Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám

HEVESI ANDRÁS: TALÁLKOZÁS

Nagy Palival van találkám a cukrászda előtt, felhívott az irodában, hagy beszélni szeretne velem. Valószínű, hogy nincs semmi beszélnivalója, régóta nem akar semmit a világtól, nem történik vele semmi és ebben a pillanatban keservesen töri a fejét az ürügyön, amellyel idekér, holott egyszerűen csak látni akar, egy pillanatra ki akar bújni növekvő magánya szorításából, meg akar kapaszkodni valakiben, mindegy, akárkiben. Én szokásom szerint húsz perccel korábban érkeztem. Ezek a szemétbe dobott, kisöprésre ítélt időforgácsok, ezek a húsz percek, amelyeket órával a kezemben morzsolok le délben a Váci-utcai cukrászda előtt, vagy estefelé a lakásomon, miközben a barátnőmet várom, adják össze azt, amit kissé fontoskodva a belső életemnek nevezhetnék. Belső életem teljesen kimerült az emlékezésben, szimatolva járkálok az életben, ismerős, emlékeztető szagokat keresve. Máskor is emlékekben mosakszom, mint a jámbor hindu a Ganges vizében, de a tegnapi születésnap óta a múlt, mint valami óriási polip megragadott, érzem, teljesen hatalmába kerít és magával sodor a kamaszkor és gyermekkor mélyvizébe, sőt talán még mélyebbre, az ember-alatti létezés fogvacogtató tengerfenekére... Most mintha nem ötven éves volnék, hanem tizenhat és mintha nem az elegáns és nagyvilági Váci-utcán járnék, hanem valahol a körúton vagy a külvárosban, kamaszkori sétáim zarándokhelyein. Már a torkomban érzem a kamaszkor gomolygó, földrengéses izgalmát, mikor a valóság olyan magából kikelt és mértéktelen, mint az álom, mikor a pesti utca gázlángos félhomálya elveszti szilárdságát és minden, még a sápkóros fákat körülvevő vaskosár, még a sötét kirakatokban hervadó olcsó fehérnemű is olyan tünedékennyé és esetlegessé válik, mint egy filmtekercs egyetlen kockája, bármely pillanatban alakot változtathat és rátörhet az emberre... A mellemre telepszik a rettegés, a kapualjból acetylénláng fényében kivillanó rémdráma, szentjánoskenyerek és olcsó cukorkák között. Itt van gyermekkorom eltorzult és mérhetetlen Körútja, az utcán baktató ügynökökkel, magántisztviselőkkel és utcalányokkal, akiket majd szétrobbantanak a beléjük zsúfolt titkok, érzem a halál sós leheletét, amely valamikor pillanatokig az arcomba csapott, a kaland egyszerre vérfagyasztó és kéjes káoszát, amelyhez képest Páris huszonkét éves koromban megpillantott boulevardjai egyhangúan áttekinthetők és titoktalanok voltak. Hogy szeretem a Város esőáztatta novemberi aszfaltját, mikor az ember mellét szinte szétrepeszti a magány, mikor léptei leghangosabban kopognak a gyalogjárón és bensejében a legsüketebb, legöblösebb csend visszhangzik, mikor az én annyira elszakad a külvilágtól, hogy valami belső fülével szinte hallja a szervezetében végbemenő folyamatokat, szinte szagolja önmagát és teste úgy rajzolódik ki a tér és idő hátterében, mint a koromfekete sziluett a fehér papíron. Szeretem a nehéz, zsíros, novemberi mélabút, mikor az ember úgy teleszívta magát élettel, hogy szinte megfekszik a gyomrát... Ez a Nagy Pali hála Istennek, nem jön idő előtt, ismerős sincs a közelben, nem zökkenek ki a visszatárcsázott kamaszkorból...

