Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
Meghasonlott irodalom: a fiatalok.

Kísérlet és kaland a fiatal költők élménye is, a «modern» világ felfedezőié. Verseikbe torlódva, egymás hegyén-hátán nyomulnak be az izgalmas külsőségek; a színes zűrzavarról, amelyhez a tudományok, a nagyvárosi élet, a polgárosodás rohama vezetett, az egyéni lélek megsokasodott terheiről, új örömekről és új nyomorúságokról kell számot adniok; a líra területe, mint a gyarmatosító hatalmaké, kitágult, a mindenség szédülete éppen úgy beletartozik mint a kis cigaret zsongítása, a könyörtelen, szíveket zúzó bálkirályné, mint a sárba süllyed perdita, a költő magányos tragédiája és a közélet szennyese, az első szerelem és az örök szenvedés, az emlékek szomorúsága és az ostorozó gúny, a megalázkodás és a titáni büszkeség, a bölcselet fojtogató kérdései és az élclapok vidám krónikája, heinei hangulat, byroni szenvedély, madáchi töprengés, schopenhaueri végzet. Lehet-e dúltabb, sokrétűbb, öntudatosabb, élményektől elkínzottabb valaki az akkor induló fiatalnál? Verset, verset, verset követel tőlük a megáradt élet; ontják is, minden erejüket megfeszítve. Hogy megnőtt a ma; ha hozzá nőhetnének! Milyen igénytelen volt a tegnap és óriások néznek rájuk onnan, hideg szemekkel.

Köztük a legfőbb élő: Arany János. Mindegyikük bálványa, akire a ragaszkodás és rombolás kettős ösztönével néznek föl, ódákban ünneplik és perbe szállnak ítéletével, leveleikben kényszerképzetként térnek vissza nevére, idézik, méltatják, mindig a legnagyobb tisztelettel, mégis pártot ütnek ellene, nehogy összetévesszék őket epigónjaival; mert mást akarnak, mint ő. Önvédelem a harcuk, keserű, nem elbizakodott, elégtelenség érzésével társult, nem hódító ujjongással. Arany a nagy költő, hiába vonultatják fel a maguk zsúfoltságát, hangjának zengését meg sem közelítik. Arany a nagyobb ember; becsületes, súlyos lénye mellett visszás és kicsinyes a széthullásuk. «Dalodhoz méltó volt az életed. Mily név illet meg? Hogy tiszteljelek? Áldott, kit szűz erényed lelkesít» - siratja el a halálát Reviczky. Arany a modernebb; mint az öreg, aki csontjaiban és izmaiban érzi az idő változását, míg a fiataloknak csak a bőrét süti a nap és veri az eső. A lényeget párolja ki verseiben, míg ők elvesznek a járulékok között; mesterséges izgalmaik is jelentéktelenek az ő halálos fáradságához és szorongásához mérve. Arany a hallgatag, akiből nehezen, töredékesen szakad ki a vers, de végérvényesen, ők a bőbeszédűek, a témát újra és újra elhasználók és végül is kevesetmondók. A jajongók megszégyenülten figyelnek fel az elfojtott, csendes jajszóra: «... napjainkban Épen legtöbb a jajgatás; És annyi tört szív, annyi kín van, Amennyi borzas óriás» - gúnyolódik kicsit magán is Reviczky. Arany a genie, Moliére, Shakespeare, Goethe mellé állítják, lelkendezőbben a hivatalos híveknél, ők csak geniálisok, ragyogó ígéretek, amiket kilobbant, nem beteljesít a sors. Arany az egyetlen, ők a nemzedék, az elátkozott költők egymásba kapcsolódó csapata.

Nagy az összetartás köztük és nagy a hierarchia, majdnem olyan, mint a másik táborban. Reviczky az Arany Jánosuk, Vajda, a tiszteletbeli fiatal, a Petőfijük; a többiek köréjük telepednek, még becsvágyuk is rangsort követ, Rudnyánszky Reviczky szeretne lenni, Koroda legfeljebb, ha Rudnyánszky. Ha Reviczky levelet ír Korodának, fölényes és szigorú ítéletű, Gáspár Imre az antológiájában kemény ostort suhogtat a társak felett; világért sem pajtáskodók, valósággal kacérkodnak az objektivitásukkal, csak Gyulainak nem engedik meg, hogy rossz véleménnyel legyen róluk. Amikor Gáspár bemutatja az Új Nemzedéket (1877) a Budapesti Szemlének izeni: «Úgy találtuk, hogy a desperátió agyrém... A legújabbak semmivel sem tehetségtelenebbek a közvetlenül megelőző nemzedéknél». Ő egyébként a nagy szervező, tudatosító és ítélkedő; mélyen hallgat róla, de mintha ő meg Gyulai szeretne lenni az övéi közt. Így sugallja a szerepköröket az elsőrendű társulat a másodrendűnek. «Levelezésben igen sok íróval, sokakkal - a legtöbbel - baráti viszonyban s levelezésben e könyv költőivel is. Félévig volt Heidelbergában» - fontoskodik az antológia jegyzetében, közli megjelent és főleg tervezett munkáinak hosszú lajstromát és a fordításokét, amelyek németül, sőt tótul ismertetik verseit a világgal. Őt még Reviczky is elismeri; Gáspár genie, írja a megkínzott Korodának. A Palágyiak egymásban hisznek: «Sziget vagyunk óh, testvér, te meg én A lelketlenség roppant tengerén», meg Komjáthyban, aki megint Reviczkyt isteníti: a gyűrű teljes. Minden magányosnak megvan a jól szervezett asztaltársasága, minden félreismertnek az apostolai; Vajda János is megkapja Szana Tamást: «Ez a véleményem Vajda költészete felől - mondja áradó jelzők után -, akárhogy haragszik is érte Gyulai Pál». Gyászos önérzet, ahol az ösztönző a dac, az ellentmondás a tekintéllyel szemben, a függés lerázhatatlan érzése.

