat leszóló fiatalember kapott tőle.
Soltánfay azonban nem tudta élvezni diadalát. Mélyebb hullámú volt megbánása és szégyene azon, hogy elragadtatta magát.
Azonkívül a dührohama megtörése legelőször azt eredményezte, hogy a részegség mindjobban erőt vett rajta.
A köszönőemberrel és a pincérrel való tárgyalása közben már akadozott a nyelve és félmondatokat tudott csak fogalmazni agya.
Fizetett és távozott a Princ Eugen-kávéházból.
*
Az utcán most már egészen zavaros hangulatban lépdelt, kissé támolyogva, tova.
Hová?... Maga sem tudta. Egyáltalán, mintha holtpontra jutott volna minden testi-lelki funkciójával. A tagjai bágyadtsága az otthona, az ágya felé vonta volna. De mint a tovább-zülleni való vágyának maradéka pontosan annyi lett volna, hogy lebeszélje a pihenésről.
Az éjjeli levegő nemhogy fölüdítette. Éppen ellenkezőleg! Valami állati megbutulásban zúdította rá részegségét. Meg az ajka is leleffedt, az eszelősök módjára. Szemöldökét ráncolta, fintorgott, hogy szabaduljon ettől a meghülyüléstől, mintha vonásainak külső mozgatása a belső lelki funkciókat is fölfrissíthetné... S az eget bámulta... Egyízben nekiment egy gázlámpának. Alaposan megsértette a homlokát. Másszor a falnak tántorodott.
- Affene beléd! Alaposan benyaltál! - szólt röhögve magára.
Mindez a kávéháztól nem több mint harminc-negyven lépésnyi távolságra történt vele.
Akkor, éppen egy éjjeli csapszék előtt, női árny állta el utját.
Szinte nagyot rezzent, hogy megismeri a kaffa-beli nőt.
A nő szólította meg. Magyarázatokba kezdett az afférról a fiatalemberrel... De különben a csevegés zagyva és durva alkudozásba folyt át a nő szerelme körül.
A nő egy remek, olcsó találkahelyet ajánlott, ahová elvonuljanak, Soltánfay a csapszékbe invitálta őt, ahol egy pohár ital mellett megtárgyalják a továbbiakat. A nő ettől azzal szabadkozott, hogy: holnap kora reggel mulaszthatatlan dolga van, nem akarja nyújtani az éjjelezést. Egy megoldás lehet csak, ha bemegy, de nagyon kis időre, ebbe az utolsó lebujba Soltánfayval, aztán a lakására mennek. Ez azonban költségesebb... A házmesteren kívül a lakásadónőt is honorálni kell és bevallja, a lakás is egy kellemetlen odu... ahová csak nagyon kivételesen, nagyon kedves vendéget ereszt be magához.
Némi huzavona után betértek a reggelig nyitott, gőzös, hangos csapszékbe.
*
Ami ezután történt, Soltánfaynak csak kusza képekben rémlett aztán.
Tömény alkoholt szívogatott még magába a nővel... Bődületes marhaságokat zagyvált össze neki... Aztán már úgy kerekedtek föl, hogy a kabátja fölvevésénél majd leütötte a nőt a lábáról... A nő utálatosan, üzletszerűen viselkedett... Végre valahol fojtott, dohos levegőjű szobában, rekesztődött be a mulatság...
*
Arra ébredt föl... Álmában mezítelen szalad az utcán, holott félhomályos este van, mindenki láthatja... Keresi a ruháit... Fázik... Hirtelen másul az álom... Sárga, szennyes vízáradat mellet jár valahol és egyszerre fuldokolni kezd, mert, mint egyszer egy diákkori kiránduláson, záporban, a nedves pokróc fejére, arcára tekeredett és nem kapott levegő...
Piszkos, keskeny ágyban feküdt. Az ágy lábával szemben nyitott ablak. Függönye leeresztve és lekötve. De a résein szabadon áradt be a hűvös őszi levegő és nappali világosság szűrődött be.
Rögtön eszébe jutott, hogyan került ide. Csakis az lepte meg őt, hogyan nem konstatálta tökrészegen is azt a szörnyű piszkot, bűzt, koszlottságot eben a világítóudvarra nyíló szobácskában?...
Erre kezdtek, mint egy mozielőadás képei, visszatérni emlékébe az idecsöppenésének részletei.
Túl soká várakoznak csöngetés után a kapuban... A nő folyvást azon jajong, hogy másnap dolga van, nem alussza ki magát... Pláne, ha túlsoká enyelegnének...
