Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Vas István: KÉT HÁBORÚ KÖZT
Rónai Mihály András versei - Athenaeum

Nem tagadhatom, hogy Rónai Mihály András versfüzetének némely mondanivalója és törekvése a versek értékétől függetlenül is rokonszenves nékem. Budapestiek vagyunk mind a ketten. Költészetünk gyerekkori emlékei érezhetően ugyanazokhoz a házakhoz, utcákhoz, sétaterekhez fűződnek. Azonkívül Rónai is abba a legújabban némileg elfeledett költői hagyományba kapcsolódik, mely szerint a magyar költő nem zárkózhatik el teljesen a társadalmi és politikai állásfoglalás elől s éppen elmaradottságunk miatt költői érzékenysége még arra is figyel, ami Európa «színpadán» lejátszódik. S őt is csábítja a becsvágy, hogy ezt a modern világot és érzékenységet a latin klasszicizmussal vegyítse, békítse és nemesítse. Újabb líránk gondosan tagolt, finomak kertészetében, ahol a legtöbb kertész nagyon is ügyel arra, hogy saját parcellájának határait át nem lépje, Rónai olyan, mint valami ifjú sétáló, aki innen is, onnan is tépi virágait. Csokra összetételében mégis egyéni s a csokor így sokkal színesebb; csakhogy sok össze nem illő virág is van benne.

Az első ilyen ellentét a dandy-líra és a gondolati líra találkozása. A dandy ugyan elavult fogalom s az aranyifjút manapság jampecnek szokták csúfolni, de ennek a költőnek nagyvilágisága sokkal finomabb annál, hogysem ily rút jelzővel illethető volna. Főleg abból áll, hogy a férfiasság egyes csillogó külsőségeit fontosabbnak tartja, mint ahogy ez mai költőknél szokásos. Büszke rá, hogy teste mennyivel épebb, mint a ház, amelyikkel egyidőben született, hogy az utca «brontes» köveit többször is felcserélték, míg neki legfeljebb ha az ujja vérzett. Elsorolja, mikért kedvelik a nők; leírja a fiatal «mákvirágok» életét: ahogy felismerik egymást az uszodában egy hetyke karcsapásról, ahogy a mulatókban a vénebb uraktól vendégelt nők őrájuk mosolyognak vissza, ahogy rántanak egyet a nyakkendőn, «mint a honvéd, ki még csak egyet ránt a fegyver szíján, hogy aztán...», ahogy cinkosként áll «csinos és mutatós» arcukhoz a pipere és szappan. Mindez csakugyan az aranyifjúság hangulata, amely a férfiasságot nem végzetes élménynek, inkább szertartásnak, ünnepélynek érzi. Hígarany hangulat, igaz, de hogy ünnepélyessége nem egészen összeférhetetlen a költészetével és megérdemli, hogy költészetünkben is hangra találjon, éppen Rónai versei bizonyítják. S a nagyvilági léhaságon túl megférnek e versekben a nagyvilágiság keserűbb ízei is, a mulatók, elegáns kávéházak hajnalelőtti hangulata s az «aranyifjú» exotikus magánya az éjszakai kávéház terraszán:

Már egymagam, fehér legény,
a vadak közt úgy élek én,
kiről lemondtak társai
s nincs egyebe a vad Rión,
a bozótban, csak egy irón
és álmai és majmai.

Persze, Budapest is elsősorban a dandyzmuson át szűrődik költészetébe, mint például az Éjszakában, a kötet legkészebb, legsikerültebb versében, mely nagyon ötletes és művészi képe a pesti éjszakának. De jelentkezik ebben a kötetben, például a budai alkonyat vagy az őszi Margitsziget leírásában, a budapesti költészet nyugalmasabb, tisztultabb hangulata is, mely a várost már nem kuriózumnak látja, hanem otthonos tájéknak, otthonos szépségeivel.