Ez hajtja a költőket is az életpózok felé; itt vélik megtalálni az áhított eredetiséget. Petőfinek anyag volt az élet, Aranynak háttér, Reviczkyék számára dráma, sorstragédia. Nemcsak szegények és betegek; a világ állandó összeesküvésben van ellenük, rejtélyes hatalmak törnek rájuk, hajszolt vadak ők egy nagy körvadászaton. A barátokon kívül senki sincs, akiben megbízhatnak, a társadalom számkivetettjei, rokonai a perditáknak, akiket szánalommal megénekelnek. «Szívemet megmérgezte a világ Rám szórva ezer mérgezett nyilát, Amerre jártam, gúny követte léptem.» (Palágyi.) «De hiába, ez a sorsom, Hogy lobogjak, égjek egyre, Hogy az élet rám taposson.» (Rudnyánszky.) Nem is pesszimisták; rémlátók, az élet nem értelmetlenül kegyetlen és sivár, személyes ellenségük; nem szenvedés a méltó válasz, hanem gyűlölet. Jó költő, aki jól gyűlöl, a tiszta a szennyeseket, a kívül álló a társadalmat, a magányos a tömeget, az eszméknek élő az alantasokat. «Egyedül kilátszani a bűn Özönéből, mint egy Ararát» (Vajda.) Letépték «a szeretet ócska rongyát», a rokonérzés az elesettek iránt csak ürügy, hogy személyes indulataikat kitombolhassák. Valójában senkit sem sajnálnak, csak magukat, nincs más társadalmi vádjuk, mint a saját helyezetlenségük. Mert ők a költészetükkel (újabb póz) messze az átlag lények fölé magasodnak, még szenvedéseiket sem érezheti át a közönséges lélek, még tragikus sorsuk is kiváltság; Isten elhagyta őket és az ördöggel kötöttek szövetséget, az ördög pedig megválogatja munkatársait.

A sors egyik főkínzó eszköze: a szerelem. Világért nem lennének boldogok; csak elutasítva érzik jól magukat. Szerelmük kacagva tipor szívükön, előszeretettel hallgatja meg az üres ficsúrok udvarlását és elhanyagolja a költőt, aki pedig halhatatlanná teszi. «Gyakran jelensz meg álmaimban Hidegen, büszkén, gúnyosan» - ez a vigasztalan jelen, milyen más a dicsőséges jövő! «Homályban élsz most ismeretlenül, De fel fog még ragyogni csillagod, Ha éltem napja majd alámerül... A kommentátor majd csak rólad ír, S együgyű közli-had belőled él... Kifürkészik, faludba hogy jövék, Minő szerencsés végzet vitt oda...» (Reviczky.) Az önérzet azonban nem sokat segít a szenvedésen. «A szerelemnek mindig fájni kell» - foglalja axiómába Rudnyánszky, Vajda János pedig szokása szerint a legegyénibb vallomásként közli az általános érzést: «Szerelem: menyország, Legalább úgy mondják, Én csak azt tudom, hogy Nekem mártíromság» Gina emléke persze súlyosabb, mint Emmáé, ahogy a megcsalatás is kevésbé volt átvitt értelmű és Vajdában őrjöngőbb a szenvedély; egész kidolgozottsága, vissza-visszatérő kísértetvolta, a rabjává vált élet mégis éppen annyira hálás konvenció, mint őszinte élmény; a kettőt e korszakban nehéz elválasztani. A szinte gyerekként meghalt Andrássy Béla is kötelességének érzi «Nóra emlékét» elsiratni, akit a hódolók «glaçékeztyűs csapatjai» választottak el tőle örökre. «Én gyötrelmem, szép leányom!» becézi Vajda a szerelmét; a gyötrelem fontosabb, mint a szép leány. A «nyárspolgári» boldogságot nem az ő számára találták ki.

