Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 10. szám
HEGEDÜS LORÁNT: KRASZNAHORKA ÉS GESZT [+]
A nap úgy tett, mintha már lenyugodnék a dobsinai helyek fölött, mikor egyszerre csak vérvörösen bukkant megint elő a lompos, viharvemhes felhőöv mögül, mely az Ökörhegy, Pipiske s a magasba nyúló Szlátva ősrengeteggel tetőzött ormain lebegett. Oltárfestményeken látni hasonló képet, mikor szálló szalagot ábrázol a háttér közepébe a festő, hogy arra bibliai igéket vetítsen s arany sugarakat cikáztat azokon keresztül. Egyszerre olya volt az egész völgy, mintha hirtelen vérkatlanná változott volna s a krasznahorkai vár pirosló csúcsokkal meredezett ki a kis szikladomb tetejéről, melyre egykor még a gőgös Bebekek telepítették. A meredek falak, a kidűlő bástya s maga a mély, marcona várkapu is úgy tüzesedett a pirosló fénytől, hogy szinte zengett bele s az ember azt hihette, hogy minden pillanatban füst és láng fog kicsapni valahol a félreállított lőportorony tetejéről. lassan szokott hozzá a szem, hogy ez mind csak a nap játéka itt, a Szoroskő tetején, honnét váratlan kitárul az ember előtt Gömör bájos-hegyes látképe. Még a fák levelein is mind piros fényfoltok játszottak. Valósággal permeteztek a vörös csöppek a szikrázó, sima vaspáncélon, melyet Andrássy Péter viselt. Ez a nagy darab keménykötésű ember, amint ott állott, olyan volt, mintha belenőtt volna a nehéz, abroncsos vasruhájába, a sisakja alól is csak föltűnő gyorsasággal villogó szúrós szemei s bozontos, kajla bajsza mutatkozott.
Ahogy most a habosra nyargalt lovát veregette, s magára vonta a pirosló napsugarakat, olyannak tetszett az egész jelenés, mintha valamely vérderes táltoson a lebegő égből szállott volna alá - amint legendás könyvek tanítják - a hódító lovag s az a sok-sok csillogó vörös sáv, szikrázó aranytündöklés, mi testén, lován, sisakján lobogott, még valahol a felhők között tapadt volna reá és nem volt ideje lerázni őket, mikor lejött paripájával az emberek közé.
A látomány nem is sokat hamisította a valóságot. Mert bár a nap lassanként csakugyan búcsúzóra tért, a páncélos ember nem tűnt el a Szoroskő tetejéről, hanem valósággal szoborrá merevült s most már úgy tetszett, mintha ő meg a lova azért volnának ott, hogy betetőzzék az egész panorámát, mert völgy, vár, bozót és erdő, de még az egymás hátán bukdácsoló hegykúpok is, mintha mind az ő számukra lennének teremtve. Andrássy Péter, amint körülvillogtatta szemét a körképen, úgy nézett szembe a nappal, mintha azt mondaná: Mehetsz nyugodtan, majd én vigyázok innét helyetted erre az emberi világra s viselem a te bíborodat.
Június végére járt az idő s a redves cserfák közül kikandikáló vékony nyírsudarak felől balzsamos fuvalmat hozott az esti szellő, melynek ilyenkor, napnyugtával van a kelő ideje. Lent, a Sajó kígyózó csíkja körül beérett a rozs, már ahol még lábán állott, mert a megriadt emberiség többnyire féléretten mentette be az életet. Volt is oka rá. Egész községek pusztán s üresen állottak s magát az uradalmat is a török hódoltság tartotta békóiban. Andrássy Péter sastekintete hasztalan kereste Kornalippát, eltűnt az midenestől: megették a harcok s vasfogaikkal megőrölték köröskörül az egész mindenséget, lett légyen az ember, termés, vagy lakófödél.
Magabízó voltában Andrássy Péter úgy érezte, mintha benne ágaskodnék címerének kardot tartó férfialakja, koronát emelő kettős oroszlána, mintha az ereiben szaladgálna az a vad indulat, mellyel legendás hagyomány szerint amaz őse, Erős András, Szent István királlyá koronázásánál, ott Fehérvárott bajvívó tornán ellenfelének egyetlen csapással kettéhasította sisakkal borított fejét, páncélba öltözött törzsét. Ő maga ott verekedett nemrégiben még kétezer lovasával Csíkszék bírájául Erdélyoszágban, Báthory István fejedelem ellen, de a szentpáli csatában Békéssy Gáspár székely serege megnyomatván s minden főhívei Kolozsvárt fejvesztésre s jószágkobzásra ítéltetvén: egyetlen bátorságos út marad számára - az elmenekvés. Hogy el-kibujdosott keservesen, a családja, cselédje ma is ott kóborog valahol a végeken kószáló cigányok oltalmában. Neki, csíki bírónak mi egyebe maradt életén kívül, mint egyetlen kardja s azt ajánlotta fel Miksa császárnak, «őfelségének egy hasznos és hű szolgát biztosítandó». Egyébként e zagyva császári világban másként ő, mint magyarul, nem beszélt s ezért meg kellett elégednie 200 forintnyi Unterhalttal, mind saját személyét, mind kevés szállingó lovasait illetőleg. Ennek is van már kemény nyolc esztendeje: azóta verekszik a császárnak Andrássy Péter, hol törökkel itthon, hol kint Lengyelben, hol Rozsnyó városával, mely amoda látszik, s olyan, mintha az Úristen valamely kéregető szent kalapját dobta volna le a gömöri völgyek közepébe. De hadakozik bizony, ha kell, héttolú buzogányával a tulajdon magyar bajtársai ellen is, mert ami gömöri, szepesi, tornai nemes csak környül található, az mind reá vetette magát, reá, az idegenbül kerültre, «jött-mentre» s úgy kellett leráznia magáról a fölvidéki minden nemzetségek marakodóit, mint bikának a rátámadt szelindekeket.
