Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám
Mindig a szélen álltam, hol napfény
és kegyelem csak híg meleggel
söpört át vágyaimon, sohasem értem
forrásodig Uram! Maradék életemben
még a néma remény sem keresi most már
tündérkertjeidet, - de legalább
vágyakozni engedj utána!
Törvény véd és tilalom mágnese rögzíti
békélt helyem. Nem bánom, ami hiába nyílt
s csukódott mögöttem! csak vágyaimat
ne vedd el, eleven élesztőmet! hagyd meg
a fátyolos kísértést, tilos és változó
világod után hagyd meg olthatatlan
szomjúságomat...
Nem pohárban, s terítőn: fölemelt fejemmel
magosban kereslek, nem akarom az oltár
hideg kövét! Mormogó igék kriptalélekzete
kihűti esengő szívem - Jézus! te eleven voltál!
Valóság voltál! holt rózsafüzér avas imáját
ne kívánd tőlem! Virágzó eleven szívedbe
fogódzom Jézus!
Engedj égni! engedj elfutni
s visszatérni. Törvényedet nem tagadom -
de legalább látni engedd! kíváncsi
szememmel ölelni engedd
tilos fényekben tündöklő világodat.
Vágyaim káprázatából emelek
oltárt neked. Ne büntess érte!
hiszen te alkottad végletes szívemet,
te adtad, hogy érzékeny érzékeim a fénylő
sziromban is kigyulladt erdőt lássanak...
Ha vágyamat kioltod, levetted rólam
megszentelő jeled. Haszontalan száradok,
s amiért küldtél, a betű értelmetlen
fonnyad le rólam. Íme, oltárodra hozom
bűnös gondolataimat. Élnek, oly céltalan
s lobogó szépséggel, mint odakünn
templomod előtt e kertnek
vad és csodálatos tenyészete...