Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 10. szám
HALÁSZ GYULA: ÉDES ANYANYELVÜNK
Kezdjük mindjárt a példákon.
«Elvetemült fogtechnikus volt a kőbányai szatír.»
A szatírról addig is tudtuk, hogy nem valami angyali lény, amíg el nem csípték. Nem újság, hogy a gonosztevők elvetemültek. A kelleténél jobban hangsúlyozott jelző egy fogtechnikus helyett valamennyit megbélyegzi. A mondat olyan színezetet kap tőle, mintha a fogtechnikusok legalább felerészben elvetemültek volnának.
Miért? Hol itt a hiba?
A hiba abban a szócskában van, amelyik hiányzik a szövegből. Hibádzik - mondja a nép. Itt csakugyan «hibádzik» valami: a névelő. Írjuk eléje s a hír értelme tüstént megmásul: «Egy elvetemült fogtechnikus a kőbányai szatír.»
Ez a névelős mondat a tettest fogja fülön. A jelző nem vet árnyat ártatlanokra. A hangsúly illőképpen megoszlik, a mondat megszelídül.
Kipróbálhatjuk más példákon is, ugyanebből a fajtából:
«Hét órakor keménykalapos, komor úr jelent meg.»
Ez a komor úr hét órakor keménykalapos. Hatkor puha kalapot visel, délben pedig nyilván semmilyet. Ebből az akaratlan humorú mondatból is az egy szócska hiányzik: a méltatlanul üldözött határozatlan névelő.
Vaskalapos, komor úr valamikor régen kiadta a jelszót, hogy az egy névelő nem magyaros. Azóta nem merik leírni. Kiátkozták a nyelvünkből. Olcsó és kényelmes megoldás: a néha németességre gyanús szócskát kiirtják mindenestül. Az efféle nyelvi babona bosszantóbb és kártékonyabb a germanizmusnál. Az örökké germanizmust szimatoló tétova nyelvérzék gyökeres (sőt tőzsgyökeres) tilalmakkal bástyázza körül magát. Az idegenszerűség képzelt csapdáját elkerüli és beleesik a valóságosba.
Arany János még bátran leírta: «Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek», és «...Ballag egy cica is - bogarászni restel», meg ezt: «Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya» ...«S átveszi egy tücsök csendes birodalmát».
Kis polemiá-jának már a címében figyelmeztet az egy elhagyásának gyászos és mulatságos következményére. Ma már Arany tekintélyére is hiába hivatkozunk. Vagy a népmese nyelvére: «Egyszer volt egy ember...»
A gyávaság és a lomhaság egytelenítette nyelvünket. Szemrebbenés nélkül lefűrészelik a névelőt:
«Gépírókisasszony beperelte Joan Crawfordot.»
A megcsonkított mondat sántikál. Az egy elhagyása megkövetelné az igekötő hátravetését: «Gépírókisasszony perelte be J. C-ot». De így se jó, úgy se jó, mert nem arról van szó, hogy gépíró volt, aki beperelte, hanem hogy J. C.-ot beperelték. A névelő hiánya az állítmányról az alanyra tereli a hangsúlyt és ezzel fölborítja a mondat értelmét.
Olvasom, hogy «a felháborodott közönség darabig még várt...» - Aki ezt így fogalmazta meg, bizonyosan meghökkent az egy-től, várt[egy]darabig... homlokára csapott és diadallal hozzáírta a germanizmustól fertőtelenített befejezést: «darabig várt».
A darabig mintájára írják egy idő óta névelő nélkül derűre-borúra az ilyeneket:
«Idő óta...»
«Liter bor a szavazóknak fejenkint.»
«Pohár portóit isznak, azután következi a menű.»
«Csupán kedves kis park bokrait fogjuk... látni.»
«Marék lisztet kapott, csésze kávét...»
[Stratfordban]«darab változatlan középkor él ma is.»
«Kis humanitást emberek!»
«B. J.-t a rendőrség sereg betörésért keresi.»
«Nem kell tudomány, csak kevés jóindulat...»
«Most, hogy új lenyomatokat készítettek, kis hiba történt. »
«Keveset gondolkozott, aztán megszólalt... »
Nem veszem sorra ezeket a magyarosra nyesett mondatokat, csak elgondolkozom egy kissé rajtuk. Kevés jóindulat (és kevés józan ész) - kevés, de egy kevéske jóindulat elég, hogy megértsük a különbséget a kis hiba és az egy kis hiba között. A kis humanitással is az a baj, hogy kicsi, pedig egy kis humanitással segíteni lehetne rajtunk. Aki keveset gondolkozik, jobban teszi, ha hallgat. De ha egy keveset gondolkozik a dolgon, bízvást megszólalhat.
Az egy kevés néha pontosan az ellenkezőjét jelenti, mint a kevés.
Íme:
- Hallom, te tudsz spanyolul, kérlek, fordítsd le ezt a levelet.
- Keveset tudok - feleli a kérdezett. Azt hinnők, szabadkozik, pedig már fordítja is. Kiderül, hogy nem keveset tud, ez nem volna elég, hanem tud egy keveset és megbirkózik a feladattal. Aki tud egy kicsit, többet tud, mint aki kicsit tud.
- Hogy van a betegünk? - kérdezem.
- Köszönöm, aludt egy keveset - hangzik a megnyugtató válasz.
Jó jel, hogy aludt egy keveset. Ha keveset aludt baj.