A Szoroskő egyszerre barna-sárgás sugárzásba jutott. A vörös nap eltünt az égről. Szemben, Betlér fölött egyetlen felhővitorla hajókázott s mögötte aranyos nyilak röppentek elő, mint a templomi szentségtartók aranysugarai. Andrássy Péter vaspáncéljáról letüntek a vérpiros foltok s ő mind a két kemény öklével nagyot ütött a saját mellére, hogy hangosan megdöngesse azt. Aztán adott két kemény öklöt a lovának is, de mindjárt elkenegette rajta simogatóan a tenyerét s egy ugrással nyeregbe pattant. Amint a hóka lebotorkált vele a giz-gazos mesgyén, Péter nem tudott másfelé nézni, minden fordulónál arrafelé hajlította a nyakát, ahonnan azt a várat láthatta: Kraszna Horkát. A völgylet közepén, mely délfelől jobban kinyújtózkodik, egyetlen sziklaoromzatra ült fel a «Szép Várka». Azért az északi lejtője felé kerülgette. Legfelől meredt reá a Dobogóbástya. A körbenyúló falat Péter lassan, hosszan szemlélte, mintha minden lőrését külön akarná számba venni, mint jófajta számadón juhász a maga birkáit. Mikor lova megtorpant a kapu mély boltozata előtt, akkor eszmélt arra, hogy a várkapitányok folytonos cserélgetése folytán micsoda romlásnak-bomlásnak engedték ezt a sasfészket. Több itt a repedés, mint a szilárd bálvány. Csak a kapusikátorral volt megelégedve. Ezért le is ugrott szótlan a lováról, mikor a jelére szétnyílt a vaslánc s a várnagy kisebbik szolgájának odavethette a kantárt. A szolgálattevő személy nem tudott az urával mint kezdeni, mert annak nem nyílott semmi parancsra a szája, csak nagy, dübörgő léptekkel megindult maga elé s a szemei oly tüzesen lobogtak, mintha láza volna, vagy titkos szerelem emésztené. Andrássy Péter végiglapítgatta a kapunyílás mind a két falát s amint tovább haladott, letekintett a földbeli vasrácson a földalatti börtönbe. A kapuból kilépve, szembevette a pékek sütődéjét s azután balra a folyosón betért a sarokbástyáig s kipillantott minden lőrés nyílásán, mintha az egész környéket lajstromba akarná gondosan venni. Ahogy a folyosó végén a darabontok kaszárnyájáig eljutott, belékurjantott bikaerős hangon: Őrség fegyverbe! Míg azok felcihelődtek, a déli oldalra vitte a döngő lépését; ott valami kevés orgona s vadrózsabokor törekedett elő a bozótból, hogy ábrándos kertnek készüljön szép asszonyszemélyek számára. Itt megint eltűnt a kivert alagsoron s előbukkant a lőpormalom irdatlan tornyánál. Hosszan, mereven nézte azt. A nagy kutat is megkerülte s belétekintett: a mélységből felcsobbant a víz s a kelő hold sarlója csillogott benne. Egyszer csak megint az északi folyosón kopogtak a nagy nehéz léptei s benyomta a nagy, boltozatos terem ajtaját. Ott letelepedett a széles tölgyfaasztal elé egy medvebőrös, összeszögezett padkára. Némely cintányérok között írások hevertek szerte az asztalon s egy szurokszövétnek lógott beléjük vaskarikán a mennyezetről. Andrássy Péter idekívánkozottt. Levetette nehéz testét úgy a medvebőrre, hogy az csak úgy porzott belé. Aztán kicsiholta a tűzszerszámát s a sercegő szövétnek elé tartotta az írást, melyet a mellpáncélja alatt szorongatott.
Megérkezett hát a várva-várt bizonyosság! Ruber János kassai főkapitány Őnagysága híven bereferálta a bécsi udvarnak Péter úr többrendbeli vitézi vérontásait. Hussein törökkel való gyanús levelezéséből is kitisztázta nehezen magát. Meginterpellálta maga személyében az udvari kamarát, hogy vagy engedjék vissza őt azon mód a csíki hegyek közé, avagy fizessék meg azonnal és tüstént az elmaradt évi 200 tallér angáriát s azonképp szüntessék meg «ég és föld között való lebegését». Megjött a bécsi döntés: Kraszna Horka vára, uradalmai nyolcvanezer forintok erejéig átadattak Andrássy Péter várkapitánynak. Mást ebből az írásból ne olvasson ki senki, mert ez van benne.
