Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Keszi Imre: A KÁOSZ APOLÓGIÁJA
Molnár Antal: A ma zenéje

Zürzavar. - Ez a címe az első fejezetnek Molnár Antal: A ma zenéje c. könyvében. Molnár Antal magatartása kasszandrai: a halálra-döbbent, iszonyodó emberé, ki szemét kezével eltakarva prófétálja a hitetleneknek a közeledő borzalmat. És ez a rém, ez a kusza, de annál nyomasztóbb és elhallgathatatlanabb vízió: a káosz. Molnár Antal a kultúrát, a művészeteket valami sajátos szellemi anarchia káoszától félti, melynek oka «a szellemet független szférákra bontó relativitás.» Osztályideológia, pszichologizmus, hisztorizmus szaggatják a gondolkodás egységét egymástól független, autonóm és engesztelhetetlen érdek-körökre. Az ember hitetlen és ezért nem látja meg a dolgok mélyén a nagy egységet. Holott is kultúránk bölcsője «testellenes szellemiség» volt, keresztyéni spiritualizmus. Éppen ezért az igazi nagy művészet csak vallásos kultúrából nőhet ki és végső feladata: Isten; titokzatos, végső tökéletesség. Ám a mai esztétikai és világnézeti káosz a művészet bukására vezet, ha csak el nem indul rövidesen az ember a testiség, technika és új-pogányság mai poklából kivezető úton.

Körülbelül ebben foglalható össze Molnár Antal apokaliptikus hangulatú könyvecskéjének gondolatmenete. Ezen belül sorakoznak fel a kitűnő zeneesztétikus sokban találó megállapításai a káosz mai művészeiről, Schönbergről, Stravinszkyról, Hindemithről, Vaughan-Williamsról, az igazi nagyok felé törő Honeggerről és a káosz fölött hidat építő jövő igaz nagymestereiről: Bartókról és Kodályról. Szép és nemes gondolati konstrukció Molnár Antal könyve; csak egy hibája van: semmi köze a tényekkel. A káosz soha nem veszélyezteti a művészetet. Nem áll, hogy «az univerzális, zavartalan hit magasrendű egységesítő ereje minden nagy művészet lelki alapja.» Még kevésé áll az, hogy a hit hiányzik a mai művészetekből. Molnár Antal sötét viziói egy tizenöt éve letünt, átmeneti jellegű zavar félelmeit félik újra. Az inflációs-esztétika már csak akadémikus költőknek szolgáltat olcsó szatíra és dörgedelem-anyagot és amitől a mai művészetet félteni kell, az mindennek éppen az ellenkezője. Man muss noch Chaos in sich haben, um einen tanzenden Stern gebären zu können. Ha hiányzik valami a mai művészetek nagyságához: éppen a nietzschei teremtő káosz forró félhomálya az.

Nem a világnézeti zavar pecsételi meg tehát a mai művészet sorsát, hanem a nagyon is elszánt világnézet; mint Molnár Antal is pedzi egyhelyütt: a művészi lét, a mindenek fölött uralmat nyert jóízlés neo-rokokója. Molnár Antal apokaliptikus humanizmusával nem a káosz áll szemben, hanem a Hamvas Béla idilli inhumánuma. [*] Etikusak legyünk, mint Isten nyájas, spirituális keresztyénei: int Molnár Antal. Etikusak legyünk, mint a természet kedves, szabad barmocskái: követeli Hamvas Béla. Süketnek kellene lennünk, hogy a két igényből ki ne halljuk a félelmetes egyformaságot: a kőtött marsrutáét. Előre feltett szándékkal dúvadnak lenni végeredményben éppúgy iskola és program, mint előre feltett szándékkal teológusnak lenni. A művészet lelki alapja nem a hit és nem a program. Úgy hiszem, az igazán nagy művészetnek egyáltalán nincsen lelki alapja. Mint a korsónak, üresnek kell lennünk, hogy az égi italt befogadjuk. A művet nem a szándék előzi meg, de a Múzsák bársonyléptű közeledése.