De kizökkent az ötven évem. A lélek sportjából épp úgy kiöregedtem, mint a test sportjából. Hamar belefáradok az apokaliptikus látomások nagy teljesítményeibe. Tele vagyok henye, céltalan tapasztalattal, amely fennakadt emlékezetemben, mint az ágypihe a hajban, azzal a különbséggel, hogy nem tudom kifésülni... Már régen megtanultam nevükön nevezni és osztályozni a kísérteteket... Már nagyon régen rájöttem, hogy a borostásállú, züllött, pecsétes egyenruhájú katona, aki 1902 őszén a deáktéri templom előtt megállított és küszködő, mekegő hangon magyarázta, hogy ilyen nagy, derék fiatalember nem lehet meg kislányok nélkül és ő olyan szép kislányokat mutat nekem, hogy eláll a szemem, - nem az alvilág követe volt, hanem csak szegény, boldogtalan, pederaszta, ahogy az volt a pap, aki a Váci-körúti trafikban ékesszólóan megmagyarázta, hogy a bélyeggyűjtés hasznos passzió, mert serkenti a képzeletet és játszva megtanítja a serdülő ifjút a földrajzra és aki magyarázatát szép ajándékkal, egy fenevadakat ábrázoló labuáni sorozattal toldotta meg, de pederaszta volt a színész is, aki a lakására hívott, hogy a Senf katalógus alapján cseréljük ki a másodpéldányainkat; - az utcalányokról már leszáradt minden kísértetiesség, harminc éve tudom, hogy tele vannak rendszerint könnytelen, néha pityergő rezignációval és otromba, tenyeres-talpas jósággal; - az ember, ha felnőtt, már nem a titkot kényezteti magában, nem az ismeretlennek örül, hanem kezdetben némi neofita buzgalommal, túljátszva szerepét, azt élvezi, hogy milyen jól eligazodik az életben, milyen kitűnő szakértője a valóságnak, kapásból mondja tollba a jelenlévő előkelőségek nevét, mint a társasági rovatvezető a miniszterelnök estélyén... Már vagy tizenöt éve - mert valami rendnek mégis csak kell lenni az életben - minden délben a Váci-utcában sétálok, Budapest legtitoktalanabb utcáján, ahol a járókelők jó negyedrészét személyesen ismerem és félpercenkint megemelem a kalapomat, kalaplengetve üdvözlöm biztonságomat, mosolyogva köszönöm meg mindenkinek, hogy nem süt pisztolyt rám... Ez a Nagy Pali már igazán jöhetne. Az idők végéig még sem szórakoztathatom magamat lelki atlétikával és házilag készült bölcsességekkel... Jó volna csatlakozni valakihez; jó dolog a magány, de csak kis adagokban élvezhető... De az ég világán senki sincs a láthatáron, nyoma sincs ismerősnek. Mi történt itt? Híre ment már, hogy ötven éves lettem és az emberek összeesküdtek ellenem, csupa kaján kegyetlenségből messziről elkerülnek, még a Váci-utcára sem jönnek, mert tudják, hogy minden délben itt őgyelgek? ... Nem túlságosan valószínű, de nem is szigorúan képtelen dolog. Az ember lassankint beleéli magát abba a tudatba, hogy minden lehetséges; unalmas, kiállhatatlan, gyűlöletes csodák üldöznek az újságokban és lassankint befurakodnak a magánéletembe... Mi történt velem? Az apokalipszis, amellyel játékosan kísérleteztem, fogva tart, a polip egyre mélyebbre húz le a tenger vizében? Nem ismerek rá a Váci-utcára... Ez a nyájas, biztonságos és józan környezet ma olyan sűrű és félelmes, mint az őserdő bozótja; talán az ötven évem megnövekedett vérnyomása rezegteti, hullámoztatja és dagasztja ezt a meghitt tájat... Kik ezek a kitépett szemöldökű lenszőke nők, akik kékre púderezett arcáról lemasszíroztak és leégettek minden személyes ismertetőjelet, testükről lemángoroltak minden halmot és párnát és nem maradt más rajtuk csak a krémmel kent, parfümmel illatosított protoplazma, a puszta csontvázuk és egy kevés finomíthatatlan nyers hús, amely a nagy kárminvörös szájon át lesoványítva és ugyanazzal az ősi vadsággal szívja magába az életet, mint a csecsemő az anyatejet. Kik ezek a kitömött vállú, boxbajnoknak öltözött fiatalemberek, akiknek kidüllesztett melle egyetlen, nem is túlságosan erős ütésre behorpadna, ringó atlétajárásuk összecsuklana és mint egy szégyenkezve titkolt gennyes seb, kibújna didergően gyáva igazi valójuk; - kik ezek a karikásszemű, barázdásarcú öregedő nők, akik, mint a fűző lottyadt, elnehezült, szemétrevaló testrészeiket, úgy terrorizálják kínosan mesterkélt egységbe széthullott arcvonásaikat; szemük merően sötéten és ellenségesen néz, de a szájuk elfojtott sírásban vonaglik; - körülöttem minden úgy rángatózik, mint a döglött béka galvanizált combja... Egy lelket sem ismerek, csak már jönne Nagy Pali! Nem tudnám közölni vele a rémületemet, de nem is szükséges; olyan üdítően prózai jelenség, mint egy kintfelejtett éjjeliedény, amelynek láttára szégyenkezve elsompolyognak a kísértetek; az első «kérlekalássan»-ja visszarántana a pokolból a kellemes és lakájos nagyvilági sivatagba. Ez a látomás idegenszerű és ijesztő, de főképp siralmas, sértően, megalázóan szánalomra méltó, az ember undorodik a tulajdon könnyeitől, amelyek akarva, nem akarva kibuggyannak a szeméből... Elhízott és kiszáradt rokkantak csatatere, hájas, pocakos haldoklók vesznek körül, akik a jólneveltség görcsében még egyszer utoljára nyájasan mosolyognak és talán fölrepülő kalapjukkal együtt száll ki belőlük a lélek... No végre egy ismerős, ez talán megszabadít a lidércnyomástól... Ördögöt szabadít meg, még jobban rátelepszik amúgy is asztmás mellemre a rémület és halálra váltan, elszoruló torokkal kiáltom oda: - Szervusz, drága Pistám, de jól nézel ki! - mert az egykori vívóbajnokra rá van írva a halál; arcának lila foltjai elárulják, hogy a koszorúér már nem sokáig türtőzteti magát, talán a következő pillanatban roskad össze, miután fanyar mosollyal zsebrevágta bókomat. Így nyájaskodunk egymással, így szagolgatjuk egymás ecetjét és szippantjuk fel egymás tubákját, mint a francia forradalom halálraítéltjei a siralomházban. Mindig irigyeltem a könnyű, luftbalón lelkeket, akik hízelegve, incselkedve repkedik körül a rákos betegeket, irtózás nélkül símogatják a daganatokat, pletykákkal meg viccekkel traktálják a haldoklókat. Ezek talán nem is érzik, hogy idegen, zárt világot keringenek körül, amely irgalmatlanul belehull a semmibe. Engem kínoz és fojtogat a halál minden előjele és előmunkálata, minden, amit az emberek öntudatlanul vagy akaratuk ellenére hordoznak magukban, a szívem szakad meg a buta emberek erőlködő, görcsös figyelmétől és széthullott, bárgyú arcától, a halálos betegek jövő évi terveitől, a vén zöldségeskofa egyetlen kilógó fogától, öreg emberek tájszólásától, mert a tájszólás külön kis öntudatlanság a vénség nagy öntudatlanjában és nem tudok betelni az öreg emberek kéjes siratásával... Milyen meghatóak az öregek szervezetükkel, amely szakadatlan színielőadásokat rendez nekik, mindegyik a saját szívének vagy beleinek aggódó, verejtékező publikuma, merev, magával tehetetlen testük önkénytelen savanyú humorával, arc- és kézjátékukkal, amely függetlenül tőlük és egészen mást fejez ki, mint amit akarnak, ideges fejrázásukkal, amely nem tagad semmit és pislogásukkal, amelyben nyoma sincs évődésnek... Milyen rossz lelkiismerettel élvezem gyanakvó pillantásaikat, szimatoló, megnyúlt orrukat, ráncos alma kedvességüket, dugdosott fösvény kis ajándékaikat! Kezdek lassan az ő sorsukra jutni... A mindenit ennek a Nagy Palinak, úgylátszik, már nem is jön, háromnegyed egy múlt öt perccel!... Pedig ez a halállégkör egyre elviselhetetlenebb; ahogy sihederkoromban minden nőt gondolatban meztelenre vetkőztettem, most minden járókelőben a leendő hullát látom... Nagy Pali nem jön, talán elmulasztotta az utolsó alkalmat, amikor még életben láthat, az asztmám, úgylátszik, félóra alatt tíz esztendőt hozott be, elnehezült a mellem, olyan nehéz, mintha vasból vagy bádogból volna, meg fogok halni! Gyerünk haza.