Mire Péter lassan léptetve bevégezte a nehéz betűzést, a hadnagya jelentkezett, hogy az őrség fegyverbe szállott. - «Akkor csukjátok be a kaput!»
Evvel kivezényelte a kétszáz emberét a Bebek-ágyúhoz s kezébe kapta a kanócot, hogy gyújtanák meg. Péter várkapitány úgy harsogtatta most hangját, mintha azt akarná, hogy minden hegyek ők hallják:
- Mától kezdve ez Andrássy-vár és mindörökké az marad!
Andrássy Péter odalépett a Bebek-ágyúhoz, a «Krokodilus»-hoz, s a lőpornyílásra tette az égő kanócot. Kis vártatva nagyot ugrott vissza a Krokodilus és írtózatos pukkanás reszkettette meg a levegőt, amit dörögve visszhangoztak köröskörül a gömöri hegyek, hogy mindenek tudják meg ezt a nagy kezdődését nagy magyar forgandóságoknak.
Írának ekkor az írástudók az Úr születésétől egyezerötszáznyolcvanötödik évet.
*
Az Idő kereke előre szaladt hetvenöt fordulattal: most egyezerhatszázhatvanat írunk.
És olvassuk a krónikát, amint szószerint írva van:
«Siralmas magyar krónikának hetedik könyvében bentfoglaltatnak az ezerhatszázhatvanban lett igen siralmas dolgok. Bihar-vármegye égettetik. Várad oltalmaztatik. A hajdúság elpusztíttatik. Rákóczi György fejedelem megnehezedik.»
«Török tábor város felé fordul. A várat kerengik. A vár munkáltatik. Szomszédságbeliektől segítség kivántatik.» Írja Szalárdy János.
«Aly pasa fővezér a die 14-e Juli délután estve felé minden ázsiai és európai nagy erejével érkezvén, valamig az idő bealkonyodnék, a várból rájok három bástyáról rettenetes sűrű s szakadatlan lövés szóratnék. Azon éjszaka ilyenképpen való megszállása után való rettenetes «Allah, ó Allah» kiáltások alatt az egész janicsárság a Bethlen-bástya alá délfelől a Vadkert-utcára beütvén, azok hajborzasztó kiáltások után a várra majd egy óra alatt szörnyű lövést tettek vala. Mintegy két hétig lövésük semmi kárral vala, a golyóbisok a váron csak által keresztül kasol szolgálván, járván, nagy része a golyóbisoknak csak a tornyok cseréptetején járván által. De azután hitető, hogy vagy jobb pattantyúsok állatának, vagy csak kevesebb porral, de oly mesterséggel kezdettek vala lőni, hogy mihelyt a belső várnak a részrül való kőfalát a golyóbisok meghaladnák, azonnal alácsapongván, ellenben levő belső várbeli házak ajtain, ablakain bejárnának a golyóbisok, kinek fejét, lábát, kit derékban szakgatának ketté, úgy hogy a bástyákon nehéz volna sánc nélkül megmaradni és nagy károk is esvén magukat sáncokba, lyukakba ásni kénszerittetnének. A jancsárok minden reggel s estve felé az sok, rendbenlevő sűrű ároksáncból mindenkor legalább egy-egy óráig be a várra s fel a fokokra sebeseső módjára való rettenetes lövést tesznek vala.»
«A megirt aranyos és veres bástyák egymás ellenben levő kázámátáinak lövéseiket akarván így elveszteni, hogy azokat így akarnák megostromollani, az két kázámáták ellenébe kétfelől az árok szélébe kasok közé állattak vala két-két öreg faltörő ágyukat, ismét azon bástyák közkőfala ellenébe is szinte középben s az árok szélére is kettőt, az mellyekből való rettenetes lövésekkel azon kázámáták lövéseit, nem is csak hogy elvötték vala, hanem mind a kázámátákat s a közkőfalt is annyira megrontanák, hogy mindahárom helyen való töréseken ostromot próbálhatnának.»
«A pasának pattantyusi olly mesterségesen lőnek vala, hogy a kázámáták lyukain, bástyákon levő lövő ablakokon belövöldözni semminek tartanák, egynehány lövőszerszámokat lövésekkel elrontanának s a Péter hegyén levő sáncokbul az aranyas bástyára felmenő boltozat alá gyakran belövén, sok károkat tennének s olly messzirül is (hihető, hogy perspektíva messzelátó eszköz által vizsgáltatván meg) csak az bástyákon levő vigyázó és cirkálló erkélt is ellőnék.»
- - Akkoron Várad amaz aranyos bástyájának erkélye alatt, a tűzcsöves veszedelem poklában ott állott egy mereven szobor, mint a dac. A szobor néha meg is mozdult, hogy még jobban, még keményebben összefonja a karját a széles mellén Nem viselt páncélos inget, csak tépett mundért s mellétámasztva állott egy cséphadaró forma kelevéz. A szoborember arcát csak akkor lehetett látni, mikor egy-egy emésztő tűzcsillag lehullott mellé. Csapzott a haja, körszakállas az arca, s mereven, mozdulatlan néz le a pokolba, melyből a pusztító vész röpül a váradi várba. Mert ő az aranyos bástya kapitánya.
