Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám

PATAKI DEZSŐ: FRAKK

Az ajtónállók elgondolkodva megsodorták bajuszukat, felnéztek a mennyezetre és azt mondták:

- A főnök nincs most itten, tessék talán holnap jönni.

S én nap mint nap megjelentem, míg Pedrinho megszánt: - Menj fiú az angyalokkal... - s végre ott állottam a rio Hotel Belvedere igazgatója előtt.

- Magyar? - kérdezte s az arcomba nézett fürkészőn szürke, híg szemével.

- Az vagyok, uram... Voltam már pincére az Esplanade-ban is, - szóltam ekkor reménykedve s a szívemre tettem a kezemet.

- Miért teszi a kezét a szívére?... Jó, jó, azért nem kell elérzékenyülni, - ütött a vállamra. - Mindjárt telefonálok a személyzet-főnöknek. - S máris felvette a kagylót.

- Claude urat kérem, - mondta halkan a készülékbe. - Kedves Claude úr, egy fiatalembert küldök magához, fel kell venni őt... amilyen munka akad... igen, igen... a holnapi kisegítésre... Hogy van-e neki frakkja?... várjon csak, mindjárt megkérdezem... - s felém fordult kérdő tekintettel.

Riadtan néztem rá, de fejemmel máris igent intettem önkéntelenül. Oh, megtanultam én már régen, hogy ilyenkor, amikor pillanatok alatt döntenek az ember sorsáról: minden kérdésre ezzel az egy szóval szabad csak felelni.

- Igen... igen, - folytatta az igazgató, - holnap este jelentkezik önnél... köszönöm - és letette a hallgatót.

- Ez rendben is volna, - nézett rám mosolyogva. - Holnap este nyolc órakor megkeresi a személyzet-főnököt. A többit már egymás között kell elintézniök... Hát sok szerencsét! - s nyújtotta a kezét felém...

Lenn a parkban, a szálloda előtt, leültem egy gömbölyű kőre - s megelégedetten, éledő reménnyel néztem magam elé. A tarka, sörényes csavargókat figyeltem s a kerület fájóslábú koldusait, akik itt szokták tartani esti gyűlésüket. De most nem fogott el, mint máskor, a rettegés, hogy magam is hasonló sorsa juthatok. - Ne félj, pajtás, - biztattam magamat, - ha megtetszel Claude úrnak, asztalfőnök is lehet belőled.

Azután lehajolt a nap, hirtelen sötétedett - s mintha csak bűvölet lett volna ez: ugyanabban a pillanatban gyúltak ki végig a part mentén a gömbalakú, fehér lámpások. S a sötéttel együtt csönd és hűvösség ereszkedett alá; szél indult a fák között s bennem nyugtalanság mozdult.

- Honnan fogok és frakkot szerezni? - tűnődtem, miközben a Régi Kikötő felé ballagtam... - Elmehetnék talán az Egyletbe, hátha adnak valami támogatást... S ha nem segítenek rajtam ott, akkor még mindig eladhatom a holmimat, - gondoltam megkönnyebbülten s frissen léptem tovább.

Reggel már korán ott őgyelegtem a Szentegylet tájékán. Kerek, fehér zománctábla volt a kapura szögezve, rajta portugálul és héberül fekete, biztató betűkkel a felírás: Jótékonysági Ügyosztály. A bejáratnál parókás vénasszony álldigált, aki egy kiskutya pórázát tartotta kezében és héberül beszélt a kutyához. Az iroda előtt a folyosón azonban hosszú sorban már tömörültek az emberek: rongyos, szakállas öregek s dacosszemű fiatalok. Csecsemővel a karján néhány nő is ott állt a tömegben s maga elé tartott tenyerekkel egy vak katona.

Beálltam a sorba.

- Hát neked mi kellene? - kérdezte szomszédom, egy pihésszakállú, kövér férfi, aki hóna alatt újságpapírba csomagolva, úgy látszik, egész vagyonát hordozta.

- Az, ami neked is hiányzik, - feleltem.