A Vörösmarty-tér sarkán megfordulok. Még mindig nem mondtam le egészen erről, hogy Nagy Pali eljön a találkára, ragaszkodom ehhez az erősen másodrendű emberhez, mint eddigi életem, sőt röviden az életem talizmánjához... Ha most megjelenik, akkor nincs baj; különben menthetetlenül beleveszek valami eltorzult, átszellemült, egyáltalán nem nekem való túlvilágba... Nagy Pali nem jön, tíz lépésnyire tőlem, a Bachruch előtt valaki felém gomolyog, kísértet fényes nappal! Csakugyan, villant át hirtelen az agyamon, még életben van, mindenkit túlélt, minden szereplőjét eltemette a nagy drámának, amelyet ő indított el... Hány éves, hetven-... hetvenhét, állapítottam meg szokott pontosságommal... Ott jön velem szemben apám gyilkosa... Minden erre irányult, ebben összpontosult, a születésnap, az emlékek áradása, a fényképek nézése, a fojtogató előérzet, mind mind azért történt, hogy most találkozzam vele. El kellene fordítanom a fejemet, de nem lehet, a kisértet öt lépésről integet és mosolyog...

- Szervusz Laci!

- Szervusz Tóni bátyám, mondom egyszerűen. Ilyen egyszerűen fogadják az uralkodók a hintójuk elé dobott bombát. Tíz éve nem láttam, huszonhat éve nem beszéltem vele. A nagy botrány után kötelességszerűen elfordítottam a fejemet, valahányszor megpillantottam, ahogy jólnevelt ember elfordítja a fejét, ha a megterített ebédlőasztal mellett vezetik át a szalónba, vagy ha szerelmespárt lát a sétatéren. Az otthon légkörében nőttem fel, mint a szalónban álló pálmák, jámbor csemete voltam, aki a család közös ügyeiben gondolkodás nélkül magáévá teszi az otthon hivatalos verzióját. Aki apámat bántotta, az szörnyeteg volt szememben, maga az ördög, egész fogvacogtató, színpadi borzalmasságban... Apám halála után egy ideig azzal a gondolattal szórakoztattam magamat, hogy mint régi lovagregények ifjú vitézei, bosszút állok apám gyilkosán és tisztára mosom családi becsületét. De hamar beláttam, hogy erre a szerepkörre alkalmatlan vagyok; el is hajítottam, mint az író a rossz hasonlatot. Beértem azzal, hogy kínai fallal kerítettem el magamat apám hajdani ellenségeitől, hadd garázdálkodjanak a latrok, haramiák és gyilkosok a falon kívül, míg én kéjesen melengetem magamban a szétdúlt, elpusztult otthon emlékét. És most a fő-gyilkos áttöri a falat... Ez a csodák napja és most már látom, hogy az ember nem hozsannákkal, kitárt karokkal és térdreomolva fogadja a csodát, hanem nyugodtan és hidegvérűen. Az sem lepne meg jobban, ha a Türr István-utca sarkán álló ház táncraperdülne és nagyot ugrana a levegőbe és én mégis nyugodtan mérlegelném magamban, hogyan viselkedik egy jólnevelt ember, ha csoda történik. Legyek jegesen elutasító egy halott iránt, akit csak a statisztika sorol az élők közé? Nem valószínű, hogy kényszeredettség nélkül végig tudnám játszani egy pályafutása közben megzavart égitest hideg megbotránkozását... Különben is, mindez álszenteskedés, mert valami ellenállhatatlanul vonz ehhez az emberhez. Egyszerre úgy érzem magamat, mint egy gyerek, aki rossz fát tesz a tűzre, mint amikor elloptam anyám éléskamrakulcsát és megettem egy tábla csokoládét. - Most áruló vagyok! - villant át az agyamon és már habzsolom az ellenséggel való cimborálás örömét... Nyájasan mosolygok vissza az öreg emberre. Nagy puffadt teste olyan, mintha nem egészen szilárd, hanem félig légnemű halmazállapotú volna. De öltözködésében nyoma sincs a vénemberek lomposságának; kalapja olyan szilárdan és mégis könnyedén ül a fején, mintha egybeszabták volna vele, felöltője a legszebb galambszínű és nem kihívóan divatos, de nem is ódivatú raglán, ápolt aggastyán, óriási holdvilágképével, amely naivul, mint egy pirosra festett hegy- és vízrajzi térkép, burjánzik és tenyészik a világba, reszkető, likacsos kezében esernyő - itt áll előttem apám gyilkosa, a vénségtől puhán, hurkásan és rózsaszínűen, s a haldokló sejtek úgy csüngenek le terebélyes testéről, mint a gyümölcs a fáról. Vízben és vérben úszó kék szeme azért még tekintélyt parancsol. Háromszor gyorsan pislog, - ez a pislogása már huszonhat évvel ezelőtt is megvolt. Kitátja a száját, óriási fekete üreget pillantok meg, a pokol kapuját, alighanem «á»-val kezdődik a szó, amelyet a vénség és idegesség egymásra halmozott gyámoltalanságával próbál kifaragni, mint valami tárgyat; - nem, a pokol kapuja összeszűkül, most már csak akkora, mint egy mogyoró... - Ősidők óta... nem ...láttalak...

