Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ÜDVÖZLET A NEMZETI SZÍNHÁZNAK

Százados ünnepén a Nyugat is elküldi üdvözletét a Nemzeti Színháznak. Amióta ez a folyóirat fennáll, mindig különös figyelembe részesítette, munkájában a magyar műveltség ügyét látta. A körülötte időnkint fellobbanó kulisszamögötti harcokban, személyi torzsalkodásokban nem vett részt, művészi teljesítményeit bírálta az emberi lehetőségig elfogulatlanul, csupán abból a szempontból, hogy azon a színvonalon állna-e, amelyet a színház rendeltetése megkövetel.

A Nemzeti Színház létrejövetelét a múlt század középi magyarság erőfeszítésének köszönheti, hogy megszerezzen magának minden olyan intézményt, ami tőlünk nyugatra, elsősorban Bécsben megvan s ami hozzátartozik egy művelt nép életberendezéséhez. A minta a bécsi Burgtheater volt s a felépült Nemzeti Színházra a magyar ember azzal a büszkeséggel nézett fel, hogy íme ismét eggyel több jogcím van arra, hogy városát igazi fővárosnak lehessen tekinteni, a monarchia provinciális városainál különbnek, Bécscsel egyenrangúnak. A színház helyzete más volt, mint a Burgtheateré: nem volt udvari színház, szabadabban mozoghatott, darabjai kiválasztásában nem avatkozott bele az udvari bürokratikus arisztokrácia okvetetlenkedése, színészei és főleg színésznői megválogatásában nem kötötte nagyurak kegye. Színészi játékstílusa azonban és nagyrészben repertoirja is, erősen függött a Burgtheatertől, - ez volt a legközelebb eső külföldi példa. Műsorának klasszikai részén Shakespeare uralkodott, legkiválóbb színészei rajta nevelkedtek, a drámaírók, ha nagyra törtek, őt utánozták. Kezdeti nagy nehézségei abból származtak, amiért létrejött: hazafias igyekezet szülte, nem alulról, a közönségből feltörő művészi igény, nem volt igazi hagyománya, nem támaszkodott már meglevő színházi kultúrára, sőt ezt magának kellett megteremtenie. Ebből származott az a szelleme, amely fennmaradt mind máig: bizonyos kompromisszum a magas igények és a közönség szórakoztatása között. Az utóbbinak minduntalan fájdalmas engedményeket kellett tenni s az előbbi - voltak idők, mikor csak terhes kötelességteljesítés-számba ment. A Comédie Française meg tud élni a francia klasszikai drámából, a franciák roppant kultúrája és kincseikhez való példás ragaszkodásuk lehetővé teszi, hogy nemzeti színházuk valóban klasszikai színház legyen. Nekünk nem volt s ma sincs klasszikai drámánk, ami egyet-kettőt annak tekintünk, az inkább csak jelzése irodalmi múltunk egy hézagának. Színészeink azonban kezdettől fogva voltak, amit a múlt századközép vezető művészeiről, Egressy Gáborról, Laborfalvi Rózáról, Lendvay Mártonról, Szigeti Józsefről, Megyeri Károlyról kortársak feljegyzéseiből tudhatunk, abból azt kell következtetnünk, hogy a romantikus színjátszás igazi mesterei voltak. El kell ismerni, a színészek tartották fenn a Nemzeti Színház tekintélyét és művészi színvonalát, ők teremtették meg azt a színjátszó hagyományt, melynek nyomai, minden stílus-változás után, ma is láthatók. Sőt éppen ma egyik-másik kiváló színész játékában, a huszadik század-elei realisztikus játékmód után, bizonyos tekintetben visszatérést érzünk ehhez a régebbi stílushoz.

Évtizedekig hiányzott azonban az az erős kéz, amely a színészi tehetségeket össze tudta volna fogni valódi együttessé. A rendezés csak a külsőségekre szorítkozott, a különböző színészek játékának összefogására alig gondoltak, ami művészi szempontból annál nagyobb baj volt, mert a színészek többé-kevésbé autodidakták voltak. Az előadásoknak, ha levonjuk a kor legjobb kritikusai, főkép Gyulai Pál ítéleteinek következéseit, mindig volt bizonyos dilettáns jellegük. Ezen már Szigligeti Ede is segíteni igyekezett, de a végső eredményt Paulay Ede érte el; ő juttatta érvényre a dramaturg és a rendező művészetét s ezzel legmagasabb színvonalra emelte a színház előadásait. Az ő nevének ott kell állni egy sorban az alapítókkal.

