Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
Középszerű irodalom: a kísérletezők.

Természetes, az elhanyatlott irodalmi élethez nemcsak a kényelmes megalkuvás tartozik, hanem az ideges becsvágy is. Virágkorok öntudatos alázattal veszik fel a versenyt a külfölddel, elismerik a felsőbbségét és mélyről jövő, félig öntudatlan együttérzéssel próbálják meghódítani az értékeit; egyszerre van meg bennük a határaik érzése és az erő, titkos rokonság és végső elkülönödés. A másodlagos nemzedék féltékeny, bizonytalan és erőszakos; egyenrangúságról akarja meggyőzni önmagát és a világot, a tájékozódásában is lázas ütemű, kapkodó fellángolásokkal siet európaizálódni, munkájában hivalgó készség jelentkezik és rejtegetett belső gyengeség. Aranyék egy-egy Shakespeare-darabot közelítenek meg, az új nemzedék a teljes Shakespeare-t szállítja, a teljes világirodalmat; az egyéni rátalálás helyett a teljesítmény nyersebb örömét élvezve. A műfordítás számukra alibi, kísérlet kiszabadulni a provincializmusból, ahová saját alkotásaik lehúzzák, nem az erőfölösleg játéka, hanem erőgyűjtés. Szász Károly számára nincsenek elvi választottak vagy szeszélyes kedvencek a külföldi irodalomban, csak tisztes tekintélyek és elvégzendő feladatok. Szárnyaló tudós érdeklődését gyalog követi a költői utánérzés; csak egy-két kisebb versben és az epika ragyogó teoretikusához illően a Nibelung-ének súlyos veretű, archaizáló hangjában diadalmaskodik. De a többiek serény munkájából is felszökik három remekmű: Bérczy Anyegin-je, Győry Don Quichote-ja és Ábrányi Don Juan-ja három középszerű író számára biztosítja a halhatatlanságot.

Anyegin (1866) és a Don Juan (teljesen kész 1892-ben), a biedermeier gyengédségbe burkolt kiábrándultság és a romantikus iróniára újból megért hangulat között sorakozik fel a kísérletezők legrokonszenvesebb csapata: a verses elbeszélések költőié. Puskin és Byron hatásnak könyveljük el működésüket, joggal, de lelki indítékuk mégis több volt, mint a kétségtelen megbabonázottság. Többnyire választékos, meghasonlott lelkek, akikben a műveltség igénye fájdalmas tusára kelt a meglevő valósággal; kicsit a «délibábok hőse» valamennyi. Anyegin az egyénileg blazírt, ők és alakjaik a fajtájuk nehézkes életütemébe beilleszkedni nem tudók, akikben azonban hiányzik a forradalmi cselekvés lendülete is. Értelmükkel bírálók, túlságosan józanok, nem a keserű és ostorozó indulat emberei. «Elzárkózik szívben, szobában s könyvek közé temetkezik» - Romhányival a visszavonulás gőgje az osztályrészük. Alpári, Romhányi, Hübele Balázs nem az elvont világfájdalmat hordozzák, hanem a nagyonis reális magyar körülményekből és jellemvonásokból adódó bánatot, az értelmetlen erőfeszítések emlékét. «Nagy álmok mámorá»-tól búcsúznak, lehullva «a lágy iszapba», ahol végül már csak arra van gondjuk, hogy kényelmesen elhelyezkedjenek. Nagyvonalú tervek után kicsinyes megvalósulások; az általános prosperálás kora nem ismeri a tragikus bukást, csak a megalkuvást; ez a polgári és századvégi többlet az örökölt dezillúzióhoz. A költők rezignáltan, csendesen vádolják saját életüket. A korszerűség erőtlen hirdetői ők, a változtatni nem tudó reformerek, a középszerű kísérletezők.

