Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Forgács Antal:
GYÖNYÖRŰ SORS (Salamon Ernő versei)

Salamon Ernő mindig hű tud maradni magaválasztotta szemléletéhez, anélkül, hogy versei e szemlélet üres illusztrációivá süllyednének. E hűség megóvja őt a kétes kalandozásoktól, s egyben valami üde józanságot kölcsönöz verseinek.

Aki ennyire tud ragaszkodni egy szemlélethez, annak számára a «mondanivaló» mindennél fontosabb. Salamon Ernő nem is törekszik másra, csak arra, hogy a szegénység minden változatáról a lehetőség szerint hűen számot adjon. De ritkán jelent oly szerencsésen egyet a «mondanivaló» a költő igazi lényével, mint nála, aki mindig csak a környező világról beszél tárgyilagosan, gyakran hűvösen s egyszerre mégis csak kikerekedik a versből ő maga, plasztikusan és határozottan.

Végtelen szegénységről szólnak e versek, de nem panaszolják a szegénységet. Oly indulatmentesen beszél e reménytelen állapotról a költő, mint a csillagász a végtelen örök törvényeiről. Így a már sokszor megénekelt, s az érzelmek kavarodásában alaposan feloldódott témának mindinkább értelmi formát tud adni, anélkül, hogy megmagyarázná, vagy a vitatkozásnak érezné szükségét.

De a költőnél az eleve elhatározottság, a tárgyilagosság és az indulatmentesség nem jelent egyben fantáziatlanságot, földhözkötöttséget. Jelzői és képei merészen elkanyarodna a valóságtól, szabadon szállnak, s csak a vers végén kanyarodna vissza kényes siklással a valósághoz. Egyszerűsége raffinált és mindig ennyire tudatos:

«Ízem érezheted,
a színem láthatod,
magad itathatod,
a lábad moshatod.

Sima, ha simogatsz
süket, ha megcsaholsz,
megérthetsz, ha akarsz,
elérsz, ha lehajolsz.»

A Gyönyörű sors egy rendkívül rokonszenves magatartású, és fejlődőképes költővel ismertet meg bennünket.