Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: HIERONYMUS BOSCH

Tolnay Károly, aki Breughelről francia nyelven írt művével az európai művészettörténetben méltán jelentős sikert ért el, legutóbb - ismét franciául - igen szép kiállítású könyvet adott ki. Hieronymus Bosch-ról, aki nemcsak a XV. századbeli németalföldi festészet egyik legkiválóbb mestere volt, hanem az egész világ képzőművészetének egyik legkiemelkedőbb, legérdekesebb egyénisége.

Tolnay a legteljesebb tudományos felkészültséggel dolgozta fel ezt a témáját is. Művéből megállapítható, hogy nyilván évekre terjedő kutató munkát végzett, áttanulmányozta és megrostálta Bosch műveit, nemkülönben a rájuk vonatkozó feljegyzéseket, okiratokat és az irodalmat is. Beléhatolt a kor szellemiségébe, a legapróbb részletekig megismerte Bosch művészeti kapcsolatait.

Könyvének tanulmányszerű szövegéhez bőséges jegyzeteket csatolt, közli Bosch egész munkásságának, tehát festményeinek, rajzainak és metszeteinek katalógusát, amelyben ismerteti a művet, bibliográfiáját, vonatkozásait, esetleges másolatait. Felsorolja az elveszett műveket is, a művek mai helyét, végül pedig az összes művek reprodukcióit adja, még pedig igen sok részletkivágással, ami Bosch tömérdek aprócska alakja miatt igen hasznos. De nem feledkezik meg ama másoktól származó művek fénykép-közlésétől sem, amelyekre összehasonlításképpen a szövegben hivatkozott. Mindezt hangyaszorgalommal, a legrészletesebb pontossággal végezte el és olyan messzire terjedő körültekintéssel, hogy adatszerűség szempontjából úgyszólván nem merülhet fel olyan kérdés és olyan vonatkozás, amelyre gondja ki ne terjedt volna. Ezért minden eddigi Bosch-monográfián túltesz gazdagságával és sokirányúságával, ami nem csekély öröme a magyar művészettörténetnek, hiszen idegen nyelven írt és európai értékű művekben nem nagyon bővelkedik.

Hieronymus Bosch egyik legproblematikusabb alakja a művészettörténetnek. Tartalmi és formai kincsekben egyaránt gazdag, hatása a művészet kifejlődésében igen nagy. De egyáltalában nem könnyen megfejthető, vagy magyarázható egyéniség. Két kor határán áll. Egyrészt mélyen benne gyökerezik a múltban, a keresztény középkor aggodalmasan gyötrődő vallásosságában és rémlátásaiban, másrészt frissen kinyíló értelmével és érzékeivel új utakat, új kifejezési módokat talál, amelyekkel a jövőt, a humanizmust készíti elő. Egyrészt víziós elképzelő, másrészt nagyszerű realista. De ez a szembeállítás csak durva kiemelés, mert ez a két pólus teljes egységgé forr nála össze. Mégis talán a vízió a fontosabb: látományokat fest, amelyekben gyakran pompás realista elemek bukkannak fel, hogy a látományok erősen szuggesztív alakítássá szövődjenek össze.

Látományaiban rengeteg a középkori elem. A szörnyű, szorongó félelem az ember bűnössége miatt, a moralitás kérdésének túlnyomó szerepe, a bűn és bűnhődés állandó szembeállítása, a büntetés ördögi képzelettel kifestett módjai, kétségbeejtő kínzások, amelyek túltesznek a legszadistább hóhér képzeletén is, az ijesztő lények, melyek állatokból, emberekből, növényekből rovódnak össze és olyanok, hogy még a legfantasztikusabb lidércnyomásos álom sem jut közelükbe, gyönyörűen kiszélesedő, léleküdítő tájképi környezetben helyeződnek el. Undok az ember, de gyönyörű a természet és fölöttük ott lebeg a jutalmazó, vagy kegyetlenül büntető isteni igazságosság. Szépség és rondaság furcsa kavargása ez, amelyből nem könnyű a döntő szót, a megváltó igét kiolvasni. De nem könnyű eldönteni azt sem, hogy tisztára festői szempontból mi több nála: vajjon az aprólékos, néha áttekinthetetlen zsúfoltsággá torlódó felsorolás, az értelmi célzás, vagy pedig a hajlam tisztára csak festőien szép kifejezésre?

Bosch tehát hálás téma, mely azonnal újból időszerűvé válik, mihelyt a művészettörténetben új felfogás és új szempontok érvényesülnek. Tolnay könyve bevezetésében rámutat Bosch értékelésének eddigi változásaira, fantasztikus ördögieskedésének, majd úttörő realizmusának kiemelésére és saját céljául azt tűzi ki, hogy a művész szellemi törekvéseit művei elemzésével állapítja meg, hogy helyét az emberi szellemiség történetében kijelölhesse - egyszóval, szellemtörténei tanulmányt ír Boschról.

Bosch műveinek beható analízisével valóban kitűnően kalauzol végig a különös festő érzés- és gondolatvilágán. Számos találó és új megfigyeléssel gazdagítja az olvasót, aki Tolnay művének olvasása után aligha fogja ezentúl annyira külön és egyedülálló jelenségnek tartani Boscht, mint eddig és nem fogja benne csupán az ördögi víziók fantasztikus mesterét látni, mert rá kell jönnie arra, hogy Boscht mennyi szál, mennyi megismerés, mennyi tudatalatti törekvés kapcsolta az egyetemes emberihez. De, amint ez szellemtörténeti tanulmányoknál nem ritka eset, Tolnaynál is megfigyelhető, hogy az egyéniség éles kirajzolása háttérbe szorul. Bosch genialitását nem érzékelteti eléggé. Meg is másítja képét. Igaz, hogy évszázadokon át egyoldalúan csak az ördögi Boscht vették észre, a legszörnyűségesebb lidércnyomások és agyrémek kieszelőjét és nem is sejtették, hogy mennyi úttörő gondolkodás és új festői elképzelés van benne, mennyi az egész világot átfogó emberi vágy és érzés, - ezek a fejtegetések a legszebb részei Tolnay könyvének, - de valahogyan ezeknek a vonatkozásoknak kidomborítása annyira túlnyomó, hogy a Boschról rajzolt kép kissé egyoldalúvá válik, holott fantasztikus rémségekkel telt álomlátásai legalább is azzal a súllyal jelentkeznek, mint a Tolnay kiemelte vonatkozások. Igaz, hogy Bosch egy felszabadulóban álló lélek volt, de nem volt felszabadult, művészete jókora részében még régi utakon járt. Tolnay sokszor mélyenjáró, vagy szellemes megállapításai mintha többet ruháznának rá, mint amennyit lelkében viselt. A kép tehát, melyet róla rajzol, sok vonatkozásban más és gazdagabb az eddiginél, hasonlóság szempontjából azonban nem teljesen megnyugtató.