- Hát bizony jó pár esztendeje, Tóni Bátyám! - mondom és rémülten tapasztalom, hogy a hangom ugyanúgy kukorékol, mint húszéves koromban. - Jól nézel ki. Tóni bátyám. - Récsei Antal úgy fogadja a bókot, mint egy vén fa, amely egyszerre tíz levelét hullatta az avarba. - Még élek. - Majd lassan, orrhangon, kissé «mauslizva» hosszú beszédbe kezd, amelyet nyilván legszemélyesebb hozzám intéz, de amelyet rozoga teste úgy közvetít, mint egy kinyilatkoztatást az űrbe... - Láttam Bécsben az új Bernsteint... Nich mein Fall. ...Nehéz... Nehéz... Il es prétenteiux... Nagy írót játszik, mert már nem jut eszébe semmi... Van benne pszichológia, meg minden... Ahová az a Proust betette a lábát, ott nem terem fű... Ich meinerseits brauche Handlung... Es kommt mir vor wie eine Parodei... Szegény, haladni akar a korral... Hol van ez a Botrány-tól meg a Tolvaj-tól, emlékszel? War es in neunhundertacht oder neun? Az volt a színház, nem a mostani ténfergése... Hogy rohannak a jelenetek, alig tudták utolérni egymást. És hogy vibrált, hogy hullámzott a publikum... mint a tenger... Emlékszel Fenyvessyre a Tolvaj-ban?... Der Arme ist tod seit dreizehn Jahren...

Elhallgat. Feje körül apró is kis kaszák villognak és suhognak... Szeme most óriásit hunyorit, veleráng a fél arca. Hányat fog még pislogni életében? Ötvenet? Százat? Nem lesz szép halott, a matériája elnyűtt, túlérett, kukacos... Néhány nap múlva koporsóba teszik a rengeteg francia regényt, ami álmatlan éjszakákon felfalt, a sok kis színésznő emlékét, a találkahelyek édeskés szagát, ahol ez az öles termetű, valamikor szép férfi utcai nőkkel korbácsoltatta magát, akik külön erre a célra fekete kesztyűt húztak. Eltemetik lihegő, fuldokló gyűlöletét, amely most, huszonöt évvel a halála után még mindig apám ellen rázza. Apám széles hátával mindig eltakarta, mindig közé és a szerencse közé állt, mindig legázolta a nagyobb életerejével. Récsei Antalnak finomabb, de törékenyebb szervezete volt; mint a megnyomott darázs, tehetetlenül, öngyilkos dühvel csípett bele apám hatalmas tenyerébe. Ő indította el a rettenetes vihart, amelybe belereszketett az ország, belebukott egy miniszterelnök és belepusztult az apám és mindez hiába történt, a pofonra, amit apámtól kapott, bővérű, garázda indulatának a robbanására nem kapott flastromot... Felpofozták, kifizették és kirúgták és ő tiszta lelkiismeretének tudatában - mert a gyenge embernek mindig tiszta a lelkiismerete, csak az erő borús és gomolygó - elégtételt követelt, titkokat szolgáltatott ki, rekedtes orrhangján fellármázta a közvéleményt. Neki igaza volt, a könyveket lelkiismeretesen átnézte, a számok beszéltek, a nyolcszázötvenhatezer korona csakugyan hiányzott... Nem tudott versenyezni apám vérrendszerével, amelyben üzletek keringtek, agyának különös szerkezetével, amely még szórakozott, mélázó pillanatait is pénzzé tudta tenni, ellágyulásain is keresett, - széles, tejes zománcú mosolyával, - ő már negyvenéves korában protézist viselt - apám gőzmozdonylendületével és ázsiai puhaságával, sátáni, de termékeny romlottságával, amely a legkeményebb és legtisztább lelkeket is meg tudta vásárolni... Nem bírta a versenyt és keserűen és sértődötten belemenekült a tisztességbe és a rendbe... A nyolcszázötvenhatezer korona csakugyan hiányzott. Mikor számon kérte, apám mindenfélét mondott, Récsei rásütötte, hogy hazudott. Azóta elmerült egy világ, de apám pofona még mindig égeti... Hatalmas végkielégítése és felesége óriási vagyona elúszott a hadikölcsönben meg az inflációban; most vaskos, tenyeres-talpas unokaöcssei tartják ezt a finom óriást, ezt a mélabús és mutatós romhalmazt. Tűröm dadogó, morzsáló fecsegését; tudom, hogy ez olyan lényegtelen, mint a francia vígjátékok első szavai, amelyek csak az időt húzzák, amíg a nézőtér kezdeti fészkelődése elcsendesedik, az elkésett nézők leülnek, s aztán kezdődhet az előadás... Érzem, hogy mindjárt apámról fog beszélni, várom, hogy beleharapjon az örök horogba, amely éjjel-nappal a szája előtt lóg. Még nem harap bele, dünnyögő orrhangján folytatja a semmiségeket, amelyek csak jobban hangsúlyozzák a pillanat kisértetiességét, mint a vértócsában heverő hulla mellett a tányér kihült rántotta... - Hallottad, hogy Kelen Sanyiék válnak? Az asszonyka nett, csinos, disztingvált, de nagyigényű. A fiú jóvágású, aber ein fader Kerl... Én már három év előtt fogadtam, hogy ebből a házasságból nem lesz semmi. Egy ilyen asszonyt ez az unbetámt fráter nem tud megtartani... Te, nem ülnénk be egy negyedórára a cukrászdába?