Molnár Antal és Hamvas Béla, divinuum és inhumánum között elsikkad valahogy a művészet egyetlen lehető közege: a szabad humánum. Mi ennek a humánumnak a lényege? Bizonyára nem a testellenes szellemiség, mely semmilyen kultúrának nem volt a bölcsője, és ha volt, hát ez annál rosszabb az illető kultúrára nézve. A mi európai kultúránk bölcsője legalább olyan mértékben volt a görög kalogathia, mint a keleti spiritualizmus. Nem a testellenes szellemiség aszkétizmusa, sem a szellem ellen feltámadó test idillje a humanista szabadság morális alapja. De alapja test és lélek állandó dialektikája: forró és mámoros összecsapása, ölelkezése és harca. Harc test és lélek, ösztön és ész, odaadás és szabadság, emberi telitettség és embertelen üresség között. Gőzös káosz, melyből jeges csillagok születnek, sűrű forróság, melyen hideg és tiszta szelek zúgnak keresztül. Feszültség és oldódás; harmónia és diszharmónia. Nem az a humánum, ha egybeforrunk a világ dolgaival, és az sem, ha magunkra maradunk. A magány még nem szabadság. Senkihez sem láncolhatnak olyan kemény acélbilincsek, mint önmagunkhoz. Az igazi szabadság: egyéniség és külvilág egymáshoz és egymás-ellen valósága, édes harmóniákban oldódó, újra és újra felzengő kemény disszonanciája.

És itt van a mai művészetek nagy hiányossága. Az alkotó választásra kényszerült és választott is ember és világ között. Újfajta, makacs teológiákkal telt meg a mű. Az emberi nagyság érzete elhomályosult. Soha még művészi világot, melyben mindenki annyira tiszteli a másikat és oly kevéssé önmagát. A művész kiszolgáltatja magát a gondolatnak és kiszolgáltatja magát a külvilágnak és ahelyett, hogy a Múzsa eljövetelével vemhes káoszt ápolná magában, odaadja szellemét a tisztító és gyilkos «goűt» követelményének. Általános és gyorsan fertőző jóízlés pusztítja a művészetet. Nem zavarban élnek a mai alkotók: nagyon is tiszta, nagyon is világosfejű, nagyon is jó tanuló muzsikusok, költők ők. Ellenpontjuk oly szabályos, tiszte, világos, formáik oly elegánsak, palettáikon oly kész tubusokban állnak a művészi szépség előre preparált színei, sárgák, pirosak és remek lilák, hogy szinte felmerül a Babits esti kérdése: ez a sok szépség mind mire való? Illatos, félhomályos, dekoratív estében élünk, emlékek, álmok opálosan-matt fényei között. S az égről hiábavalóan és fáradtan gördül le a vörös és eleven nap, az égi sziszifuszi kő. A nyugalom, a párás, álmatag művészet, a tiszta, káoszmentes és értelmetlen szépségek hiábavaló kora ez. Nem a világnézeti hiányosság a művészet betegsége, de az emberi nagyság felcserélése költői-muzsikusi jóízléssel. A kis nemzedék tenyészik. Nem a művészet pusztul, hanem a géniusz hiányzik.

Mindezt nem azért hoztuk fel, mintha a mai fiatalok elleni támadásokat kívánnók eggyel szaporítani. Végül is, a kritika nem pajzsmirigy-hormon, hogy a kicsit naggyá növessze. Az esztétikus tartja csak kötelességének leszögezni, hogy, bármennyire óvakodik is a próféta gesztusait magáévá tenni, éppoly kevéssé vállalja egy új és sima jóízlés esztétikáját hirdetni. Kezeit mossa és szemeit a nyugalmas égboltra fordítja, várván a vihart s az abból születendő táncoló csillagot.

[*] Molnár Antal könyvéről Hamvas Béla: Az esztétikák szükségessége és hiábavalósága c. tanulmányával polemizál. (Válasz, III. évf. 11. sz.)