Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ
Vas István: SZÉLCSEND
Friss Endre versei
Friss Endre, akinek ötödik verseskötete jelent meg ezidén, meglett férfikorban fogott a versíráshoz s ilymódon saját költészetébe is valahol az út közepén kapcsolódott be. Az ifjú költészet bája, az első, magával ragadó lendület, a fiatalos zene, mely minden éretlenségért és bizonytalanságért kárpótol, hiányzik pályafutásából. Költői skálájának első hangjait a kiábrándulás, csalódás, komor magábafordulás adta meg. Költészete, túl az ifjúságon, nem hasonlított a hirtelen fellobbanó tűzre, sem a hosszú földalatti bujkálás után teljes tisztaságával zuhanó patakra. Rezignációja keserű füstöt, fekete salakot hordott magával. A világ felé, melytől elfordult, ökleit rázta a költő s némileg hivalkodóan emlegette a tisztaságot és a világ megvetését.
Kötetein át költészete állandóan érlelődött s a Szélcsend meglepő eredménye ennek a folyamatnak. Igaz, néha még mos is hallatszanak a kérkedő, mellét verő magány hamis hangjai. De az álmagánytól már eltalált az igazi és nemes magányig. Ez a magány több rokonságot tart a derűvel, mint a komorsággal:
Kisimult fenn az ég. Kisimult benn a tó.
Te meg a mély világ, ma együthallgató.
Friss egy helyen horatiusi békét emleget. Holott Horatius édessége, magas zengése távol áll tőle. Versei inkább az Arany utáni líra, józan, finom és csöndesen férfias lehiggadására, konzervatív és izléses hangulatára emlékeztetnek.
Letünt a képzelet, a lélek nyár heve - jellemzi önmagát Friss Endre. A képzelet helyett újabb verseit az értelem alakítja, de nem a hétköznapi, hanem a lírai értelem, a költészetnek olyan értékes eleme. Friss lírája minden nagyképűség nélkül , természetességgel elmélkedő líra. A fogalmak hullámzása nem tolakszik előre, de belül ez irányítja a versek lényeges költőiségét. Általában Friss költészetében minden ilyen tartózkodó és szemérmes. Egy-egy merészebb hasonlatát, költői leleményét szinte elrejti versének egyenletes és halk dallama. Versformája kizárólagosan a jambus, de legszebb verseiben egy nálunk kevéssé használt és Friss mondandójához szerencsésen illő változata a hatos jambusnak, melyből rokonszenvesen hallatszik ki a magyar alexandrinus:
Lebegj aranyfonál; ereszkedő szívem
örökre így maradj, örökre így pihenj.
Legszebb versei az Elégiák, az Aesthesis, újabb költészetünknek magas igényű és élvezetes darabjai. S akinek még van érzéke a puritán és halkszavú költészethez, bizonyára szeretettel fogja olvasni Friss Endre kötetét.