Ez a kapitány: Borosjenői Tiszta István.
A Fejedelem Őnagyságának s a váradbelieknek minden okuk megvolt arra, hogy Erdélyország legveszedelmesebb bástyájára Tisza Istvánt állítsák. Nemcsak azért, mert követséget viselt már országgyűlésen. Hanem ezért, mert amikor a halálos vész Sztambul felől közeledni kezde, de a lengyel korona megszerzése is szóban volt, II. Rákóczi György őt küldé a portára kapikihája, rendkívüli követe gyanánt, hogy ott gyanuskodjék és matasson a maga nagy eszével Erdélynek segedelmére. Ezért meg is szenvedte a Hétkapu börtönét ő is, akárcsak akkor Károlyi Mihály. Intéseinek azonban sem a fejedelem, sem az ittbenniek nem hittenek. Hasztalan irogatta, hogy a töröknek «az szívek teljes miriggyel». Mily harsányan szólott a veszedelmek előtt: «Istenünkhöz, vallásunkhoz, hazánkhoz való kötelességünk arra inditanak bennünket, hogy az közönséges kauzát (a hazát) totis viribus (minden erőnkkel) előmozditanók; mienk a fáradságos törekedés, Istenen áll, mint munkálkodik a megátalkodott pogányok szívében». Így szólott ezerhatszázötvenhét július 23.-i jelentésében. Mind hiába, mind hiába. Az ország nem hallgatott Tisza Istvánra - 1657-ben.
Mikor a török rettenetes had megérkezett Váraddá s egyszerre megrebbent az ország szempillája az igazságra, «a szegény váradiak nagyon kapván a tanácson, ottan Tisza Istvánt nagy sietséggel elrendelék s késziték a főszerdár pasához, izenvén a vezér előtt való törekedés felől.» Amikor is a váradi urak «nagyon könyörögvén Tisza István által szegények a százezer tallért is megigérték vala, úgy hogy magoknak is valahol mi pénzek, ezüst marhájok volna, összehordák, amig Tisza István odajárna». «Tisza István elbocsáttatván, a város igazgatói eszekbe vevék, hogy a város népe nagy zsibongással lévén, ki-ki elmenő s futó szándékkal volna.»
Végre! kiálták. De már késő volt. «Azonban Tisza István nagy postán csakhamar visszajőve, megmondá: haszontalan, mert a portán tanácsbul kiment és elvégeztetett dolog volna és immár Tömösvárról (a szultán hadai) megindulának, utakat, hidakat mindent megcsináltattak. Most pedig a főrendek nagy szorgalmatossággal intetnek vala: az Istenért is a várat pusztán ne hagynák, mindjárt belemenvén s mutatnák meg hazájokhoz, nemzetekhez való szereteteket.»
«Így álla rettentő ostrom és a tüz poklába való bezártság a die 17 Juli usque ad diem 28 Augusti Váradnak az ellenséggel való megszorittatásátul» és így állott az aranyas bástyán rendületlen Tisza István, miután a veszedelem, melyet előre tudott, megérkezett. Körülnézvén acélszemeivel, megtapasztalta, hogy a magyar urak mint mulasztották el szándékosan a hadi készültséget. Megtapasztalá, hogy «ha a várban tudós czajbert vagy bárcsak tudós pattantyus lett légyen vala, ki tüzes szerszámokat, gránátokat, laptákat tudna jó mesterséggel a sáncokban heverő jancsárokra, ott is közelre s távolyabban a táborokra és a szükséges sátorok közé nyakokba kihányni, amennyi számtalan tüzes szerszámokkal a czajtház a tüzes laptákkal, granátokkal ha megrakva lett volna, az ellenségnek valóban sok veszedelme igen lehetett volna, tizszerte is inkább, amint lött vala.»
Hogy mindez békeidőben elmulasztatott az Erdélyországi és magyarhoni urak által, abból «Váradvárnak elég kára lőn».
Mert késő már, késő... Az ellenségünk jól felkészülhetett, volt ideje reá s most is kitapasztalta, hogy hol kellett betörnie, mert, mint a krónika mondja «jól tudnák (a jancsárok) az árok vizét elvenni hol kellene; mihelyt alája szállanak az aranyos bástya szegelletére».