A Nemzeti Színház műsorának története nagyjában azonos a magyar dráma történetével 1837 óta. A múlt század végéig csak ez az egy drámai színházunk volt, itt jutottak szóhoz a drámaírói törekvések, itt kísérleteztek íróink a romantikus drámával, a társadalmi vígjátékkal, itt virágzott fel a népszínmű, amely az újonnan alapított Népszínházba átköltözve dekadenciába kezdett esni, itt próbálták felújítani a shakespeari mesejátékok romantikáját a kiegyezés utáni kor írói, itt szólalt meg Csiky Gergellyel a modern társadalmi dráma, hogy aztán mint mindenütt Európában, uralkodóvá legyen a színpadon. Ennek az igyekezetnek túlnyomó része irodalomtörténeti emlékké vált, a mai színházbajáró számára már nem jelent élő értéket. A Bánk Bán óta, amely tulajdonképpeni színpadi pályáját - vidéki kísérletek után - szintén a Nemzeti Színházban kezdte, csak két valóban maradandó értéket mutat fel drámairodalmunk: a Csongor és Tündét és az Ember tragédiáját. Mind a kettőnek színpadi életét Paulay Ede rendezői bátorságának köszönhetjük. Az előbbinek előadása ma is nyílt probléma, az utóbbi a színház eddig elért legnagyobb sikere, a váltakozó igazgatók és rendezők erőfeszítéseinek méltó tárgya. A magyar dráma nagy stílusa máig sem tudott kialakulni. Az egész világirodalomban olyan ritka az igazi nagy drámaíró, hogy szinte véletlennek tűnik fel, ha valahol időnkint támad egy ebből a típusból. S csak a franciák tudnak felmutatni egy folyton élő, nemzedékről nemzedékre átöröklődő, a tökéletességig kicsiszolt drámai hagyományt, amely hiánytalanul feloldja a színház nagy gordiusi csomóját, az irodalmi érték és a színszerűség dilemmáját.

Budapest színházi életének az utolsó negyven évben történt nagyarányú kifejlődése, a magánszínházak számának megszaporodása, a színház iránti érdeklődés rendkívüli fellendülése jobban mint valaha szembeállította a Nemzeti Színházat saját eredendő problémájával. Versenyezzen a magánszínházakkal a szórakoztatás szempontjának hangsúlyozásával? Szorítsa műsorát az igazi magasrendű drámairodalomra? Az első esetben elveszti létjogát s igényjogosultságát a nagy állami támogatásra. A másik esetben le kellene mondania a közönség szerényebb művészeti igényű tömegéről s ezzel veszélyeztetné fennmaradásának anyagi eszközeit. A kompromisszum kényszere ma is fennáll s a színház vezetésének tapintatától függ, milyen messze megy ebben a kompromisszumban. Az utóbbi években sokszor meg kellett állapítanunk, hogy a kelleténél messzebb ment. Egy színház sem játszhat csupa remekműveket, de még a legkönnyebb fajta bohózatban is lehet színvonal-különbség. Egy nemzeti színháznak rátartósabbnak kell lenni, semhogy merő pénztári okokból, ha csak alkalmilag is, túlságosan leszálljon a színvonal alá. A Nemzeti Színház legnagyobb virágzása idején is játszottak olyan darabokat, amelyek előadását csak a közönség előtti népszerűségük indokolta, de nem játszottak olyat, ami kimondottan ízléstelen lett volna.

Az utóbbi évek legnagyobb színházi sikerei azt mutatják, hogy a közönség kedvezése kezd a magasabb igényű színdarabok felé fordulni. A Nemzeti Színház feladata volna ezt kihasználni és kimélyíteni. Színészei vannak rá s ha nincs elegendő eredeti magyar színdarab, rendelkezésre áll az egész világirodalom. A centenárium nemcsak ünneplés alkalma, hanem a magábaszállásé is. Egy század végződik ezzel az ünneppel, de egyúttal új század is kezdődik. A színháznak idők változásával változhatik minden hagyománya, de egy hagyományhoz váltig ragaszkodnia kell, ha létjogát mint Nemzeti Színház igazolni akarja: a színvonal-hagyományhoz.