- Parancsolj kérlek, nagyon szívesen. - Kótyagosan oldalgok a dagadt óriás mellett. A csodák úgy szaporodnak, hogy az már szinte nevetséges... És milyen sivár, ostoba, csattanó nélküli csodák! Huszonöt évi harag után megszólít és Kelen Sanyi házasságával traktál. Igaz viszont, hogy én is túlzásba viszem a kísértetiesség keresését; mint egy becsvágyó és rossz színpadi rendező, misztikus félhomályok és fénycsíkok mártásával öntöm le a leghétköznapibb jeleneteket, Valpurgis éjszakává változtatom a dunsztosüvegeket... Hátha a sok titok mögött együgyű bohózati félreértés lappang: a vén trotli összetéveszt valakivel. No mindjárt kiderül... Leülünk a sötétvörös brokáttal borított teremben, amelynek csinált rokokóját az idő igazivá változtatta. Az öreg egy percig hallgat, figyelmesen, műértően néz, beletemetkezik az arcvonásaimba, mint egy régi kéziratba. Tekintete ide-oda fut rajtam, mérlegel, összevet, láthatatlan kezek nyúlnak ki belőle, amelyek a hajamat morzsolgatják, az arcomat tapogatják. Ez bizony nem tévesztett össze senkivel, ilyen beavatottan csak engem lehet nézni, így csak olyan aggastyán nézhet, aki minden vérsejtemet személyesen ismer, a kisujja hegyében érzi testem egész nyomorúságos végzetét... Egy teljes percig vallatta az öreg arcvonásaimat, szeme közben-közben elkalandozott csapott vállamra, hegyes kis hasamra és a fürkésző, kutató, gonoszul tárgyilagos tekintet fokozatosan megenyhült, ellágyult, szeme lassan megtelt könnyel. Végre megszólalt:

- Hasonlítasz hozzá... A homlokodat tőle örökölted. A szájad az apádé. De más nincs az arcodon, ami tőle való... Egész az anyád vagy persze a szépsége nélkül... Ugyanaz a járás, az előbb megfigyeltelek. ...Az egyetlen, ami nem volt szép rajta, az a járása. Kissé kacsázva járt, himbálta a felső testét, egy kis rosszakarattal azt lehetne mondani, hogy cammogott... Hanem az arca! Ez a szelíd ovális arc, oly tébolyítóan, oly szivettépően szelíd, hogy az ember szeretett volna sírva leborulni elébe... Olyan védtelen, olyan kiszolgáltatott... És mégis olyan tartózkodó, olyan tiszteletet parancsoló... Über vierzig Jahren noch ein junges Mädchen... Mennyi nichtsahnend jóság volt a tekintetében, a kor nem törte meg, nem keményítette meg, piros szája olyan volt, mint egy piros szegfű, amely télen-nyáron virágzott, nem félt, hogy elfagy... Emlékszem, mikor a zongoránál ült és Schumannt játszott... Én sohasem szerettem a komoly zenét, nem úgy, mint az apád, aki gonosztevő volt, aber ein erstklassiger Mensch... Az idegességében, a türelmetlenségében, a haragjában is művész... Neki minden iránt volt érzéke, festészet, zene, költők iránt... Nehéz francia verseket olvasott, amikből én egy kukkot sem értettem. Nos hát az apád, ez a nagy ember, ez a kiváló esztéta mondta: Jüdinnen kann ich nicht leiden am Klavier. Sokat gondolkodtam ennek a mondásnak az értelmén. Aztán egy napon rájöttem... A zsidó nőknek többnyire széles, gömbölyű hátuk van és mikor a zongoránál hátat fordítanak az embernek, nem tudunk odafigyelni a zenére, mert folyton a gömbölyű hátukat nézzük... De az anyád az más volt, az anyád kivétel volt... Az anyád!... Sohasem felejtem el azt a szép hattyúnyakát...