Így érkezett el a végső tusa. «Ad diem 24 augusti virradóra mihelyt az hajnal világosodása lenni kezdett volna (a jancsárok) a lő (port) az aranyas és veres-bástyák alatt egyszersmind felgyujtván, rettenetes dördüléssel, rendüléssel az egész várnak a földnek zendülésével a bástyák felhányattatának, úgy, hogy az aranyas bástyának is pedig kőfala egynéhány ölnyi széllességüven nagyon kihasittatott, szakasztatván: annak is törésén ostrommal mehetnének és így immár a várra öt helyen való rés s kapu nyittatott vala. A jancsárság az bástyáknak felhányattatásokat készen várván, azon bástyák törésein és azon a félen a közkőfal törésén és harmadik helyen rettenetes sivalkodással, az egész háromfelől levő táborban sűrű Allah, Allah kiáltásokkal ostromot rohannának. De mivel mindkét bástyákon ami kevés erő s álló sereg is az mi volna, az is azon éjszaka mind készen, jelen töréseken virrasztott volna, azonnal a mieink is Jézus, Idvezitőnk szent nevének segitségül való hivásával ellenek támadtak volna, úgy hogy noha hirtelenében a bástyák törésén zászlók is hozattatnának be a várba, de azokba is benyerettetvén, török fejek is vétetnek vala. Melly ostromló és a várbeliek ellen való kemény viadal olyan reggeli avagy inkább hajnali világosodni kezdett időtől fogva mintegy kilenc órakorig tartott vala, úgy hogy az ellenség egynéhányszor ujton ujitaná és segitené a népét, mindenszer ujabb sivalkodással Allah, Allah kiáltással jövén a mieink ellen s a mieink is mindannyiszor nekiek való sivalkodással Jézus méltóságos nevének segitségül hivásával, sűrű lövöldözésekkel olvasztott forró faggyunak, viznek szemközbeni való rájuk öntésével, nagy keménységgel és bátorsággal fogadják és viselik vala őket. És hogy a fehérnép is ránódittatván a hajgáló követ nagy serénységgel hordanák és sürüséggel hajigálnának, arccal reájuk az aranyas bástyán. Ha ez napon a várban valamivel nagyobb erő lehetett volna! Hacsak annyiban, hogy a kázámáták lehettek volna készen mindenütt elegendő emberrel, pattantyusokkal! De az kevés erőnek annyi helyen való törésekre és ostromok ellen fordittatni kellvén, azalatt három nagy bástyáknak is oltalmazó néptől meg kellett foszttatniok s a kázámátáknak is üresen állniok.»
A krónika most már a váradi veszedelemnek elér utolsó napjára. Siralmasan elsiratja azt.
Még most megkisérlik a váradiak végső szorultságban, hogy vitéz kapitányuk «Tisza István, ki a portán is lakott volna, a váradi harmincadossal Kanizsai Andrással, aki törökül is jól tudna és nehány magával kiküldetett vala. A basa csalógató punktációkkal adott hitlevelet, mely is mind magyarul, mind törökül behozatván, noha elég hibát látanak benne, de abban módjukat nem látván, hogy utolsó veszedelmek nélkül tovább magukat opponálhassák, ellenségesen viselhessék. Ezért engednök kellett vala». Mihelyst a kapu kinyittatott s a török bentvolt a váradi várban, «ottan a nép kimenni sietni ugyan kénszerittetik vala, kiknek hordozkodásra mindenestől két óráig való idő alig engedtetett és hihető azért, hogy a nép azzal is inkább kiijesztetnék. Az kapitány karjainál fogva két felül fogattatván, a várból jancsárok által kikésértetik, úgy hogy mindenek azt gondolhatnák, hogy fővételre vitetnék, s szabadon veszedelemtől tarthatván, nagyon megijedkezének a népek sokan nagyobb részből mindeneket otthagyván, hogy csak a rajtok valóban is hovahamarabb kijöhetnének, alig hiszik vala».
- - - - Így érte meg Nagyvárad várának rettenetes dördüléssel, rendüléssel való elvesztését, Zarándnak, s az erdélyi részeknek pusztulását, szomorú intelmeinek szörnyű bekövetkezését, magagyűjtötte gondos birtokának vesztét, Borosjenő ura, csaták hőse, Tiszák őse: István.
*
«Váraddal, Jenővel minemü nagy föld, sok várak, kastélyok vesztek» jegyezte föl nekünk szemtanunk, Szalárdy János, elésorolván, hogy minekután a janicsárok mindent felprédáltak, a kevés várbeli népnek Debreczen felé való indítása történt. Ezért, mikor a török vész elmúlott, a Tiszákat már odébb találjuk: a bihari mocsarak közepén megülik Fekete-Gesztet (a szó élőfa belét jelenti) s onnét terjeszkednek a széles alföldi ugaron. Csikszentkirályi Andrássy Péter ivadékai akkorra már igen megszaporították földjüket, fényüket; I. Lipót emeli ezerhatszázhetvenhatban bárói rangra Miklóst, kit a rozsnyói jezsuiták visszatérítettek Luther vallásáról s akinek nagy erejű voltát betléri arcképe ma is eléggé domborítja. Mert soha betegen ágyban nem feküdött s mikor a halál már igen közel jött hozzá, akkor is úgy belékapaszkodott a tölgyfaasztalba, hogy kettétörött. Nyugton azonban sem ő, sem semmi maradéka soha nem ülhetett. Andrássy István Rákóczi Ferencért hadakozik s úgy mulat, hogy «kocsmagenerális»-nak híjják. Ő a lőcsei fehér asszonnyal kerül bele a regénybe és történelembe, mert hisz Lőcse városával együtt átment a császár pártjára. A krasznahorkai kápolnában üvegfedél alatt az ő felesége lesz «elmúlhatatlan szentje» a zarándokló népnek. Kuruc generális Andrássy Pál is, sőt Miklós ferences barát szerzetes ruhában harcol, ezért a neve «dervis generális». Ám a nagy harc után az Andrássyak megértik a nagy megértést. Közülük (I.) Károly már Mária Terézia tábornoka, Landshutt-nál nyomja a burkust s ő hozza haza a grófi címet; fidelitate et fortitudine (hűséggel és rettenthetetlen erővel, mert ez volt akkor a latin szó értelme) szolgált. Ebben a jelszóban azután meg is maradnak az Andrássyak. De aki a betléri park tiszafái, fenyves gesztje s vörös bükkjei között bolyong, az még egy új színt födöz föl az Andrássy-nemzetség összetételében. Versailles-i, fanyíratu kerti színháznak készült a park valaha s mai nap is megvannak még benne a rococo álromjai, pásztorjátékot szenvelgő álmalmai s a váratlan kiszámított fordulatok, hol a hajporos látogatót, ha éppen odatette csattos cipős lábát, fölpattanó festett kisértetek riasztották. Ezek Andrássy Leopold művei, ki Józseffel insurgens vezérnek állott be, de aztán ketten beutazták Európát - Napoleon hívta ünnepségeire őket - és Leopold buzgón megrajzolta úti vándorlásait. Insurrekció, utazási szenvedelem és rajzoló tehetség, mind úgy beléveszik magukat az Andrássyak vérébe, hogy többé nem szabadulhatnak ezektől. Innét fakad gyűjtési szenvedélyük is, mely szintén örökletes.
