Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · TOLNAI GÁBOR: A VIZIVÁROS

TOLNAI GÁBOR: A VIZIVÁROS
HOLDFÉNYNÉL

Mióta végleg, azt hiszem elszakíthatatlanul Budapesthez kötött a sors, gondos háziasszonyként igyekszem magam számára berendezni a várost. Nem habzsolva egyik napról a másikra, mint az új gazdagok, hanem lassan, hónapról hónapra, évről évre. Nemsokára a város minden szögletéhez lesz valami közöm, mintha én rendeztem volna minden egyes parkot, házsort és utcát, amerre naponként elmegyek. Boldog öröm egy-egy új felfedezés. Féltve őrizgetem őket, mint valami finom üzletben vásárolt csecsebecsét. Titkon becézgetem, előbb csak saját gyönyörűségemre, de nagysokára elbüszkélkedem némelyikkel másoknak is: - Na lásd! Ezek mind az enyémek. Megvásároltam őket. Nagy befektetés volt, de folyószámlára vettem és hitelezőim nem szigorúak. - Felemelem ilyenkor gyűjteményem titkos tárlóinak fedelét: - Látod! Itt van az Új Szent János-kórház alatt a régi temető, empire síremlékeivel. A Kis Svábhegy, szerpentin útjaival, bokraival, Jean-bácsi kocsmájával, ahol legalább egy estére spiritiszták szerettünk volna lenni, hogy megidézhessük Krúdy Gyula idekívánkozó szellemét. A Városmajor egy csúf Beethoven-szoborral, amelynek, akármennyire kifejezéstelen az arca, jónéhány hónapot ismer életemből. A Halászbástya, ahol szomorúan járkáltam első szerelmemmel. Azt hiszem, nem is a reménytelen szerelem szomorított? A holnapi görög óra járt akkor eszemben, kedves görög tanárom szigorú nagy szemei: «Na, füles huncut! Már megint nem készültél? Hogy van a padeuv passzív aorisztosza?» Vagy megmutassam a Vár régi utcáit? A Werbőczi-utca 13-as számú házat, ahol gyermekkorom kedves költője meghalt? Halála után itt kóboroltam minden este, hogy a régi ház bolthajtásos kapuja alatt, nap-nap után elmondjam magamban a Hajnali szerenád-ot. Átvigyelek talán a Duna bal partjára, Pestre, a Vilmos császár-út piszkos mellékutcáiba? Itt az ósdi háziszörnyetegek között is rejtegetek kincseket. De mindent mégse mutathatok meg, hiszen fél életrajzomat kellene akkor elmondani. Hidd el, büszkébb vagyok kincsemre, mintha drága ékszerek, vagy aranyak csengnének zsebemben! Megvan az az előnyük, hogy nem lehet eladni, zálogházba tenni, értéküket nem csökkentheti semmi devalváció. Ha egyszer elszakadnék tőlük, leghűségesebb kísérőimet, emlékeimet veszíteném el.

Emlékmutogatás közben boldog öröm tölt el. A nyugodt, megalapozott gazdaság békés öröme. Máskor lelkiismeretfurdalás zavar meg: gyengédtelen fecsegőnek érzem magam, aki még azokat a belső élményeit is kiteregeti, amelyeket hét lakat alatt őriznek mások a sírig. De gyorsan kész a megnyugtató paradoxon: - A fecsegés a titoktartók tulajdonsága. - Paradoxonnak is túlzás és korántsem igaz, reám mégis illik ez. Sokat kiteregetek emlékeim közül, önvédelmi kiszolgáltatás ez; a látszólag jelentős dolgok kifecsegésével legrejtettebb titkaimról volt a Víziváros is. Nem beszéltem róla senkinek. Mint Kipling macskája egyedül róttam kanyargós utcáit. S, ha többedmagammal kellett átmenni rajta, úgy irányítottam a beszélgetést, hogy még véletlenül sem eshetett szó a szűk utcák regényes szépségéről. Gödrös járdáit dőlyfös önzéssel magamba zártam, egyedül akartam birtokolni a régi házak minden ízért, avult érdekességét. Szentek-szentje volt, ahol egy személyben óhajtottam lenni főpap és gyülekezet.