Ez a válasz nyilván tetszett neki, mert élénk taglejtésekkel barátkozni kezdett velem. Meg-meglökte mellemet, kioldotta nyakkendőmet s kabátomról egy gombot is leszakított a beszéd hevében. Már attól tartottam, hogy egészen le akar vetkőztetni... Közben pedig szidta a zsidókat, akiknek segélyegylete előtt várakozott.

- Gyalázatos társaság ez idebent, köpök az egészre. Barátom, hidd el nekem: nem is érdemes bemenni ide, - mondta s közben három lépést tett előre, aszerint, amint a sor haladt.

- Te talán orosz vagy? - kérdeztem tőle.

- Orosz vagyok? Persze, hogy az vagyok! Vagy azt hiszed te, nekem talán nincs hazám? - nézett rám szigorúan s ettől kezdve oroszul intézte hozzám a beszédet, bár jól láthatta, hogy egy szó nem sok, annyit sem értek meg belőle.

Az irodából azonban hangok hallatszottak, mintha veszekednének odabent.

Egyszerre felcsapódott az ajtó hangos robajjal: - vastagnyakú, zömök fiatalember perdült ki rajta, akár a karika - s belekapaszkodva egy rókakinézésű vörös férfi.

- Szent Isten, hiszen ez a titkár, ez a vöröshajú! Ki lökte ki a titkárt a szobából? - kiabálták össze-vissza az emberek.

A titkár zihált, remegett az izgalomtól s olyan volt a hangja, mint a dühösen kukorékoló kakasé.

- Figyelmeztetem magát, - rázta mutatóujját a vastagnyakú felé, - figyelmeztetem magát, hogy nagyon messze ment, hogy túlment már a megengedett határon... figyelmeztetem és vegye tudomásul, hogy maga nagyon ideges...

- Én nem vagyok ideges, én csöndes és nyugodt vagyok, - én vagyok a világ leghiggadtabb zsidója, - ordította a kis zömök és hatalmas vállával mellbelökte a titkárt megint.

Végül mégis csak elválasztották őket egymástól s néhány barátja tuszkolni kezdte kifelé a méltatlankodó vastagnyakút...

Néhány perc múlva ott állottam a rókaarcú előtt.

- Mi tetszik? - kérdezte barátságtalanul.

- Kérem, engem egy nagy szállodában felvettek pincérnek, - kezdtem a mondókát tétován, - de nincsen frakkom s így nem tudom a munkát megkezdeni...

- Ember, maga összetéveszt minket egy jelmezkölcsönző intézettel, - mondta görbén mosolyogva. - Mi itt sem frakkot, sem rendjeleket nem osztogatunk.

- Legalább tanácsot adjanak nekem, hogy kihez forduljak, - mondtam alázatosan. - Nem pénzt kérek én önöktől, uram...

- Várjon csak, - mondta a titkár és elgondolkozott. - Van egy tagtársunk, Amin Arynak hívják, pincér az is, - ő talán tud magán segíteni... Most éppen betegen fekszik, maláriája van... Itt van a címe, látogassa meg s egyúttal azt is mondja meg neki, hogy ügyét elintéztük s a jövő héten bevitetjük a kórházba...

Amin Ary messze lakott a várostól, túl a kapukon, a periférián. Komor, palánkkal körülvett ipartelepek, hatalmas rétek és legelők, apró, széthintett viskók váltogatták egymást errefelé... Hosszú volt az út s én csak lassan, fáradtan haladtam. Pedig este felé járt már az idő: a lenyugvó nap fényében lángolt az ég alja s arra messze, a kikötő másik partján, mintha tűzben álltak volna a nagy, kéményes gyárépületek.

- Hova megy? - ugrott utánam a házmester, amint beléptem a kapun.

- Amin Aryval szeretnék beszélni.

- Mit akar tőle? - faggatott tovább s kíváncsian bámult az arcomba.

- Jó hírt hozok neki... Jövő héten beutalják a kórházba.

- Nem jó annak már semmiféle jóhír... De azért csak menjen fel és mondja meg neki... Első emelet, a folyosó végén, - mormogta s visszament odújába.