Megint elhallgatott, nagy megkönnyebbülésemre, mert már a legrosszabbtól tartottam. A jó ég tudja, mi mindent fecseg össze a vénség deliriumában ez a valamikor tökéletes modorú, ritka fegyelmezett ember. Hiszen egy szóval, egy mozdulattal el tudnám hallgattatni, annyi társasági technikám még van... De mire való rendreutasítani egy szemlátomást hülyülő aggastyánt, akiből úgy csorog a vallomás, mint fogatlan szájból a nyál. És miért riaszt el, miért feszélyez a vallomása engem, aki úgy gyűjtöm a múlt felkísértéseit, mint más a régi porcelánokat. Emlékeim útvesztőjében otthonosan járok-kelek, rémületem szabályozható, mint a központi fűtés hőfoka. Előítéleteimet régen kigyomláltam, - egyéb dolgom sem volt. Ha ez a vénember szerette az anyámat, váljék egészségére... Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy hozzásegít az emlékezéshez. De valami mégis fojtogatja a torkomat.

- Hogy szerettem a hangját, - folytatta Récsei Antal, - még most is a fülembe cseng az a drága hang. Csilingelt a hangja... ach Quatsch, dehogy csilingelt! nem tudom én már magam kifejezni. Csak annyit mondhatok, hogy olyan volt nekem, mint valami puha jótékony villamos ütés... A mennyországban voltam, mikor megszólalt... Én gyűlöltem az apádat, - tört ki belőle - mikor az igazgatóság lefújta a párbajt, elhatároztam, hogy az első utcasarkon lelövöm, mint egy kutyát... Hidd el, nem riasztott volna vissza semmi, hiszen megbélyegzett ember voltam, a pofont zsebrevágtam, a bíróság nem sütötte rá az apádra, hogy lopott, pedig lopott... lopott...

Felálltam. - Isten veled. Máskor ne állíts meg se a Váci-utcán, se máshol. - A felöltőmet kértem. - Maradj. - rimánkodott az öreg ember. - Maradj!... Én nem akartalak megbántani fiúi érzelmeidben. Olyan furcsa, hogy az ember a legtisztább igazsággal is lehet sértő és tapintatlan. Taktlos war ich niemals... Belerokkantam, belevénültem, belehülyültem abba, hogy elégtételt kapjak a sérelmemre, mert nekem volt igazam! Ne haragudj, hogy most kicsúszott a számon. Úgysem ártok már vele senkinek... Mondom, a bíróság nem igazolt engem. A becsületbíróság rehabilitálta az apádat, lelőttem volna, mint... Csakhogy az anyád miatt nem tettem, csak ő tartott vissza. Te Laci, én nagyon... nagyon... szerettem az anyádat!

Egyszerre mintha kétszáz csillárt gyújtottak volna az agyamban, úgy elözönlött az emlék. Az emberi azt hiszi, egész múltját leltározta, címkézte, mint egy múzeumot, pedig mennyi a feldolgozatlan anyag! Sötét sarokban mennyi minden rejtőzik!... Hát persze, 1900-ban vagy 1901-ben... Mint a kopó, rohantam az emlék szaga után... Megvan! Még a Körúton laktunk, a Bankpalota negyedik emeletén, a nagy sarokban a fekete, jószagú bőrfotelekből sejtelmesen, selymesen szállt fel a cigaretta füstje és a porszemek a délutáni napsütésben a szivárvány minden színében táncoltak... Nem, nem délután volt, este, lámpafényben... A nyitott szalónajtón át kényelmesen be tudtam kukucskálni a harmadik szobából a kulcslyukon. Mindig kíváncsi természetű voltam, apámtól örököltem. Récsei már több, mint másfél órája ült az úriszobában, már egy órája elmúlt, hogy utoljára benn volt a szobalány. Apám éppen üzleti úton volt, a kisázsiai gubacsimportot szervezte meg, Récsei, a helyettese gyakran járt hozzánk ebédre, meg vacsorára, ezen a napon, este hatkor, hogy végzett a bankban, feljött hozzánk a negyedik emeletre. Nem volt eben semmi különös... De oly sokáig ült benn, a teát régen megitták, a szendvicseket meg a sós pogácsákat megették, mit akar ez az ember?... Furcsa, fullasztó volt a levegő a lakásban, más színe volt a lámpafénynek, más ábrázata a bútoroknak - egyszerre csak odatapasztottam a szememet a kulcslyukra. Először sötét volt minden, aztán lassan kibontakozott a jelenet, mintha színházban ülnék. Anyám a nagy, vörösre lakkozott, zöld plüssel borított karosszékben ült és kézimunkázott, az örök ebédlőasztal-terítőn dolgozott, amelynek két ceruzával előrajzolt gyümölcs- és virágmintázata csak öt év múlva telt meg, - Récsei Antal cigarettázott és fel és alá sétáltatta a szobában tökéletesen szabott kétsoros ruháját, magas, délceg termetét, gyönyörűen kipedrett sötétszőke bajuszát, elegánsan kopaszodó homlokát. Tökéletes dandy volt, Bourget-regény hőse, áradt belőle a férfias parfüm, a hódítás kitanult, tudós művészete, a felöltözött, de meztelenül is nagyvilági érzékiség, egyszóval mindaz, amiből nekem már nem jutott... Nem hallottam be a szavait, bizonyára szellemeseket mondott, jólnevelt, de frivol mondatokat, mert anyám többször félénken, vonakodó kacérsággal elmosolyodott...Egyszer csak erős kezet éreztem a vállamon. Gorombán elpenderítettek az ajtó mellől.