Ő alig áll a lábán. Röhög, humorizál... A nő pedig azzal forrázza le egyre jókedvét, hogy sáppitozik részegségén: - Szedje össze magát a házmester előtt! - kiabálja rá: - Öt pengő kapupénz is kevés neki, ha ilyen tökrészeg alakokat hordok magamhoz...
Végre nyílik a kapu. Álmos, borostás, zsiványképű alak bocsátja be őket. Rémregények hangulata támad ilyen förtelmes külsejű Cerberussal szemben a kapualjban. Kifosztják itt? Talán meg is zsinegelik a torkát, ha vackolódik?... A részegségen át is ilyeneket gondol... És a tárcáját fogja, míg átmennek egy sötét udvaron és a lány támogatja őt, a házmesterrel együtt...
*
Mialatt ez az eseménysorozat keringett agyában, tekintetét merően a plafonra szögezve hevert ott... És kísérő gondolata új volt: nohát igen, undorító mulatságvég egy ilyen nyomortanyára jutni, de alapjában sokkalta keservesebb kalandokat ért meg máskor az ittasságával... Ez még érdekes is!... Furcsa kontraszt, egy tiszta, kifürdöttnek, ápoltnak látszó teremtéssel összebotlani egy kávéházban, akinek életkörnyezete ez a rémes odú!...
Most már mindjárt fölkel. Magára kapja ruháit és szökik innét. Dehogyis várja meg a nőt, míg dolgáról visszajön, ahogy éjjel jelezte ezt!
Míg ezt gondolta el, a szomszédos szobában furcsa, gyanús neszezés ütötte meg fülét. A házból száz más zaj, házalóüvöltés, rádió, porolás, edénycsörgés, lábdobogás, kalapácsolás érkezett fülébe... De ez a jelenlegi, a szomszéd szobában, a halk, a fojtott voltában volt gyanús... Toltak valami bútort és egy női hang rémületes, tiltakozó árnyalattal selypegett hozzá...
Fölült az ágyon. Az alkohol, a nikotin utóhatása irgalmatlanul nyilalló főfájásban jelentkezett. Nyögött egyet. És visszarogyott a párnára, szinte aléltan.
De megint csak fölült. Azaz ezúttal óvatosan vigyázva, hogy ne rázza meg a fejét, a fölemelkedés mozdulatával le is lökte lábát az ágyról. És fél keze már a székre helyezett ruháit markolta.
Oly kicsi volt az a lyuk, hogy az ajtó kinyitására csak ki kellett nyújtani a karját. Csöndesen nyitni akart a kilincsen, csak mintegy próbából. És gyanúja bevált. Az ajtót a nő rázárta.
Egyszerre borzasztó kényelmetlennek érezte ezt a zárkát. Neuraszténiás félelmei közé tartozott a rémkép-sorozat arról, hogy kigyullad a ház, amelynek egyik szobájába zárták. Vagy koporsóban fekszik, élve-eltemetve. Vagy föld mélyében, barlangban, bányában, leomló görgeteg zárta oda...
A hökkedelem egészen megbénította... És akkor, ebben a tétova, feszült lelkiállapotban, hirtelen megint neszezte a szomszédból a furcsa, izgatott beszédet...
Ahogy fülelt rá, a megdöbbenés megélesítette hallását és tisztán vett ki minden szót, a másik szobából:
- Ha bánt az irtózat, hogy késsel öld meg, akkor vedd a nagy kalapácsot és üss rá a fejére, mikor alszik... Gondold meg, sok pénzt hoz ez nekünk...
- Jajj-jajj, én úgy iszonyodom a vértől. És hogy vergődik nekem!... Várjunk még, később, később...
Ennyit hallott két női hangtól Soltánfay. És most ajtócsapás következett és csönd...
*
Ez gyilkosság!... Ilyen egyszerűen készítenek elő emberek ilyen helyeken és visznek véghez rémtetteket...
Lármát üssön?... Dörömbözzék az ajtón?... Hátha pont az a társaság őrzi itt őt is, akinek borzalmas szavait most vette?
Soltánfayra a vacogó gyávaság minden tünete rájött. Remegett, révüldözött, verejtékezett.
Homályos érzése az volt: az italos murik tendenciája nála, hogy botrányba, szörnytettek forgatagába keverjék... Mégis csak kijött a pakli ebben a gyilkosságban...