De lassan, alig kell hozzá pár esztendő és titkom tárgya maga is megsemmisül. A dőlyfös pap feje fölött lebontják a templomot. Az alacsony járda alá süllyedt házak egymásután tűnnek el, helyükbe napfénnyel kacérkodó, modern üvegpaloták emelkednek. A keskeny, görbe utcák kiszélesednek és nemsokára geometriai ábrához fog hasonlítani s minden idegen tájékozódik majd abban a városrészben, ahol nagyszerű orientálódóképességed ellenére, többször el kellett tévedni, míg végre sikerült eligazodnod benne.

Éveken keresztül, régi kisvárosra emlékeztető jelenéért szerettem ezt a környéket. Jelene - amelyben éppen azért gyönyörködtem, mert múltat jelképezett - esti sétáimon visszavitt magával az ötven-hatvan évvel ezelőtti közelmúltba. Nem egyszer századvégi öreg úrnak képzeltem magamat, aki nem tudta elviselni a felcseperedett Budapest lármáját, az Andrássy-út gőgjét és idejött sétálni, ahol az átkozott lóvasút trombitálása sem zavarja. Megvallom, a vízivárosi öreg úrhoz Arany János híres öregkori arcképe, a «botos, kalapos» adta a mintát. Itt éreztem át igazán az ő lelkivilágát; a vidékről nagyvárosba került, de a nagyvárosi életbe beleilleszkedni nem tudó magyar emberét. Megelevenedve láttam a nevezetes képet, s szakállas tudós módjára fogalmaztam meg: - A város szellemi épületének is vannak építőáldozatai. Egy egész nemzedéknek kellett itt Kőműves Kelemenné módjára mészbeöntve sínylődni, hogy a fiúk és unokák hazájuknak érezzék majd a Duna két partján épült kőrengeteget. - Máskor pepitanadrágos gavallérként, kabátom gomblyukában ibolyacsokorral, kinevetettem a vidékre visszakívánkozó öreg urat és kecses testtartással vártam hölgyemre, hogy a Bomba-téri propeller-állomásról áthajózzunk a Margit-szigetre.

Álmomban éltem itt a jelent, álomjelenemhez ködös álommultat teremtve. A századvéget jelennek éreztem és az ő képére és hasonlatosságára formáltam a vízivárosi múltat is. Elhittem Krúdy Gyulának, hogy este, midőn bezárulnak a gesztenyefás, muskátlis és oleanderes udvarú házak kapui és a megrozzant biedermeier-asztalokon lecsavarják a petróleumlámpát, az égen pedig csábítóan világít a telihold; német-római császári ornátusában átsuhan itt az utcákon Zsigmond király szelleme. Krúdy egy szerelmes királyra gondolhatott, aki éjszakai szellemútján bekukucskál a dísztelen ablakokon, hogy megfiatalodjék a régi Wasserstadt új leányaival. Én kísérőt is álmodtam a lovagkirály mellé. A német-római császár bizalmas barátját, a középkori szerelem utolsó német dalnokát, Oswald von Wolkenstein-t. Míg élt, háromszor is élvezte a magyar király udvarának kényelmét. Oswald von Wolkenstein a huszadik századi Vízivárosban honi nyelvével már alig boldogulhat, de több mint félezer év alatt bizonyára jól belejött a magyar akcentusba. Hisz 1424-ben, mikor utoljára járt Zsigmond udvarában, nyelvünket tanulni kezdte, sőt egy tréfás glosszáriumába magyar szavakat is belekevert.

Jólesett ez az időtlen multbanélés. Meséhez hasonlított, a mesének pedig nem kell a realitás.