Minket most már csak az érdekel, mikor Andrássy Józsefnek és a csodaszép Valpurga grófnőnek fia (III.) Károly megjelenik, mert vele együtt jelenik meg a magyar ébredés is, Széchenyi kora. Ez a nagyon szép férfi új Andrássy-tulajdonokat örökít tovább. Főúri fogalmak szerint szegény, mert a sok osztás folytán húszezer holdnál több nem maradt reá, tehát ugyanannyi, mint amennyi lent Biharban most a Tiszák kezén van. Ez az Andrássy Károly Tokajban vadászik kopóival s mikor a mádi nagy udvarház alsó boltívei alatt barátjával, gróf Csákyval lenyugszanak, különös hangokat hallanak az éjszakából. Felülről az emeletről kitörő leánysírás és nagy szepegés hallatszik.
- Hallod, Károly, felettünk a gazdag Szápáryné szidja a leányát, s az zokog, mert tebeléd bolondult bele.
Andrássy Károly fölfigyel. Csakugyan. Ropogós szidás s makacs zokogás váltakoznak ott fent. Több sem kell neki. Kora reggel berohan Patakra az attilájáért. Megkéri tüstént Szápáry Etelkát. Az anya már elutasítaná.
- Tudja Ön, hogy Etelka az ország leggazdagabb leánya s Önnek, gróf, nincs több, mint húszezer holdja s az is hegy meg bánya?
- Tudja-e Ön, grófnő, hogy én vagyok az ország legszebb férfija?
Ennek a feleletnek nem lehetett ellenállni. Ennek a házasságnak második sarja Andrássy Gyula, Magyarország koronázó miniszterelnöke.
Százados forrási folyamatában most már kialakult az Andrássy-vér, mely azután igen változatos adagolásban e nemzetség minden szereplő tagjában megtalálható. Mindegyik szereplő Andrássyban megvan az a hármas tulajdon, melyet fent leszűrtünk: insurgens nyugtalanság, utazási, kalandozási vágy s a művészet - elsősorban rajz - iránti vonzódás, mely azután gyűjtőszenvedéllyé változik; a zene mélyebb hullámai ritkán érik el őket. Gróf Andrássy Károlynak a magyar újjászületés korában való megjelenése óta a testi szépség érdekessége is mindegyre kiüt a családon, amint kiütközik rajtuk a gazdasági haladásban való nyugtalan próbálkozás, sokszor ötletes, néha kockázatos kísérletekkel. Székely vonást már nem igen lehet felfedezni bennük, azt a nagy vérkeveredés eltakarja. Hacsak nem azt, hogy lelkileg egészen belé vannak formálódva a hegyes vidék milieu-jébe. Önkéntelen mutatkozik szereplésükön, bár maguk sem veszik észre, a lapálytól, az alföldi ember lelkétől s megállapodottságától való távolodás. Hirtelen ötletesek, mint kőből fölbukkanó hegyeik; utazási nyugtalan meglátásaikon, csak úgy, mint sportszenvedélyükön vagy politikai elgondolásukon, valami van mindig a színes, aranyfonalas brokátból, mert annyi renaissance-korszakon mennek át és mindegyikből marad valami rajta lelki vértezetükön, akár kastélyaik, akár parkjaik, akár gondolatviláguk berendezésében mutatkozva. Ha nemzedékeken át egymás mögé állítjuk Andrássy Pétertől kezdve szereplőiket, meglep bennünket az az elutasíthatatlan benyomásunk, mintha egymás mögött, hirtelen szakadékokkal elválasztva, hegyormok vonulnának, melyeken fegyver csörög, vagy hallali szól, lelkükön át; mindegyikük mögött ott vannak láthatatlanul Krasznahorka romantikus bástyatornyai és figurás ablakrései, melyekre szívalakot kalapáltatott ki kovácsával valamelyik építésében is nyughatatlan ősük. A sorozat ezen a nyomon végigkövethető, mert amaz Andrássy Péter várkapitány márványsíremlékén már ugyanaz a magabízó erő s szinte pajzán rugalmasság sugárzik - még mosolyog is zord bajusza alól a nehéz sisakban - mely azután a családban a Fidelitate et fortitudine jelszavakban testesül.