Petőfi, Arany akkor költő, ha verset ír, életük pedig természetes adottság. Reviczkyék minden moccanásukban költők és életük elrendeltség. A «rossz istenek», Bakhusz, Vénusz, Apollo kegyeltjei, akik mindjárt vérszomjassá válnak, ha költővel van dolguk. Még a szelíd Apollóból, a másokat vigasztalóból is kitörnek a zsarnok hajlamok: «Játéka vagy csak, nem hozzá hasonló, Kit összetörvén, elhajít Apolló». (Reviczky.) Rudnyánszkynak egyenesen a sátán nyomta kezébe a lantot, képzelhető, milyen kevés öröme van a költészetből. A sátán különben - frakkosan - Reviczkyt is kísérgeti, Komjáthyt pedig démon vonja felelősségre, hogy mer percig is boldog lenni. Szigorú a pokol fegyelme.

Ennyi költői és életpóz mögött mégis ott lüktet a tehetség és a konvenciókon átüt az újság. Az érzékenység költői, azok a magatartásukban sértődéseikkel, lobogó barátkozásukkal, féktelen ellenségeskedésükkel és a költészetükben is első felfigyelők az imponderabiliákra, az átfutó hangulatokra. Csakugyan érzékeny mérleg a szívük, a porszemtől is félrebillen. Sőt csak a porszemtől billen félre, a nagy súly alatt megbénul; nem is jut eszükbe megterhelni véle. Innen szűkkörűségük, csak a legszubjektívebb élmények izgatják lírára őket, váratlan, személyes találkozások emberekkel, világgal, tájjal, vagy gondolattal. legelvontabb verseik is villanyütésből születtek: hirtelen beléjük rémlett a mindenség csődje, a közelgő halál és pillanatra megrázta testüket a borzalom. Az elégia mesterei; ódát képtelenek lennének írni. Ezért nem hazafiak, de nem is kozmopoliták, nem vallásosak, de nem is vallásellenesek; távoli fogalmak ezek, súrolják a tudatukat, felrázni nem tudják. Meghasonlottak, mert törékeny a szervezetük, nyomorúságos a sorsuk és csak utólag, alibinek keresgélnek, nem is túlnagy buzgalommal, általános okokat, vádat és csüggesztő rendszert. Ha valaki, egy Reviczky az alkatának a költője; teste változásait, lélekzése módját szövi versbe a végső fulladásig. Mennyire minden más a tüdővészes Csokonai és mennyire csak tüdővész Reviczky! Költészete a napi betegjelentés, mint Baskircsev Mária naplója. A kifinomult beteg ő, aki gyönyörködik kékeres, átlátszó bőrében; esztétikumnak éli meg a sorvadást. Követelőzik benne az életösztön, de már, mint utolsó, parádés jelenésre, készülődik a halálra is. A századvég, az elegáns haldoklások ideje, vele kezdődik.

Vajdában a vérnyomás tólja fel a lírát a csúcsokra; úgy érezzük, agyvérzést kap, vagy verset kell írnia. Mint akin eret vágtak, vezeti el azután az indulatát a vers. «Úgy ég a vérem, mint a kátrány A tengeren kigyúlt hajón» - találja meg a döbbenetes hasonlatot a döbbenetes állapotra. Örök feladata a robbanás feszültségének megtalálni szóbeli egyenértékét, a gutaütő jelzőt, a lélekzetrekesztő képet, a vértolulásos hasonlatot. Az elmúlás testi rémülete kísért macabre színeiben, magáé vagy a szétrobbant mindenségé. «Világtalan napok csoportja, - Üres jéglepelben.» (És a vers címe: Nyári éjjel!) Beteg képzeletében még a kortársak kötelező élménye, a technika öröme is így tükröződik: «Megindult a föld alattunk, Vagy magunk előre hajtunk? Hol vagyunk most, a pokolban? Hosszú barlang szája horkan. Csattog, fölsikolt a sárkány. Tarjagos füstfelleget hány. Rajzik a szállongó szikra, Hogy forog az izzó szikla! A sötéttel küzdve lángol, Végig a függő bazalt fal». (Vasúton.) Reviczkynek a kötete szép, az egyes versek alámerülnek az egész édes zsongásban, mint az erdő különféle hangjai. Vajda könyvében az egyes versek sikoltoznak, mint a szirénák, hirdetve a fenyegető veszélyt. Az egyik csábít a halálra, a másik hörögve feszül ellene, az egyik meghalt fiatalon, a másik megmaradt szertelen öregnek. A fiatalok a lázadó testvért tisztelték benne, de önkéntelenül a nagy idők tanúját is; szükségük volt a tekintélyre, akárcsak az akadémikusoknak.