Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
Millennium!

A halálharang egyelőre a dzsentrinek szólott és ahogy az már történni szokott, nemigen vett tudomást róla, akinek szánták és egyre gépiesebben járt a keze azoknak, akik kongatták. Nálunk hamar elkopnak a válságok és vészkiáltások, üres szócsépléssé fajulnak a súlyosnak indult viták, a tehetetlenség törvényével, lélektelenül ismétlődnek a jelszavak. Csodálatos gyorsan szállott alá itt is a magányosoktól a csoportokig a századvég minden hangulata, elolcsósítva, kiforgatva, tömegcikké átalakítva. A klasszikus tudósnemzedék kidőltével a tudomány hivatalnokai vették át az uralmat, a pozitivizmus évtizedes teremtő lendületét, európai tájékozódását, a taine-i, buckle-i méretű összefoglalások és az életmunkákat jelentő monumenta-k iránti érzékét egyformán elvesztette, átlagtehetség és átlagszorgalom táplálója lett. A kilencvenes évek a germanisztikának hoznak némi fellendülést, a tipikus kismunkának, a nyelvi és szellemi átvételek tüneti kezelésének. Az anyagközlés szent tébolya kiveszőben, a levéltárak nyugodtan zárhatják magukba kincseiket, a nagy kritikai összkiadások helyét legfeljebb egy-egy jegyzetes, irodalmi vagy történelmi emlékpublikáció foglalja el.

A materializmus és pesszimizmus, amely nemrég még költőket hozott lázba, a csüggedés, pusztulás riogató képei most legfeljebb kis chronique-ok, tollheggyel rajzolt karcolatok unt témái, laptölteléknek is alig jók. A fin de siécle rémlátásoktól gyötört mohósága kacér szórakozássá, affektált borzongássá szelidül, ősbudavári halálhangulattá. Egy induló hetilap negédesen tűzi ki címébe a «Fin de siécle»-t (1891), feltárja olvasói előtt a világ súlyos helyzetét; «Valóban, ez nem a század közepének társadalma többé, mely idáig juthatott. Kinek van hite még az akkori ideálokban? Kinek vannak ideáljai?» - de nyomban közli az ellenszert is, amit a bajok ellen kigondolt: «Humoros tárczákkal, csevegésekkel, adomákkal... jókedvű társalgó, derült szórakoztató akarunk lenni». A képes szalónújságok, amelyekbe az irodalom szorult, évtizedek nemes örökségét mérik ki, keverik, hígítják a rendelő szájaíze szerint, gúnyos, szentimentális vagy retorikus adagokban. A legjobban a líra sínyli meg a süllyedést, mint minden kicsinyes korszakban. Megannyi Margitay-kép a lírai költő; éppen duzzog, vagy civódik a szerelmével, vagy kibékült vele és a hazára fordíthatja figyelmét. A vallásos verselőből kitűnő operettlibrettista lesz, a Don Juan-fordítóból márciusi ódák gyártója, a proletárköltőből megfontolt életbölcselő, az új lélekzetü dalból chanson; csak az öregedő Kiss József hangján ütközik ki egyre egyénibb keserűség, csak a fiatal Vargha Gyula versein érzik át megejtő szomorúság, két konzervatív költő, aki még nem hagyta el a csendes vívódást a mutatós kiállás kedvéért. A líra veszedelme most már nem az epigónság, mint az előbbi évtizedben, hanem a túlkönnyű újítás, az igény álarcát öltött igénytelenség, a modernség kiárusítása. Könnyen értékesíthető kellékeket szállít a vers, olyan városiasságot, amely megelégszik a hangulatklisékkel, olyan polgárosultságot, amelyből hiányzik a polgári költészetélmény: az önfeledt gyönyörködés a formában. Formája nincs is az új versnek, csak hangja, friss, üde, súlytalan pergése, olajos jambusai; anyaga persze még kevesebb. Már nem közvádló a költő és még nem esztéta, éppen érdektelen magánember, már nem megy tönkre az élet súlyán és még nem ujjong az élet csodáin, éppen hogy megvigasztalódott, már nem talál egyszerű hasonlatot és még nem keres bonyolult szimbólumot, csak csattanói vannak. Nem akar halhatatlan lenni, csak élni és érvényesülni, lehetőleg minél gyorsabban és minél kisebb erőfeszítéssel.

A prózára kedvezőbb idő jár a kilencvenes években; a természetes közlés, az elevenebb párbeszéd, a világosság és arányosság most válik először rutinná. Regény- és újságírás, amit a tartalmi vámon veszít, visszanyeri a stílus révén. A Justh-örökség csak a közvetlen tanítványok (Pekár, Malonyai) kezén kallódik el; az elemző Ambrus, a társadalomrajzoló Herczeg a harmincéves ifjú csonka pályáját folytatják. Ami nem sikerült az amatőr tervezőnek, nem sikerül nekik sem: az élet nem lép ki a papirosból. A városi hang náluk sem tud teljes értékű lenni, valami csinált és kényszeredett érzik benne, az író nekigyürkőzése és bizonytalansága. Túlgazdag a téma, sokfélék a típusok és túlegyszerű a megoldás, a legszembeötlőbb korvonalakban ábrázoló; kielégítetlenül maradunk. De így járunk a korai Bródy keménykötésű novelláival is, aki pedig naturalista receptre, kis területeken hord össze miden jellemzőt, például a nyomor természetrajzában. Akár választékos, akár robosztus formában, regényeik világa nem tud meggyőző lenni. Ma mégis elnézőek vagyunk irántuk, mert a kilencvenes évek prózája most kerül közel hozzánk, akárcsak nagyanyáink ruhája, ami a mai divathölgynek is mintákat ad; persze egészen felvenni mégsem lehet. Mindenesetre tiszta hanglejtésük, amely még az álmodó és áradó Krúdynál is megőrizte áttetsző arányosságát, századvégi eleganciáját, kedvesebb a szívünknek, mint a rákövetkező stílusforradalom hamis és fülledt prózája. A versre megváltás volt, a prózának nem tett jót a változás, legalább is a mai ízlés szerint, amikor a szecesszió került a purgatóriumba, ahonnan a századvég éppen kiszabadult. Bizonyára nem a stílusok eszménye, érzelmi telitettségben nem versenyezhet az utódjával, komolyságban az elődjével, de elfogadható és épkézláb. Korszerű akadémiák után a korszerű újságok ideje. A Hét erőssége éppen ez az árnyalt próza, ötletes, rugalmas krónikáinak a hangja.

A korszerűtlen elmélkedők viszont ekkor még stílustörőbbek, mint előzőleg. A klasszikus nemzedék még szerette az ellenmondást, ha nem is fogadta el; az új nemzedék csak a saját szavát akarja hallani. És a beszéde egyre gyakorlatibb, az elvi kérdéseket unja, egyszersmindenkorra elintézettnek tartja. Kedélyállapota is rohamosan javul. A politikához önbizalom kell, nem fanyalgás; rémlátókra semmi szükség nincsen. Tulajdonképen mi baj is lenne? Gazdagok vagyunk, ősi határaink között békében élők, ezerévesek és mégis modernek; jöhet itt bármiféle veszedelem?