Míg ekként a magyar Földvidék százados, egymásrakelő, folyamatban zajos fegyverzörgés között így kitermelte a maga vezető nemzetségét az Andrássyakban, addig ott lent a bihari mocsarak között, a messzeségbe vesző lapályon, a Történelem formáló padkáján, nehéz ugar súlyos anyagából elkészül a Tiszák jelensége. Mivel lapos tájon a Történelem is lassú, vontatottabb léptekkel halad, azért zajtalanabb is, mert emlékművet sem szeret hagyni. (Még egyetlen alföldi faluban sem tudta egyetlen egy paraszt sem megmondani nekem, hogy mily korban épülhetett az első ház abban a községben.) Ezért a Tiszák főágának krónikája sokkal színtelenebb és puritánabb. A geszti kastélyban, mely a török vész után főhelyükké lesz, ne keressen senki egyetlen kényelmes sarkot. Ez nem az ő dolguk és nem az ő lelkük. A nagy neoacquistica pör után a geszti földekbe helyeztettek be a Tiszák; ugyanoly alföldi sík talaj terjeszkedett alattuk, mint valaha odaát Zarándban. A jezsuita kolostor emeletes kőépületei és vályogfalu istállói, mik azelőtt a szérüskertet övezték, darabonként alakultak át kastéllyá, de igazi kastély azért sohasem tudtak lenni. Még mikor ott később a nagyhomlokú s nagyügyetlen középső traktus nekimeredt homlokzatával föléemelkedett az udvarház szárnyainak, hogy összekösse őket, a benyomás művészietlen maradt. Az ablakok ismét nem kilátásra nyíltak, mint a hegyi várakban, hanem egészen elsötétültek a föltörekvő cserjebokroktól, amelyek rekkenő nyár idején a töméntelen alföldi légyraj ellen védték a bentlakókat. Csak a két utolsó Tisza-nemzedék - már a mai időnkben - merte tágítani a kertet s perspektívát vágni a bozótba, amit a többi bihari környék rossz néven is vett nekik, mert szemben az ősi hagyománnyal így «egy darab televény földet termés nélkül henyéltetni mertek». A birtokszerző, birtokterjesztő ősök gondja az volt, hogy mennél jobban védjék pusztai lakóhelyüket az útszéli rablóktól s légytől s mentől jobban terjesszék ki ugarjukat, ameddig a láthatár elér. Amint a szélesre terült Alföld népe nem lát rejtelmes tengerből vagy misztikus ormokról leszálló ködöt - ezért nem lát sem törpét, sem óriást, sem ijesztő kísértetet s még a többi nép csábító boszorkányát is mulatságos vénasszonnyá alakítja s ha éppen már ördögről beszél, valami kivénhedt csőszt ért alatta - akképp sincs kedve az Alföld népének se babonához, se filozófiai töprengéshez, de azonképpen a felekezeten való veszekedést sem kedveli. Mert türelmes, uram, itt minden, mint az ugar; világos és egyenes az élet, mint a hosszú, hosszú jegenyefasorok és komor és komoly minden, mint az Alföld nagy hallgatása. Az alföldi lelkiség keménysége, világossága, kérlelhetetlen következetessége, a széles ugarhoz való mondhatatlan ragaszkodása; ez a művészietlen, mert mindig ismétlődő, de magát sohasem kímélő, mert parancsoló, vasláncon járó valóság: ez kovácsolja ki azt a kötelességteljesítést, amelybe hallatlan erővel s állhatatosan kapaszkodnak bele az egymás után megérkező nemzedékek.
Ekként alakul ki átlátszó tisztaságban és hatalmas méretekben a Tiszák alföldi dinasztiája, hogy nemsokára szembetalálja magát a felvidéki magyar lélek megtestesülésével, mely Krasznahorkáról jön. Geszt körül végig az egész mindenségen sem a tájnak, sem az embernek nincsenek váratlanságai, rögtönzései, mert minden egyforma és változatlan, amerre napmelegétől ég a kopár szík sarja. A Tiszák otthon szeretnek ülni: kikocsiznak a maguk határába. (Kevés a kivétel, mint később Lajos, ki gróffá lesz.) Sem brokátban, sem renaissance ötletekben, sem kalandos utazásokban nincs hajlamuk gyönyörködni, minden az eleve elrendeltség bizonyosságát mutatja. Mintha még a nemzedékek sem változnának, vagy csak egyformán változnak, mint az évszakok kimért elfordulása. Belsejük legjobb jelképe itt a fehérfalu kálvinista templom, mely egyszerű, világos és rendíthetetlen s melynek tornyán a kakas a köteles hajnali munkára akar ébreszteni.