Korszerű kísérlet a műfaj felhasználása is. A nagyvilági hangot próbálgatják olvadó stanzáikban, az elegáns könnyedséget, az érzelmek ökonómiáját, valójában olyan törekvéseket, amelyet máshol a próza valósít meg. Az angol és francia regény lélektani készsége, párbeszédeinek elevensége, még milieufestő módszerei is nálunk nem az ellenálló prózában, hanem itt, a verses regényben hajtanak először magyar gyökereket, ahogy a városhangulat és a városi típusok is itt találják első művészi kifejeződésüket. Pestről gyengén irónikus és lírai képet kapunk Arany Lászlónál és Balogh Zoltánnál. Alpárinak, a birtokos nemesek fiának végül a zöld Dunánál «roppant gyára» épül. Vajda a «Váczi utczán, fényes délben féltizenkettő után» indítja el a Találkozásokat, amit maga a budapesti életképnek nevez. De a vidék is igazabb és érzékibb, regényszerűbb a verses elbeszélésekben, mint a korabeli regények legtöbbjében. Az Alföld valóságos sivárságát, lehangoló kompániáit, az oroszos tespedést a Délibábok hőséből ismertük meg először; költő hozta a realizmust, nem a regényíró. A lélekismeret, mert csapongó, végletes hangulatokba eső hőst örökítenek meg, bonyolultabb, összetettebb, mint a kortárs prózában. Még a szertelen Vajda János is megállapodik a szenvedély természetrajzánál, Alfréd regényében, még a jelentéktelen Fejes István is elemez a verseiben; a választott keret kinevelte bennük a megfigyelőt. A kínálkozó feltárulás, egyéni vallomások mellett ezek a beolvasztott valóságrészletek adják meg a verses regény ízét Kiss Józsefen, Ignotuson át egész Ady Endréig, akinek Margitája rapszódikus megjegyzéseiben is teljes környezettanulmány, a lírai lélek ítélő körülnézése a világban. Reflektív természetek érzéseit, érzelmi lények gondolatait egyformán felszínre hozta ez a játékos-komoly műfaj; egyszerre illett Gyulai Pálhoz és Ady Endréhez.

Mégis korcs maradt, mert nem sajátíthatta ki teljesen a próza területét és mert a kisebbek kezén a rossz regényekhez hasonlított; a tárca ellen lázadt eredetében, a költői fantázia és az írói realizmus kettős jogán és egyszerre a tárca győzedelmeskedett felette, érzelgős, üres meglepetéseivel, a líra pedig kipusztult. De a legjobb Arany Lászlónál is suta maradt a kísérlet; finom torzó, nem eléggé költői. Valami hiányzott. «Tőlem ne várj kaland-okozta lázat» - figyelmeztette ő maga az olvasót és a józanság végül megbosszulta magát. Kalandok okozta lázra a Balzacoknak is szükségük van, nemhogy a Byronoknak.

A kísérletezők nem hiányoztak a regényből sem. Tulajdonképpen nem igazi írók, csupán a kor elméleti bizonytalanságaitól megszállottak, akiknek kirándulás a szépirodalom, hogy kételyeiket tisztázzák és saját sorsukat példába foglalják. Kisiklott emberek, akikben keserű váddal szakad fel az elégedetlenség, buzognak a meg nem hallgatott ötletek és akikben a magukrautaltság, érzékenység is fejlesztette a lélektani érzéseket. Csak nagy fába vágják a fejszéjüket, a kis feladatokat lenézik; ha politizálnak, megváltó rendszereket dolgoznak ki, ha regényt írnak, emberről, országról minden mondanivalójukat belé akarják zsúfolni; természetes, hogy erejük nem ér fel a becsvágyukhoz. A problémaregény rajongói a problémátlan szépirodalomban, soha nem követett úttörők, jámbor donquichote-ok örök harcban az uralkodó szélmalmokkal. Jósika Kálmánt liberalizmusgyűlölete fűti, ezért veti magát a szép és bűnös Pestre, hogy felidézze kavargó képét, a városligeti divatos társaságot, a zsidó bankárok, politikusok és demimondok, mágnások és proletárok, cvikkeres széltoló ifjak gondtalan korzózását. «Szédelgés minden. Elkezdve a gregorinok-lakta chignonoktól, melyekkel a kor elsatnyulásától érintett delnők szemeinket ámítják, ama modern és érzékeny idegzetű négyemeletes kártyapalotákig, melyeknek negyedik emeletében a pennarágó poéta, ha sétálva fogdossa a jobb gondolatokat, az elsőemeleti poharak és findzsák mind szépen lepolkáznak állványaikról, az excellentiás demokratáktól kezdve a demokrata mágnásokig, kikben egyedüli serkentő erő: a meghasonlottság.» (A lelkész. 1871.) Íme, igazi epikusát még nem találta meg a város, de kiátkozó prófétáját már igen: kár, hogy inkább haragos, mint művész. Beksics Gusztáv viszont a nekiszabadult demokrata; Jókait, Vernét és a szocializmus létkérdéseit gyúrja össze regénnyé, hőse vasutat épít a Szaharán, aranyat szerez a vulkánokból, megbuktatja az ércpénzt és behozza a munkavalutát. Közben két nő között ingadozik és a legképtelenebb kalandokon esik keresztül. (Barna Arthur, 1880.) Írni az apostol sem tud jobban, mint a próféta.

