Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám

R. BERDE MÁRIA: EGY MÚZSA TÖRTÉNETE
Barabás Miklós első szerelméről

A képeibe annyi érzelmességet iktató Barabás Miklós emlékirataiban sohasem érinti lelkének belső hullámzásait. A kivételes tehetségnek és céltudatos törekvőnek egészséges önzését betűzhetnők ki írásaiból. Mintha magának csak önmaga lett volna fontos mindenha. De nincsen művészet mély érzelmi gyökerek nélkül! Barabás szótlanságát érzelmi dolgokban a régi erdélyi szemérmes és puritán életforma jól megmagyarázza.

Egy fiatal enyedi polgárleánynak, Mutili Rózsinak említésekor mintha mégis átfűlnék az öreg szív és kéz, mely a tollat vezeti. A város szájhagyománya még vallja, hogy Barabás Miklósnak ő volt az egész életen át visszamosolygó diákszerelme. Az ifjúi rajongás kiinduló pontja lett a művész pályafutásának is, mert a leányról festett miniatürjével hódította meg legelőször a szélesebb közönségnek kegyét és terelte magára az előkelő műpártoló társaság figyelmét.

«Híres szépségű, éppen virágzó korában levő kisasszony» volt Mutili Rózsi, amikor Barabásban nemcsak a gyöngéd vonzalmakat, hanem a művészlélek izgalmait is felgyujtotta. «Többször el-elgondolkoztam azon - mondja az emlékirat -, milyen nehéz föladat lehet egy ilyen szép arcot úgy lefesteni, hogy elég szép s még hozzá hasonló is legyen... Szép, nagy, eleven kék szemei voltak, tiszta arcbőre, kellő gyönge pirossággal és egészen fekete, dús hajzata, vékony fekete szemöldöke. Egyszóval eszményi szép feje volt, növése kifogástalan, ezenkívül okos, szelíd arckifejezése s magaviselete is egész kifogástalan.» Hétszépség volt, így hívják máig is Enyeden a kékszemű, feketehajú, fehérbőrű leányokat.

Amikor Barabás lefestette - 1827-ben - Mutili Rózsi tizenhat esztendős volt, egy évvel fiatalabb az őt bámuló diáknál. Csak anyja élt már ekkor és nála idősebb lánytestvére, akikkel közösen divatboltot tartottak. Az enyediek azonban azt is tudják, hogy az apa annakidején francia szakácsként került a híres nagyasszony, báró Kemény Simonné háztartásába, a «burg»-nak nevezett főúri portára, ahol Mutili szakácsmester konyharemekein kívül akkor az erdélyi történelem is ott forrt Kemények, Kendeffiek és Wesselényiek lelki felkészüléseiben.

Ott nőtt fel hát, a história árnyékában két Mutili leányka, - nevüket csak így, fonetikusan őrizte meg írás és hagyomány -, a dundi Karolina és a lengeszép Rózália. De ki sejtette volna a magas kőkerítés kapuján ki- és berobogó nagyurak közül, kik az ország szükségein törték fejüket: hogy a szende kisleány, aki a konyha környékén játszogatott, a magyar festészet első ihletőjévé serdül! A leányok ízlését, kézügyességét talán a francia származás magyarázza, magaviseletük finomsága talán a burgbeli dámák példaadásának tulajdonítható. Apjuk halála után nyithatták a divatboltot, mely még a hatvanas években is fennállott. Barabás meghatva említi Rózsi tapintatát, hogy a neki ajándékozott miniatűrért nem pénzt, hanem hat szépen hímzett előinget adott, aminek értéke jóval felülmúlta a festményét. Legalább is Barabás szemében, őszintén megírt vallomása szerint.

A máig élő, kilencvenéves Szathmári Mester Polyxena, ki egykor a Mutili-boltban tanulta ki a masamódságot, emlékszik még a Szentkirály-utcabeli üzletre. A helyiség, a környezet igen szerény volt. Vasárnap délután mégis ide látogatott el dobogó szívvel az első szerencsés kezű, szerencsés sorsú magyar festő: palettával, ecseteivel, hólyagban tartott vízfestékeivel, hogy kiállja a magának kitűzött nagy próbát: van-e hatalmában rögzíteni a lelkét megbolygató Szépséget? Döntő pillanatok voltak, igazi ünnepi, vasárnapjai a kibomló tehetségnek.

Az arckép sikerült és Barabás szavival szólva «nagy hódításokat tett a városban». Egy csapásra rendelőivé szerezte meg a vöröscsákós József-huszárokat, grófok és más előkelőségek között Nagy-Sándor Józsefet is, a későbbi aradi vértanút. Ugyanakkor megnyílik számára Kemény Simonné házatája is, és a világotjárt pártfogók eszére adják: neki nincs mit keresni többé a héber és görög leckeórákon, legyen művész, repüljön ki a világba! Messiásváró időket élt akkor a magyar képzőművészet, minden összetalálkozott, hogy egy nagy tehetség eredményes útra indulhasson és utat egyengessen másoknak is.

A serdülő ifjú első zsengéiből egész sorozat maradt reánk, de hova tűnt Mutili Rózsi elefántcsontra lehelt tündérarca? Az idő elfújta ezt az emléket, ahogy röviden elfújná Rózsi későbbi életének gyér nyomait is, ha fel nem fognók öreg-öreg szívekben a róla őrzött utolsó rezdüléseket.

