Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 10. szám
Nyüzsög a déli hőség s orgonál,
visszhang visong vörösvércsék szavára;
indák felett a vasszínű, kopár
sziklán kígyó vonaglik odujába;
körülkötöz, pányváz száz napsugár.
Tied vagyok roppant kameleon,
tűznyelvű nap, tied rézbőrű testem -
ahogy éltem földön, vizen napon:
úgy tünök is el én az elemekben,
eljön a sárkány értem egy napon.
Itt a kövek között, az ég alatt,
sziklák alatt e roppant katlan-oltár
papja vagyok - még inkább áldozat;
s már-már megolvadó testemre sóvár
ujra-fagyasztó vágyódás szakad:
Meg kell maradjak én a föld örök
termő kérgében! Meg kell én maradjak,
épségesen, mint a legszebb görög
szobor - ne szívj magadba nagy nap!
Rengessetek örökre föld-körök!
Ó, ősi gerjedés, ötszázezer
éves gejzir, forrásod feneketlen;
a föld szívéből áradsz máma fel!
Az elmulás veszett sárkánya ellen
törhetetlen Szent-györgy-dárdám leszel.
Tiéd e vágy, harmadkor embere,
kitől minden bajom is örököltem;
ebben vonaglik, vinnyog s hempereg
égő világunkon mindenki körben;
vele születtünk s pusztulunk vele.
Jaj ez a vágy vad és ősállati;
de én nem áldozok a hím-magánynak:
ádámi vágy lobog bennem, aki
testéből asszonyt ugrasztott magának.
Villanj elő, nőnemű valaki!
Senki! Repülj hát piros pillanat
a kék sziklák között és vidd magaddal
e mélyről felmerült percet s napot
s őrizd meg mindörökre láthatatlan
matériádban, mint befalazott
kincset, mint a nagy Bojla-zsupán
kupáját harsogó évezredekben!
(Jaj, hogy lehetne a földbe csupán
fél-századra belevéglegesednem
mint örökifjú, bronztestű titán - )
Szegény világ! Nem történik csoda;
sirom felé elindulok, mezitláb.
Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha;
de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán,
mint Kültigin-herceg kőoszlopa.