A legkomolyabb kísérletező Asbóth János. Furcsa, elszigetelt alakjával még találkozni fogunk; a könnyen és gyorsan emésztők között ő volt az, akinek a gondolatok megfeküdték a gyomrát. Liberalizmusellenes, anélkül, hogy beleesne az uszítók és a nívótlan bírálók hangnemébe; a diadalmasan és fölényesen felvonuló világnézetet próbálja alapjaiban újjáértékelni, visszanyúlva rég meghalt eszmékre és előlegezve néhány jelenben feltámadtat. Konzervatív a szó nálunk mindig népszerűtlen értelmében, valaki, aki bizalmatlanul áll szemben az uralkodó frázisokkal és csak a becsületesen végiggondolt eszméknek hajlandó hitelt adni nem a ragyogó látszatigazságoknak. A Dessewffy Aurélok fajtájából való, akik önmagukból építik ki világnézetüket és nem hajlandók befolyásoltatni magukat a tömegtől; persze a tömeg sem hajlandó tudomást venni róluk. Valójában moralisták, gondolatviláguk szigorú belső rendjét és fegyelmét szeretnék mindenütt viszontlátni, saját becsületességüket emelnék általános normává. Az elmélet emberei, de semmi sem áll tőlük távolabb, mint az üres teoretizálás; buzgalmuk az életnek szól, bár látszólag kerülik a zűrzavarát, javítani segíteni szeretnének, bár megvetik a népapostolokat. Rangrejtett humanisták, szemérmes küzdők; természetes, hogy sorsuk a meg nem értetés és csalódás.

A visszhangtalanul elkiáltott szó előbb-utóbb megkívánja a művészi formálást, az erőltetett keménység a feloldódást a vallomásban. Az eszmékkel vívódónak a lírája a regény, ahol az idegen hős álcájában mutathatja meg életét és kérhet igazolást, fölmentést, sikert. Azonkívül az elmélkedők örök szenvedélyével magyarázhatja önmagát. Így keresi alkata titkait Asbóth is az Álmok álmodója (1878) Darvady Zoltánjában. Hogy lesz valaki magányos már a gyermekkorban, az elkülönültség bélyegével megjegyzett, akire ösztönszerű gyűlölettel néznek a társai? «Minden bántalomnál jobban bántottam valamennyit az által, hogy nem közeledtem egyikhez sem.» És a következmény? «Ennek a képzelésben élésnek, ennek a csatlakozni nem tudásnak, ennek a szigornak, mások s tetteik kicsinylésének legrosszabb oldala, hogy nem szokhattam lassanként a világhoz s mikor egyszer nem maradhattam többé könyveim s álmaim közt, a világgal s a világban élni nem tudtam.» Két lehetséges pályát lát maga előtt, a századvég jellegzetes alkotóbecsülésével: a költőit és az államférfiúit. Költőnek nem elég tehetséges, egymásután érik a kudarcok. Politikusnak sem az? «Minek írjak le minden részleteiben egy Don Quichote-harcot? Minek írjam le a harcolónak keserves, a nézőnek nevetséges harcát az igazságnak a külső valóság ellen. Megtámadtam minden pártot, szavaztam mindenikkel, a szerint, hogy igazban levőnek láttam. Összevesztem az egész atyafisággal. A főispán gyűlölt. Nem kellettem a pártok egyikének sem. És azok, akikért mind ezt tettem, akiknek bizalmát véltem kivívni, a tömeg nem szeretett.»

A regény további felében Darvady Zoltán magánember, hogy egy szerelmi süllyedés kitűnően megfigyelt fokozatain keresztül ébredjen újra a gyengeségére. A velencei társaságban, ahová hazulról menekült, ismerkedik meg a nemzetközi nagysággá vált magyar színésznővel. Mint mindenbe, a kalandba is kész tervvel megy be és mind mindenütt, erősebb az élet az elgondolásnál. Tartózkodó akart maradni, fölényes és fesztelen; és alighogy a nő övé lesz, elveszíti biztonságát. Irma távolodik tőle, de lélekben fogva tartja; neki, akárcsak Des Grieuxnek, nincs ereje lemondani. Egyre nevetségesebb helyzetbe kerül a nő oldalán «Emberből játékszer, báb lettem. Mint kis kedves babájával, olyan gyengéden, olyan dédelegve bánt velem. De játékszer voltam.» Nem tudja megmagyarázni Irma viselkedését: megcsalja? a felesége akar lenni vagy az egész csupán monumentális kacérkodás? Végre, mint mindig olyankor, amikor az ideges férfi a végletekig húzná a bizonytalant, a nő tisztázza a helyzetet; végérvényesen szakít. Zoltán megtudja, hogy egész idő alatt egy gróf kedvese is volt. Itt a magyarázat a magatartására. De hátha mégsem igaz?! - ... A finom elemzés után a regény végén eltűnik az írói érdekesség, hogy helyet adjon a sablónos önmegnyugtatásnak: «Életem minden gyötrelme mi volt egyéb, mint mértéktelen, ki nem elégíthető, hiu önzés! Ki az életbe! Munkálkodó légy, nem panaszkodó!» Az igazi író bizony rendületlenül panaszkodik. Asbóth nem is ír több regényt.