Feljegyzés és hagyomány között első ellenmondás Mutili Rózsi arcszínében van. Barabás pírt látott a leány ábrázatán, (hetven éven át nem felejthette) de az enyediek úgy tudják, hogy igazából Rózsi halovány volt. Jelkép van ebben az eltérő emlékezésben. - A művész, aki alig tizennyolcévesen otthagyta Enyedet, azt írja, hogy a fényes huszártisztektől körülrajongott leány, megőrizte hajadoni szeplőtelen hírnevét, egy derék ügyvéd felesége lett, akivel boldog életet élt. Ennek csak első fele így igaz.

Akármilyen szívfájdalommal hallgatta is Barabás az utolsó kollégiumi csengettyűszót, mégiscsak elindult, hivatásának parancsoló kényszere alatt, hogy megteremtője legyen a magyar művészi közéletnek. Az időt, melyben neki Enyed a világot jelentette, korán lezárta és így hamar elveszítette szem elől első eszményképét. Bizonyára az ünnepelt szépleány is abban az ősi enyedi régulában nőtt fel, hogy a diák, a mágnásfiú és a katonatiszt udvarlása csak csillogó felszín, a józan élet nem vesz róla komoly tudomást és nem reá alapozza a sorsokat. Három évvel Barabás távozása után csakugyan férjhezment a város legtekintélyesebb ügyvédjéhez, Sipos Pálhoz. Eddig egyezik hagyomány és emlékirat. A pirosnak látott leányorca azonban, úgylátszik, mégiscsak halovány volt, s főként, ha nem ült szemben egy érte rajongó diákkal. A néha jelentkező rózsaszín nem jóra vallott rajta.

Hirtelen elmúlása előtt Rózsit kegyetlen társadalmi megalázás érte. Nemcsak szellem és tudás kétséges rang az osztálygőg előtt, a szépség és női méltóság is gyakran az. A húszesztendős fiatalasszonyt boldog és büszke férje parádés nagybálba vitte, bemutatni új társaságának, melyhez most már jogosan hozzátartozott. Enyed hangadói akkor a fejedelmien dotált tanári családok voltak. Köteles Sámuel professzor felesége belesárgult az irigységbe, amikor a «patkonca kisasszonyból» (patkonca nemesítetlen virágot jelent) felkerült bálkirálynőt megpillantotta, aki szépségével, ízlésével öltözékével és úrihölgyhöz illő modorával mindenkit homályba borított maga körül.

A professzorné barátnőihez fordult és hangosan felkiáltott, hogy hallja Rózsi és hallják meg csodálói:

- Asszonyok, nem érzitek a rántásszagot?

Célzás Mutili Rózsi apjának szakácsművészetére. - A törékenytestű, törékenylelkű teremtés, aki életének csúcspontján képzelhette magát, szíventalálva tántorodott meg a durvaságtól. Volt annyi fegyelme, hogy férjével kivezettette magát az öltözőbe, ahonnan eltűnt haza, észrevétlenül. Soha még Hamupipőkét kegyetlenebbül nem száműztek a bálteremből. - Ez időtől váltakozva volt halálosan sápadt és emésztően bíborpiros. Tavaszra elvitte a tüdőbaj. Aki szenvedett nagy méltatlanságot, az nem fogja lemosolyogni a legendát, hogy a gonosz szótól tört ki rajta az alattomos, lappangó betegség.

Magam láttam még Mutili Rózsi síremlékét az enyedi katolikus temetőben. Keskeny parcella ez a Maros terére alánéző sírkert: idegenek, beszármazottak külön nyughelye az ősi kálvinista földön. Ott állott legelől a magas talpazatra helyezett fehérmárvány angyalszobor, amint tenyerébe hajtott fejjel siratja az irgalmatlan halálban porladó legszebb asszonyt. Nagyon nagy gyász emelhette...

Most, nagy idők multán, hasztalan kerestem a sírkövet. Talpazatából hever még talán pár darab a fűben, de azokon nem lehet sokat kiolvasni. Csak a szívem súgta biztosra, hogy így igaz, ahogy anyáim mesélik, nem ahogyan az emlékirat fenntartotta. Mert az asszonyok a hűbb emlékőrzők...

A plébánián aztán betekintést nyertem az anyakönyvekbe. Ott áll a százados matrikulák második kötetének hatodik lapján a latinnyelvű bejegyzés.

Rosalia Mutili. - Meghalt 1832. március 25-én. Temették március 27-én. Sipos Pál felesége. Római katolikus vallású. Lakott Nagyenyeden. - A halál oka: pthisis.

Nem volt hát ideje sem boldog életet élni, mint Barabás hitte, sem köznapivá tespedni a kisváros levegőjében, mint egy nemrégiben megjelent erdélyi tanulmány hanyagul állítja: - Száz évig őrizte porait egy fehér angyal, száz éven át csillámlott fehér emléke szépet nem felejtő, szájról szájra regélő matrónaszívekben. Ideje, hogy mielőtt e szívek is elomlanának, mint az angyalszobor, átadjuk emlékét a magyar közkegyeletnek. Hiszen Mutili Rózsi nemcsak Barabás Miklósnak, de rajta keresztül a magyar piktúrának is első múzsája, szerencséthozó Üdvöskéje volt.