Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám
Rejtett fészket szeretnél, megbujni
mint fázékony állat - de vackod még
meleg se lett és már mehetsz tovább! a sors
mindig azt veszi el, mi kényes
testednek nélkülözhetetlen.
Tapadni szeretnél, mert szédülsz
az űrben, társakat szeretnél, kapaszkodót, -
de nem oly fájdalmas magány és szédület
mint kimarjult élő testtel leszakadni
testről és társról, ki tegnap még tiéd volt
és holnap már idegen. Védd magad!
semmit se szeress! és ne szeresd
ne szeresd az állandóságot -
látod: örök mulandóságé
a biztos jövendő...
Ne szeress se jelent se multat, szeresd
a röpke átmenetet múlt és
jövő között, a hazátlanság
vad szabadságát, két hely között
az ingó változást. Ne nézz vissza
és ne sirasd elvesztett fészked s barátod.
Mozogj a mozgókkal, s változz
a változó világ hitvány ütemére.
S vedd jelképnek a jeltelen percet:
mikor tegnapból holnapba csuszol
s csavargó lelked mint gyökértelen mag
vidáman uszik a légben és két kapocs közt
az átmenetet ünnepli, s a megtalált
békét - hogy legalább percekre
nem tartozik senkihez...