A magyar politikai ébredés, a Széchenyi-kor idején a geszti uradalmat Tisza Lajos (e néven első) kormányozza kemény kézzel: a család is, a Történet is adminisztrátor névvel illeti. Az ő nagyapja (I.) László volt az az elriaszthatatlan jusst kergető ember, aki messze Erdélyből, Görgényből, hová a török vészben elszegényedett Tiszák mint futott nemesek elmenekedtek s kucorogtak, megindult némely öreg pergamentekkel - mert egyebe nem volt - , hogy azt az ősi birtokot, mikor lehullott arról a török, visszapörölje, ha addig tart is. Nem kisebb hatalmasságokkal viaskodott szemközt, mint a modenai herceg és maga a császári fiskus. Tordától a császári Bécsig járta fergeteges időben megint meg megint lóháton a maga akadékos utját, mindent áldozott makacsul, mindegyre törhetetlen megint újra kezdte, mert nem volt egyebe, csak az ősi igazsága. Ami hüvelykcsavarás és megkínzás csak volt a jogi inquisitio leltárában, azt mind átszenvedte törhetetlenül és okosan; ami atyafisága volt, az mind visszahúzta, de ő az álfeljelentésekkel is megviaskodott, semmi nehézségtől meg nem rebbent, hanem kurgatta, kergette a maga jussát ősi jogon. Pedig az a «Gyapju» nevű puszta falu, melyet keresett, s melynek pergamentjei szerint való «megültetése» felől pereskedett, már nem is volt akkor a térképen. De megvolt hozzá a juss, s a jusshoz a Tisza-akarat. I. Tisza László egész életét erre költötte, pörnyerés után a herceg visszaűzését (repulsio) is visszaverte s Gyapju helyett, hol előbb rácok, majd jezsuiták ültek, megnyerte Gesztet, Mezőgyánt, Vátyont, a két Gyántét, valamint a csegődi pusztát, de még utóbb a kisradványi pusztát is. Róla, a pörnyerő Tiszáról, a krónika így végződik: «Körülnézett a szomszédságban és hamarosan kiválasztotta magának házastársul a régi, híres nemzetből származó Bályoki Szénás Józsefnek Terjéni Rebekától született Rebeka leányát, akinek családja Bihar vármegyében előkelő, gazdag és tekintélyes vala.»
Ez ma is a Tisza-dominium a maga ősi szélességében. A geszti kastély homlokzatán ott ékesedik a Tisza-címer mellett a gróf Telekiek pajzsa is, mert az «adminisztrátor» Tisza Lajos atyja is maga is a Teleki grófi családból nyert feleséget s evvel a kettős kötelékkel teljesen belefonódtak a meggyökeresedett nagy familiákba. Tisza Lajosnak hét gyermeke között a negyedik lett Magyarország miniszterelnöke - sokan így mondták: adminisztrátora - Kálmán.
*
Ami könyvemben regényes rajz, bár hűségét ennek is állom, immár végére ért. A romantika gyorsan száguldó bodros felhői helyett jön az adatokon kimérten, lassú megfigyeléseken óvatosan lépdelő Történelem. Az Idő elkészítette a maga színpadát: a felhők mögül, múlt párázatából már kiléphetnek a nagy dráma szereplői. Krasznahorkán a magyar Felföld, Geszten a magyar Alföld százados vergődésben, nehéz vívódásban, vérben és emberben kitermelte a két nagyotbíró nemzetséget. Sorsuk és a magyarság sorsa attól függ, hogyan tudnak találkozni vagy szembeszállani egymással. Míg Krasznahorka és Geszt egymást támogatja: épül a nemzet; ha Krasznahorka és Geszt egymásra támad, elomlik a nemzet.
A hagyományok köde fölszakadt előttünk s minden világos lesz és kézzelfogható, mint mikor hirtelen virrad a hajnal. A két nemzetség immár megtestesülve elénkbe lép. Budavár ostromának tüzénél 1849-ben már egy délceg, csábos, grófi forradalmárt látunk, kin úgy ragyognak az aranygombok, hogy a marcona főhadvezér, Görgey Arthur, zordan és barátságtalanul tovább küldi. Nem sok idő elteltével Páris előkelő szalónjaiban érdeklődnek iránta nagyon s le beau pendu (a szép akasztott ember) a neve: Ő az egyik hősünk: gróf Andrássy Gyula.
Mikor Kossuth Lajos zengő szózatára Pestről az első magyar önkéntesek a szabadság riadójára menetelnek, nagy járatlanságban az osztrák határ felé Öttevényben ütnek tábort. Egy jókedvű fiatal báró, hogy mint maga mondja, «a kissé nyomottkedélyű zászlóalj körében jobb kedvet csináljon» - mert akkor tudták meg, hogy nem parádéra, hanem csatára viszik őket - borral jár körül az éjszakában. Századtól századra barangol, amint reánk hagyta naplójában. Az egyik őrtűz mellett magánál is «sokkal fiatalabb vézna öcsémuramat» hív föl koccintásra. Elébe áll ez: szürke hős. Bátran poharaz vele, mert elszánt s megmondja nevét: Tisza Kálmán.
Itt elhallgat regényes prológusunk. A Végzet harsonája szólal. Föllebben a nagy nehéz kárpit s helyettünk beszél ő maga: a magyar Történelem, mindnyájunk ura.
[+] Részlet szerzőnek «Két Andrássy és két Tisza» című könyvéből, mely október végén jelenik meg az Athenaeum kiadásában.