De mit habozik itt?... Az ablakhoz ugrott... A függöny spárgája leszakadt az első rántásra... Kinézett a lichthofba... Kacat, undokságok a fenekén... De nyitott ablaka szemközt... Elérhetően a fenekéről...
Magára kapkodta ruháit, úgy ahogy. És már ki is mászott a világító udvar fenekére... Onnan föltornászta magát az ablakra és kimászott rajta...
Agyában egy mondat ismétlődött: ez a rendőrség dolga!... ez a rendőrség dolga!... ez a rendőrség dolga!...
Valami hátsó pincelépcső nyirkos zugolyába jutott ki a világítóakna ablakából... Ott forgott tétován egy pillanatot...
Aztán teljes eréllyel az udvarra ment ki. Gyerekek játszottak az udvaron. Kosárral egy nő jött...
Soltánfay nem figyelt senkire. Nem tűnődött: figyelem tárgya-e ő?... Gyorsan átszelte az udvart... Újabb udvar következett... Azon is átment... És már az utcán állt.
*
Az utcán egy nagy szusszanással valahogy másként eszmélt a helyzetre, mint eddig.
Először arra riadt: nem egészen utolsó gyávaság-e tőle, hogy tüstént a házban akcióba nem lépett?... Lelkére veszi-e, hogy ezzel a haladékkal, míg rendőrért fut, valakinek életét kioltják?...
Aztán ocsúdott arra, hogy gallért, nyakkendőt nem kötött föl... Hogyan fösthet?... Így megy rendőrhöz?... Igazolni kell magát és azt: hogyan került ilyen szörnytanyára?... Nem lehetne-e, hogyis?... Telefonon talán?... Nem!... Még fölületesnek vehetik... Rossz tréfának... Ez már igazán a gyávaság teteje, ahogy megáll és tanakszik magával a rögtönös cselekvés helyett...
Rohant...
*
Két-háromutcán is végigloholt, míg ráakadt egy rendőrre. Közben legnyomasztóbb, leggyötrőbb érzése az volt, hogy hiányos öltözéke miatt őt magát vélik majd valami bűnözőnek, akit a rendőr kísér... Talán csoportosulás támad.
Mikor megszólította a rendőrt, az elég bizalmatlan, elég nehézkes nyugalommal vette tudomásul izgatott tudósításait. De elindult vele rögtön.
Dehogy is keltettek valami föltünést az utcán! Alig akadt meg egyáltalán járókelők szeme rajtuk. Soltánfaynak katzenjammeros képzelete rémítő plaszticitással jelenítette meg, hogy: talán míg a helyszínre érnek, a gyilkosság áldozata, a kegyetlen kalapácsütésektől véresen, hörögve vonaglik a fekhelyén... És íme, az utca közönyös forgalma fikarcnyit sem sejt a dologról... A rendőr alig gyorsít ballagásán...És ő nem meri jobban sürgetni...
Már az első udvaron mentek át. Itt már azonnal kiváncsiság, serteperte támadt körülöttük és mögöttük... Máris egy kis csődület követte őket...
A második udvaron, míg a rendőr Soltánfayval magyaráztatta magának, hogy: melyik lakás lehet a bűntett színhelye?... már több ajánlkozó hang hallatszott a kíséretükből...
- Fricskayék lakása... Házalónő... Koldultak biztosan... Miért kísérik be... Ki jelentette föl őket?...
A rendőr már az ajtón kopogott... A csengő nem szuperált...
Egy borzas, tényleg ijesztő női fej az ajtóban. A rendőr ráförmedt:
- Kérem, mire készülnek itt maguk?... Ez az úr hallotta a világító-aknán keresztül...
- Hát már ez is tilos? - hangzott rá az öreg asszony pityergő, kétségbeesett panasza: - A klinikára tenyésztünk fehér egeret. Talán adó alá esik ez is.
- De életveszélyes fenyegetést hallott ez az ember maguktól... Ki van maguknál?...
- Jézus Úristen! Hát a lányom irtózik megölni az egereket... Holott csak a nősténye kell a klinikán és el kell pusztítsuk a kanját... Ő megismeri közülök a ládájukban...
*
A füstös ház, a nyirkos udvar duplán visszhangozta azt a pokoli kacagást, amibe a rendőr körül az összesereglett lakók törtek ki... A rendőr maga is fejcsóválva nevetett...
Soltánfay ott állt nyakkendőtlen, gallértalan, borostásan, bambán és dermedten... Ilyenfajta szégyent még nem érzett...