Vígasztalan, sötét volt ez a ház; fojtó szag terjengett benne mindenfelé. A meredek, rozzant lépcsők banánhéjjal voltak teleszórva s az egyik sarokban vérző, szétvert fejű kígyó vergődött.

Kopogtatásra görbült ujjal sokáig álltam ott Amin Ary ajtaja előtt. Fülemet is rátapasztottam az ajtóra, olyan furcsa és nyugtalanító volt az, ami belülről hallatszott. Valaki zümmögve, halkan énekelt benn a szobában, - fájdalmas, egyhangú volt ez a szöveg nélkül dünnyögött melódia, akár a siratódal. S az, aki énekelte, ugyanazt a néhány taktust ismételte szüntelen, talán százszor is egymásután. - Daj-daj-daj, - hallatszott belülről szomorúan, - daj-daj-daj, - hangzott tovább még akkor is, amikor hirtelen elhatározással zörgetni kezdtem az ajtón... Hiába kopogtam azonban újra meg újra: az ének csak szólt bent tovább panaszosan.

Végül is lenyomtam a kilincset s beléptem.

A szobának alig volt valami bútorzata. Középen, két kampóra akasztva függőágy lebegett s benne egy hosszú, sovány fiatalember. Szürke arcából szinte világított nagy, tüzes szeme.

Felült az ágyban, hirtelen mozdulattal - s kérdőn nézett felém.

- Amin Ary, - léptem oda hozzá, - én a segélyegylettől jövök. A titkár azt üzeni: jövő héten elvitetik magát a kórházba.

Fáradta legyintett:

- Nem lesz nekem arra már szükségem...

- Ugyan, Amin Ary, - szorítottam meg a kezét biztatón.

A keze forró volt, akár a parázs - s mégis olyan hűvös tapintású. Szája néha kinyílt, mintha mondani akarna valamit... Tanácstalanul ültem ágya mellett s néztem, hogy járja át meg át a láz. Arca hol kipirult, hol ijesztően elhalványodott, fogai összeverődtek, amint rázta a hideg s kocogva beszélgettek egymással... Ráraktam minden ruhát, amit a szekrényben találtam. Ekkor megnyugodott: egyenletesebbé vált a lélekzete s elaludt...

Én kikönyököltem most az ablakon s a túlsó partot kezdtem figyelni.

Kint hűvös szél fujt s az öböl vizében elmosódott a lámpások tükörképe. A kikötő felől titokzatos fényjelekkel szikratávíró üzengetett egy láthatatlan állomásnak... Hallgatag és mozdulatlan volt minden odaát. Csak a börtön ablakai világítottak felém: négy sor fénylő ablakszem a komor hegy oldalán. Aztán nyolcat ütött az óra s a börtönépület is elsötétült.

- Indulnom kell, - gondoltam bizonytalanul. - Már ott is kellene lennem a hotelban... De hagyjam ezt a gyámoltalant itt magára most? S hogyan kérjem el a frakkot tőle?...

Odamentem hozzá s a vállára tettem kezemet:

- Amin Ary, adja kölcsön a frakkját nekem...

De Amin Ary már nem felelt. Hidegülő testtel, elnyúlva feküdt.

Sokáig ültem még mellette s mély, nagy részvétet éreztem iránta, mintha testvérem lett volna ő nekem. - Hiszen közös a sorsunk, - gondoltam. - Bolygó vér vagyok én is, nincsen senkim, semmim. Üres tarisznyát viszek a vállamon - s fáradt vagyok tőle...

Megint ütött a toronyóra, - nyugtalan kongása felijesztett.

Körülnéztem tétován.

Ott feküdt Amin Ary frakkja, szépen, rendben összehajtva egy széken a fal mellett. Kapkodva felvettem. Felhúztam lakkcipőjét is, mely ott csillogott, fénylett a szekrény sarkában - s kiosontam az ajtón, lassan, lábhegyen.

Lent azonban futni kezdtem, mert a Régi Kikötőben búgtak már az időjelző hajók kürtjei.