Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Lajos: UPTON SINCLAIR IRODALOMTÖRTÉNETE

Upton Sinclair egy aránylag kis könyvben megírta a világirodalom történetét. A magyar kiadás kétszáznegyvennégy oldal, bár nem tudom, hogy teljes fordítása-e a Mammonart című eredetinek. Ötvennégy művészről, tehát nemcsak íróról, hanem egy-két festőről és zenészről is beszámol ez a könyv, ezeken kívül egyesekről csupán a tárgyaltakkal kapcsolatban esik egy-két szó.

Ez az irodalomtörténet is, mint bármely másik, erős indulatokat vált ki az olvasóban. Egyrészt lelkes helyeslést, azt a bizonyos «megadta neki!» örömet, másrészt elutasító, dühös felháborodást. Én megértem a helyeslést, megértem a felháborodást, szóval a könyv engem zavarba ejt. Mindenesetre tanultam belőle, gyarapítottam ismereteimet a benne felhalmozott adatokkal. Ezek az adatok nagyon is elismerésre méltóak, mert rendkívüli körültekintéssel, az igazi amerikai riporter korlátokat nem ismerő eszközeivel és kiadós munkamódszerével szedte össze őket az író, kiterjeszkedve a tárgyalt művészek életkörülményeire, anyagi sorsukra, társadalmi helyzetükre és a műveik anyagi előfeltételeire. A szokásosnál változatosabbak és gyakran lényegbe vágóbbak ezek az adatok. A szemlélete számára azonban nem tudott engem megnyerni Sinclair. Szerinte minden művészi és irodalmi alkotás propaganda. Ezt a tételt magam is mindig vallottam, legalább is hajlamos voltam az irodalmi alkotások ilyen megítélésére, bár nem használnám a túlnyers propaganda szót, nem egyszerűsíteném le ennyire a komplikáltabb valóságot. De amíg engem gyakran megszálltak a kételyek s lépten-nyomon bukkantam oly jelenségekre, melyekre a sémát nem sikerült ráhúznom, addig Upton Sinclairnek, legalább ebben a könyvében, nincsenek skrupulusai, ő már döntött, ő határozottan állit, - de gyakran erőszakos, ellenséges érzéssel, s riporteri minden áron leleplezni akaró hévvel magyaráz. A könyv nagytehetségű ember munkája, olyan íróé, aki regényben remekművet alkotott, a Jimmy Higginst, de aki riportban oly baklövést követett el, - jóhiszeműen, tévedve - hogy egy Abrams nevű csodaorvos gyógytelepéről írt egy propaganda-füzetet; az orvos saját találmányú elektromos kezeléssel gyógyított minden betegséget, ráktól a hajhullásig, akárcsak például Zeileiss, és persze a gyógyeredményei, akárcsak a Zeileisséi.

Ilyen könyvről, mint ez az irodalomtörténet, érdemleges kritikát, legalább is röviden, bajos írni, talán lehetetlen is, nincs tehát most más szándékom, mint rámutatni néhány logikai és erkölcsi botlásra, néhányra a sok közül. De előre ide írom a végeredményt: Upton Sinclair szemlélete nem dől meg, neki magának sem sikerül azt véglegesen kompromittálnia, de ezt a szemléletet elfogadtatni, - ez a feladat más, hibátlanabbul gondolkodó s kevésbé gyűlölködő, azaz lelkileg egészségesebb elmélkedőre vár.

«Mi volt Rafael sikerének titka? Egyszerűen az, hogy Olaszország uralkodó-osztályát festette, egész testi szépségében, anyagi fényűzésében, pompájában.» Ebben a megállapításban az a hiba, hogy meghagyva e részletet a maga helyén és összevetve más hasonló megnyilatkozásokkal - megrovás akar lenni. Hogy miért nem festett az a megalkuvó Rafael szegény szőlőkapásokat, amint épen éheznek, vagy koldusokat a rongyaikkal, amint épen napok óta nem kaptak alamizsnát. Mintha nem tudná Sinclair, hogy a témakör adva volt - az összes társadalmi előfeltételekkel, amelyeknek döntően meghatározó fontosságát épen ő akarja kifejteni - a témakörből kilépni teljes lehetetlenség volt. Vagy urat és főpapot festeni, már ami a portrét illeti, vagy semmit, - ez a két lehetőség állott fenn. És mivel az eddig létezett társadalmi rendszerben az uralkodó ideológia olyképen volt uralkodó, hogy nemcsak az uralkodó osztálynak volt ideológiája, hanem az alsórétegeké is, hát nagyon is valószínű, hogy ha Rafael egy koldusasszonyt festett volna meg, - amint hogy ilyent nem festhetett, mert senkinek sem kellett volna a kép - hamarabb akadt volna úr, akinek ez a kép tessen, mint proletár, akár ha koldus. A megrovás tehát elvakult, helyt nem álló, teljes semmibe vevése a realitásnak. Helyes azonban, amit Sinclair különben megtesz - az efféle művészi alkotások iránt való érdeklődést másodrendűnek jelezni oly művészi alkotásokkal szemben, amelyek kor és aktualitás szerint is a mieink. Bár így is túlzásba lehet esni, mert - hiszen ez közhely - mindent a maga körülményeibe illesztve kell szemlélni, szóval történetileg.