A dandyzmus aranyozott hangulata különben nem is mindvégig gondtalanul aranyos és igen gyakran érezhető, hogy a «két háború közt» élő fiatalság ideges attitudeje. Rónai költészetének másik arculatához, a gondolati lírához ez a szorongatottság vezet át. A világ külső politikai eseményei eléggé érintik a költő érzékenységét, ha nem is váltva ki egyéb állásfoglalást, mint a szabadság tiszteletét. Ez a szabadság meglehetősen homályos fogalom e kötetben s egyáltalában nem állítja a költőt a szenvedők és elnyomottak mellé sem a részvét, sem a lázadás erejével. Kissé külsőséges szabadságkultusz ez, hol a római impériumot feltámasztó Ducet ünnepli, eléggé szokatlan hódolattal a magyar költészetben, mely annakidején még Napóleonra is függetlenebb szemmel nézett; hol pedig a mórok és tábornokok ellen küzdő Spanyolországot. Nem esztétikai szempont ilyesmit a fiatal költő szemére vetni, de valószínűleg ez a belső határozatlanság okozza, hogy effajta versei poétikailag is kevéssé sikerültek (kivéve a Madridi rádió néhány szép sorát). Legőszintébb e politikai érdeklődésben - mint sok más fiatal költőnél is - a csüggedés a közelgő háború előtt. Ez fejezi be a budapesti alkonyatról szóló szép verset ily mélabús sorokkal:

Milyen fénylő karéj karolt át,
milyen kár, hogy elvész az ország
és én is meghalok.

S ez a csüggedés jut a kötet címversében erre a meglepő képre:

hideg nyár lesz, az Úr angyalain
a selyem lepel nedvesen tapad
s úgy tartja majd az Isten - kárhozat! -
vizes kezében szürke csontjaim.

Rónai gondolati lírájának van még egy következő, belsőbb köre is, melynek témája, az emlék és elmúlás, általában kedvelt hangulatai legfiatalabb líránknak. Az elmúlás jóleső idézgetésének néhány igen ízléses sort köszönhet a kötet (például egy régi fényképről: «Mint elmúlt filmből nyesett hulladék, Mint Pompei hamvában lelt nászi nép, Álló haláltánc, néz reám a kép»). De ennél egyénibb a költő elérzékenyülése saját születésével és gyerekkorával szemben vagy az a megrendülés, mely elfogja, ha arra gondol, hogy él valahol egy leány, aki majdan felesége lesz. Végeredményben ugyanaz a nárcizmus nyilvánul meg ebben is, mint a dandy-versekben. De a gondolkodás, amely Rónainak szenvedélyes és egyben nagyon költői hajlama, önkénytelenül is mélyíti költészetét:

Forgolódom e lassú tűzön
s egyik tűz megy, a másik tűz jön,
hogy mind beljebb, magamba űzzön.

Igaz, hogy nagyobb szabású bölcselkedő versei nem igen sikerültek végig - ehhez még hiányzik a nagyobb lélekzetvétel, mely győzné a nagyratörő szándékot, - de már jelentkezik bennük az élet lényegével minden egyéni magakelletés nélkül és egyben filozófiai rendszer nélkül szembenéző költői attitude s ez talán a legtöbbet ígérő mindabból, amivel e kötetben találkozunk.

A versek formája és nyelvezete, melyben a pesti tájszavak népies kifejezésekkel és választékos, nem ritkán archaizáló fordulatokkal elegyednek, híven tükrözi az ellentéteket. Rónait úgy látszik, nem vonzza a divatos játék a forma hanyagságával vagy virtuózitásával. Formai torzítása inkább dikciójának, mondattanának és költői hangsúlyának bizonyos modorosságához vezeti. Ezt a modorosságot néha méltóságteljesség fegyelmezi s ilyenkor versei úgy hatnak, mintha renaissance-kori versek sikerült fordításai volnának: «A vér, mellyel szült ki anyám, az asszony», vagy pedig:

E tűznek most én lekotrom salakját.
Kivillantom a tiszta parazsat,
amelynek neve: ritka akarat,
hogy lásd annak, ki szól hozzád, alakját.

Nem véletlen ez a találkozás. Nem bölcs dolog fiatal költőről jósolni, de úgy tetszik, mintha lírájának ellentétei valami költői humanizmusban oldódhatnának fel s abban békülhetnének össze szerencsésen a dandy meg a gondolkodó. Humanizmus alatt persze nem a mai, hanem eredeti fogalma értendő, a félig- meddig udvari költők kissé mesterkélt, mégis költői ünnepélyessége, mely a Madridi rádió rímes hexametereit (milyen anakronizmus lett volna ez még néhány év előtt!) így fejezi be:

s ha kiragyog, kirobog tündöklő
sátraid árnyán
a daloló diadal delelő szelek angyali
szárnyán!

Persze, hogy eléri-e Rónai Mihály András kötészete ezt a kibontakozást, csak a következő évek fogják eldönteni. De hogy hangja önálló hang a legfiatalabb nemzedékben és hogy megérdemelné a kibontakozást, azt már ez a kötet is megmutatta.