Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám
Négy fa állt itt egykor büszke fővel
szökve ki a kullogó időből.
Legnagyobbja most is itt áll még:
sátorába rég betört az ég.
Förgetegek minden nemzetsége:
kölyke, fia ezt a négy fát tépte;
megrohanva százados fejét,
csattogó fogakkal marta szét...
Régi szentkép - arról is lemosta
a «Jó pásztor» színeit a rozsda -
csüng a vén fán ósdi éremül,
három facsonk bámulja körül.
Pásztoroknak kövér ökre, barma
itt delelt hát lágy szelekben alva?
Itt zsibongott, hemzsegett a táj?
Csend honol már, elszéledt a nyáj.
Romlik a táj, pusztulnak a népek,
szántanak és aratnak a gépek;
bérhaszonba koplal, nyög a föld,
mintha holtak kara nyögne föl...
Gyászpirosba fúl a naplemenete
Sírjából kisétál éjjelente
az öreg gróf - mint egy cérnaszál
erre leng s a négy fa közt megáll...