A dilettáns regényújítók mellé osztálya becsületét mentve felsorakozott végre egy professzionista is: Tolnai Lajos. Őt indulatai ragadták magukkal, nem az elvei, a kudarcokat fékezhetetlen természetének köszönhette, nem visszahúzódásának és gyengeségének. Asbóth sem, ő sem volt erre a világra való; az egyik elégtelenségből, a másik túláradásból. Ő már nem panaszkodik, hanem vádol és vitrióloz! Elemző kerülgetés helyett robbanó telitalálat a stílusa; nem önmagára kíváncsi, hanem másokra; nem vall, hanem leleplez. Realizmusa a haragé, éleslátása a bosszúállásé. Őt aztán igazán «gyűlöli a főispán», de a tömeg sem szereti, hanem gúnyolja és halálra hajszolja. Alapjában semmi célja nincs az írással, nem akar javítani, nem hisz a változásban; tombolása értelmetlen, mint a zivataré. Senkivel sem érez közösséget; behunyt szemmel, összeszorított fogakkal ütlegel a levegőbe. Ismerjük a vádjait a hivatalos irodalom ellen. Arany hosszadalmas, Gyulai cikornyás, Szász Károly patetikus, de a kor- és fegyvertárs lírikusok talán jobban járnak? «Egy csomó áhítat, mesterkedés, fönlengés, egy csomó heineizmus, csinált pongyolasággal, mely alól kilátszik a vastag báránybőrös bekecs, egy csomó szalóniasság, édeskés finomság, minden magyar tónus nélkül, - nem, nem, - ez így nem maradhat.» - írja róluk az Irodalom első, mutatványszámában. (1886. dec.) Az elbeszélés hangja, elismeri, természetesebb, mint régebben, a regény iparkodik kiemelkedni a zsánerből, Dickens, Thackeray, Zola kezdi éreztetni nevelő hatását, de hol vannak a nagy kompozíciók? Hol vannak? - kérdezhette saját magától, akinek mindjárt kihagyott a lélekzete, mihelyt nagyobb témával birkózott. A düh pillanatfelvételekre volt jó, élére állított, maróan nyers jelenetekre, szerkesztésre már nem futotta belőle. Műveit a kortárs pamfleteknek érezte és mi is alig érezhetjük regényeknek; a reá hivatkozókban inkább egyéniségének emléke élt, a meg nem alkuvás iskolapéldája, mint könyvei, amelyeket nem is olvastak. Áldozatos életével hatott, a rémregénnyel, amit küzdelmei jelentettek, az írói furorral; irodalmi Lear király, akinek átkozódásait borzongó helyesléssel hallgatják. Csak éppen nem mennek ki hozzá a viharba.

A zsáner volt hát mosolyogva terjeszkedő ellenség, melyet az újítók hasztalan rohamoztak. Igazi tehetség, sajnos, nem akadt köztük; az elemző hajlamúnál megfakult az élet, akadozott a történet; hogyan jöhetett számba Jókai rohanása mellett? A temperamentumos keserű iróniája is maradandóbban, hatásosabban tért vissza a ravaszdi Mikszáthnál. A realizmus harci jelszavával jönnek, angol, francia, orosz minták ösztönzésére, végül mégsem ők valósítják meg az újat, sokkal inkább az ellenfeleik. (Kivéve talán Peteleit, nagyszerű oroszos elbeszéléseivel.) Tragikus végzet ítéli nálunk a legtöbbször másodlagosságra a korszerűt, mert az elsőrendűben csak lassan érnek, késetten, torzultan, de mélyre hatva, egész alkotó lelkületüket felforgatva érvényesülnek a hatások; eredetiségük a tegnap divatja. A szimbolistáknak voltak egykorú hívői, de a szimbolizmus csak a későn jött Adyban virulhatott ki. Ám a kalandnak is van édessége és az úttörőnek is érdeme; pionírok nélkül nem jöhetnének a kiaknázók.