Shakespeare-ről elmondja Sinclair, hogy elszegényedett családból származott, hogy Londonba szökött, mert mint vadorzót üldözték, hogy a szinielőadások körül settenkedett, a nézők hintóinak lovait őrizte, hogy fellépett mint színész, hogy a színészeket csavargóknak tartották s bármely rendőr, bármikor elfoghatta őket, hogy a színházat az urak létesítették a maguk szórakozására stb. stb. - és mégis jön a megrovás, az elítélés. «Shakespeare szívesen gúnyolódott az alacsonyrangúak és mosdatlanfülüek felett és elég cinikus volt ahhoz, hogy elegáns arisztokratáknak... azt nyújtsa, amit azok óhajtottak tőle.» Régi elfogultságokkal szemben, amiket irodalomról eddig olvashattunk, íme az újfajta elfogultság, amely oly mérvű, hogy már bornirtság.

Goethével sok baja van Sinclairnek. «Tíz éven keresztül viszonyt folytatott egy udvarhölggyel, ami a főúri köröket legkevésbé sem zavarta, noha a hölgynek férje volt.» Hát ez bizony szörnyű. Általában Sinclairt a sikeres nemi élet, a szeretkezés, mindig felháborítja. Dantéval meg van elégedve, mert Dante egész lényét egy nagy és csodálatos szerelem látomása tette fényessé. Ez a szerelem egy kilencéves lánykával való véletlen találkozásból keletkezett és a költő élete végéig tartott, anélkül, hogy testileg egyetlen ízben is kifejezésre jutott volna. A nemi kórtan egyetlen diákja sem tartaná Danténak ezt a viszonyát ésszerűnek és normálisnak: az eszményi nő imádata s lényének a költő lelkére való visszaverődése azonban ma is megrendítőleg hat.» Ebben az a tragikomikus, hogy Sinclair ezt a gondolkodást «baloldalinak» véli. Valóban a «baloldali zöldség» ez álláspontján szinte dühöng minden íróra, akiről kiderül, hogy nemileg néha kielégült, hogy szeretői voltak. Rettenetesen haragszik ezért Sand-ra, Musset-re, Rafaelre, még Francera is. Mint egy hisztériás, nemigátlásos vénkisasszony. És beteges bornirtságának valami szociológiai értelmezést ad, csak törvényes házasságban türi a nemi életet - bizonyára abban a reményben, hogy ott talán hamarosan meg is szünik - s minduntalan operál a hűség, házasságtörés, csapodárság, kéjencség fogalmával. Boccaccióra még azért is haragszik, mert olyan «urakról» írt, akiknek nemi kalandjaik voltak. «Az egyház elismerte népszerűségét s a dekameronból egy válogatott kiadást jelentetett meg. Bár a trágár szavakat nem törülték ebből a kiadásból sem, - Sinclair biztosan törültette volna! - de mindenütt, ahol Boccaccio pápák, papok és szerzetesek eltévelyedéseit írja le, a felkent személyiségeket világi férfiakká alakították át. A henye társaságok kedvencének elbeszélései ma is közkedvelt olvasmányok; valamennyi piszkos, vén kéjenc ott rejtegeti könyvszekrényében és minden ifjú szennyes fickó a pad alatt olvassa...»

«Tolsztoj el akarta ajándékozni földbirtokát és vissza akarta adni a munkásainak, amit elrabolt tőlük...» Ebben a következő, már a tisztességbe ütköző, stikli van: Sinclair mondja ezt Tolsztojról, holott neki nagyobb jövedelme van a könyveiből, mint Tolsztojnak volt a földjéből. Tudhatná Sinclair, tudnia kellene, hogy bármely címen is fogyaszt valaki százszorta többet az átlagmunkásnál, az, azokból a szempontból, melyeket Sinclair alkalmazni akar és alkalmaz is, de rosszul, egyenlő elbírálás alá esik.

Ezek persze csak szemelvények, kiragadva találomra a hasonlóan szép és jó még néhányszáz közül.