- Nem szégyenli magát, Lacika! Rögtön menjen innen, mert megmondom a méltóságos asszonynak!

Szidi volt a szobalány, régi házibútor, tizenként esztendő óta öltöztette és fésülte anyámat. De szigorú gyermeknevelő elveire rácáfolt a kíváncsisága, mert a következő pillanatban ő guggolt a kulcslyukhoz. Mint egy távoli fenyegetés, a fülembe morajlott, hogy jó volna kipreparálni a másnapi latint, de úgy fojtogatott a rémült kíváncsiság, hogy lábam a földbe gyökerezett. Hosszú percekig, talán egy teljes órahosszat álltam és rettegtem bele az estébe. Szidi állandóan a kulcslyuknál guggolt. Így virrasztottunk ketten anyám hitvesi hűségét. Egyszer csak Szidi felsikoltott: - Jesszusom! - Félrelöktem és én guggoltam a kulcslyukhoz. Récsei Antal a karosszék mögött állt és átkarolta anyámat. Farkasszemet néztek, a férfi irónikusan elérzékenyült, parázsló mosollyal bűvölte, áradt belőle a férfias arcátlanság. Úgy vetette magát anyámra, mint a vércse a galambra. Anyám apró kis védekező mozdulatokat tett, ujjai, mint az akkori női divat csokrai és szalagjai, a levegőben repkedtek... Anyám gyöngéden, könnyedén, puhán kibontakozott az ölelésből, kissé remegő karokkal, édesen habozó mozdulatokkal eltolta a férfit, a mozdulat meleg, leheletnyi kacér szemrehányással ezt fejezte ki: «Nem szabad...» tovább nem bírtam. Kirohantam az utolsó szobába, felrántottam az ablakot és kihajoltam az utcára. - Nekem most meg kell halnom! - csapott belém a gondolat, - meg kell halnom, kötelességem meghalnom... Akkor nem tudtam világosan miért volt az kötelességem, ma már gyanítom. Egy képet hordoztam magamban az anyámról és ez a kép megváltozott, eltorzult, förtelmesen, gyűlöletesen elkenődött, mint tíz évvel később a haldokló vonagló arca. Ez volt az első halála. Valami idegen lélek költözött a testébe, mint az elmebaj; - azt hiszem, a téboly és a halál közeli rokonok, ikertestvérek - nem tudtam elviselni anyám elidegenedését, azt, hogy hűtlen lett hozzám, ahogy máig nem nyugodtam bele másik nagy hűtlenségébe, a halálába... Most itt ül velem szemben az a férfi, aki megcsókolta, szétmállva, totyakosan, nyáladzó szájjal, szemében a kérődző emlékezés pislogó kis lángjával. Viszonyuk volt? Ezt ma sem tudnám elviselni, ez újabb árulás volna a koporsóból... Utóvégre beérhetném azzal a habozó mozdulattal, a szerelem gyöngéd elutasításával, amelyben annyira úrinőnek mutatkozott, amely annyira más volt, mint a postáskisasszonyok recsegő, nyársatnyelt erénye... Még ha nem volnék is a családi kegyelet érzelmes anarchistája, hanem tizenhárompróbás, mintaszerű polgár, akkor is csak megindultan mélázhatnék a jelenet felett. De valami arra ösztönöz, hogy kitörjek a jólneveltség korlátaiból, amelyek közt évtizedek óta tűrhetően éreztem magamat és erőszakkal, az indiszkréció bombamerényletével megtudjam az igazat... Gomolygó, félhomályos agyamban egyszerre lehetségesnek, sőt valószínűnek tartom, hogy anyám Récsei szeretője volt, visszaérzem rajta az idegen férfi szagát, apró, furcsa, idegen kacajok, rejtélyes mozdulatok, nem nekem szóló gyöngédségek, elmerült, távolba néző pillantások özönlenek el, - apám és Récsei közül Récsei volt a gyöngébb, megvolt benne a gyengék finomsága és alattomban ható, szenvedő vonzóereje, szép férfi volt, szebb, mint apám, aki sokszor egy megborotvált vadkanra emlékeztetett, apám csak zseniális volt és a nők idegenkednek a zsenitől... Meg kell tudnom az igazat.

- Szerelmes voltál az anyámba, Tóni bátyám?

Az öreg elmosolyodik, a mosoly húsz évvel fiatalítja meg, öntelt, boldog, arcátlan, mindent eláruló mosoly, - akár haza is mehetnék. De nekem bizonyosság kell. Még egyszer megkérdezem:

- Szerelmes voltál az anyámba?

- Igen, nagyon, - válaszolja kurtán, szinte mellékesen. A leleplező mosoly után most elzárkózik. Magába roskadva ül, elázott az emlékeiben, mint egy vén csavargó a pálinkában.

- De reménytelenül szeretted, az anyám hű volt a férjéhez.

Bólintott. - Anyád maga volt a tökély.

- Anyám csak egy embert szeretett, az apámat.

- Du grosser Gott im Himmel, csak egy embert szeretett, az apádat! Hát persze, csak őt szerette.

- De azért tudta, hogy szereted.

- Nem tudta, dehogy tudta. Én annyira tiszteltem, hogy nem mertem megmondani neki. És tiszteltem az apádat is, den Halunken.