Sajnálatos, ha a gyengélkedőnek kicsi az étvágya; de örvendetes, ha van egy kicsi étvágya.
- A beteg jobban van, csak köhög egy kicsit.
Ez jó hír. Annál furcsább, mikor azt mondják róla, hogy keveset köhög, Keveslik a köhögését!?
Azért űzöm-fűzöm ezeket a példákat, hogy megvilágítsam egy kissé a kérdést. Nem elégszem meg vele, hogy kissé világítsam meg.
Petőfi még nem üveg bort rendelt, nem is liter bort:
«Hortobágyi kocsmárosné angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom. »
Az üvegből nem pohár bort öntött a poharába, csak egy pohár bort, akárcsak Vörösmarty a Fóti dal-ban:
«Egy pohár bor a hazáért meg nem árt. »
Ők még nem reszkettek az egy névelőtől, hogy jaj, rájuk olvassák a germanizmust. Petőfi szavajárása: «Vágok egy verset.» Netán éppen ezt a verset: «Egy gondolat bánt engemet...»
Vagy talán a rab oroszlánt énekelte meg:
«A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketrecet... »
«S a bámuló, otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.»
De lehet, hogy ezt a verset «vágta»:
«Levél egy színész barátomhoz.» Vagy:
«Egy jó öreg ember benne a kocsmáros.»
A példákat köteteken át folytathatnók.
Az Angliába kijutott háztartási alkalmazottakról írt tudósításban olvastam, hogy egyikük «magányos ezredeshez került.» Van valami mélabús ebben a névelője fosztott, kopár jelzőben. És úgy hat, mintha az angol ezredesek úgy általában két csoportra oszlanának: magányosokra és nem magányosokra. Táviratban érthető lenne az a takarékosság, levélben és újságcikkben nem kerül pénzbe az egy névelő. Kegyelem az egy-nek!
Bárcsak a helyes magyarság helytálló szabályait is ilyen vakon követnék tollforgatóink, mint ezt a mondvacsinált, nyelvszegényítő, nyaktilós nyelvi parancsot!
De hát a lebocsátott sorompó nyelvét könnyebben megértik az emberek, mint az ésszerű forgalmi rend bonyolultabb szabályait. Kereken kivégezni egy jó magyar szót könnyebb, mint megmagyarázni, mikor és miért szabad és kell használni. Meghökkentő, hogy üres jelszavaknak mekkora hatalma van. Gondolkodás nélkül gyáván meghátrál előlük mindenki.
Valóságos rémülettel hagyogatják el az egy-eket. Az egy névelő üresen hagyott helye ott tátong az ügyefogyott mondatokban:
«A Rákóczi-úti vendéglőben egyidő óta átszellemült hegedűs játszik.»
Kevés lehet a vendéglő Budapesten, ha a szóban forgó vendéglőt a Rákóczi-útinak kell nevezni. Ennél is furcsább, hogy a muzsikus «egyidő óta átszellemült». Mióta? Régebben nem volt az? Kevés bátorságra vall, hogy nem meri megmondani magyarul: «egy átszellemült hegedűs.» Nyilván még élénk emlékezetében van iskolai élménye, amikor az egy névelő hallatára lecsapott rá a tanár úr gúnyos megjegyzése. Egy?! Miért nem mindjárt - kettő?»
A mondatból kimaradt egy nem számnév, hanem névelő. (Igaz, hogy számnévből kopott névelővé a nyelvfejlődés folyamán.) A visszavágás, hogy «miért nem kettő?», nem igazságos.
A névelőt csípték el ebből a mondatból is:
«Divatos angol fürdőhelyen... Mr. J. akciót indított, hogy...»
A divatos hangsúlyosabb kelleténél, mert nincs előtte a hangsúlyt eloszlató névelő.
Az újságíró neve elől maradt ki az egy ebben a sorban:
«Ezekről a borzalmakról irt tudósítást Russel nevű újságíró.»
Olvasom, hogy Zilahy színdarabját úgy védte meg a bíróság, hogy a nem belőle készült film címében névelővel íratta az Urilány-t. Rábízta a filmesekre, válasszanak: «Egy úrilány» vagy «Az úrilány». Pedig a három alak (a névelőtlen és a két névelős) más-mást jelent. Nem lehet tetszés szerint váltogatni őket.
Szánalmas forrókása-kerülgetés, amikor a rettegett egy névelőt határozott névelővel (a, az) igyekeznek helyettesíteni. Ennél is siralmasabb és átlátszóbb az az egyik-kel, valamelyik-kel és más ilyen pótanyagokkal való kínos kísérletezés. Ezekről majd máskor.
De csomót kötöttem a zsebkendőmre, hogy ki ne felejtsem cikkemből ezt a mulatságos és jellemző példát:
«Csomó fiatal francia úrilány is jár a magyar órákra.»
És ezt a másikat:
«Szekerekre pakolt holmikkal, csomó gyerekkel [indultak észak felé].»
Csomó más példám is van még, csomószor elpanaszoltam már ezt a csomót, - mindhiába.
A kérdés gordiumi csomóját úgy lehetnek kettévágni, ha az iskolákkal (és az újságokkal) megértetnők végre, hogy igenis határozottan
van
határozatlan névelő a magyarban, és szükség is van rá.
Hagyjuk már abba azt a kényelmes és végzetes szokást, hogy a fürdővízzel együtt ijedtünkben kiöntjük a gyereket.