- De próbáltál udvarolni neki. Gyermekkoromban egyszer meglestem, hogy megcsókoltad.

- Mit beszélsz össze-vissza? Én soha sem csókoltam meg az anyádat... És micsoda dolog leskelődni! Úriember nem tesz ilyet.

- Tizenkétéves voltam, megcsókoltad.

- Hát megcsókoltam... Aber bist du wahnsinnig geworden? Mit gyötörsz ezekkel a régi dolgokkal. Hagyj békét nekem! Öreg vagyok, fáradt vagyok, egy-két hónap múlva meghalok. Annak a csóknak nem volt semmi folytatása.

- Mikor csókoltad meg?

- Nem tudom, összefolynak az emlékeim. Te, nekem már sok volt ez a beszélgetés, ich brauche Ruhe... Fizetek.

- Most én kérlek, hogy maradj... Ha csak egyszer csókoltad meg, akkor feltétlenül tudod. Hiszen annyira szeretted. Az ilyen csóknak a dátumát nem felejti el az ember.

- Nem tudom... Ne kínozz! Mi vagy te, vizsgálóbíró?

- Ezernyolcszázkilencvenkilencben csókoltad meg. Egy márciusi este, hét órakor.

- Kann sein... Én nem értem, mi ütött beléd! Mit nyaggatsz? Utolsó heteimet élem, most már ezen a világon ne kérjenek számon tőlem semmit! Majd a temetőből részletes információkat adok. Menj el az asztaltáncoltatóhoz és kérdezd meg a szellememet.

- Ha erre a csókra nem emlékszel, akkor valószínűleg máskor is megcsókoltad. Egy azonban bizonyos. Még ha egy pár évig tetszettél is az anyámnak, mikor az a szörnyű botrány kitört, akkor kitiltott az életéből, rád sem nézett többé. Mikor választania kellett a férje között és közted, akkor a férjét választotta.

Az utolsó mondatoknál Récsei felrázkódott az emlékezés derengő kábulatából. Vonásai összpontosultak, nyitott szájjal, tágranyílt szemmel hallgatott, valósággal beszívta a szavaimat. Mikor befejeztem, már rázta az indulat:

- Du Ochs! Jólnevelt gyerek voltál, köszönöm az ilyen jólneveltséget!... Agyonneveltek, idiótává neveltek! Jólnevelt szamárrá, aki nem lát a szemével. A fejedbe verték, hogy egy úriasszony hű a férjéhez, azt hiszed, ennek így kell lenni!... De hát lehetett egy olyan asszony, mint az anyád, egy olyan érző, remegő, finom lélek, aki minden mosolyával, minden mozdulatával, minden szívdobbanásával szeretetet kért és adott, hű ahhoz az erőszakos, hiú, romlott fenevadhoz, ahhoz a veszett kutyához?... Most már elég vén szamár vagy, ötvenéves, ha jól tudom, mostmár megtudhatod az igazat... Hát tudd meg, hogy nem volt hű hozzá! Megcsalta, érted, megcsalta!... Ez az életem nagy elégtétele, ez az én bosszúm, ezt tartott felszínen, ezért nem öltem meg magamat. Erre gondoltam éjjel-nappal, ez járt az eszemben, valahányszor az emberek unottan, rosszkedvűen fogtak kezet velem, vagy egyáltalán nem fogtak kezet, mert az is megtörtént... Hallgattam, te vagy az első ember, akinek elmondom, neked is csak azért, mert kiugrattad belőlem és mert most már úgyis mindegy, már úgyis meghalok... az emberek hátat fordítottak nekem, a felpofozott embernek, de én magamban nevettem... Én vigasztaltam meg az anyádat, énhozzám menekült a rabiátus, őrült apád elől. Akkor lett a szeretőm, amikor meglestél, ezernyolcszázkilencvenkilenc március 23-án. És a szeretőm volt egész idő alatt, végig, amíg meg nem halt...

- Köszönöm, most már eleget tudok. Isten veled.

- Maradj, a mindenedet, maradj! Megkínoztál, sarokba szorítottál, kihoztál a sodromból, most aztán légy szíves, hallgass végig! Tudd meg, hogy az adatokat, amiket apád ellen felhoztam, a nyolcázötvenhatezer koronás hiányt nem én fedeztem fel.

- Hanem kicsoda? - kérdeztem halálra váltan és magam is összerázkódtam a tulajdon metszően éles, rikoltó hangomból.

- Hanem az Anyád! Az apád nagy tehetség volt. Aber ein Schwätzer. Mindent kifecsegett... Beavatta anyádat a nyolcszázötvenezer koronás lopásba... Anyád, akit a következő percben megbántott, elmondta nekem... Igy lettem figyelmes a dologra, igy kezdtem nyomozni, igy sütöttem rá az igazságot... Igy tört ki az egész világraszóló botrány... Az anyádtól tudom! Az anyádtól tudom!

- Jól van Tóni bátyám, ezt mind álmodtad. Gratulálok az álmaidhoz, - mondom nehezen engedelmeskedő nyelvvel. Forog velem a világ. Ebben a pillanatban Nagy Pali ront be a cukrászdába.

- Téged kereslek! - lelkendezi. - Bocsáss meg, hogy elkéstem, mindjárt elmondom. Az úgy történt...

- Most nem érek rá! - rikácsolom a legrégibb hangomon. Nagy Pali elképedve néz utánam. Bevágom magamat egy taxiba.