Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Lesznai Anna: EMELT FŐVEL
Berda József versei

Császárnők selyem krinolinjának divatját ma parasztmenyecskék bő szoknyái őrzik; régi finom «úri minták» csattanó színekre másultan falusi szőtteseken kísértenek. Ha boldog ókori kultúrák testimádata és feledt paradicsomkertek ártatlan öröme a külvárosba, vagányok, ágyrajárók s félrebecsült poéták közé bujdokol, akkor teremnek az olyan versek, mint Berdáéi. Vaskosabbak, esetlenebbek szerencsés őseiknél, de meghatóbbak és megrázóbbak is. Nem csak gyönyörködtetnek, hanem vádolnak, fenyegetnek és fájnak, mint minden száműzött öröm, elprédált kincs, kárbaveszett erő.

Berda versei - s ezzel nem értéküket becsülöm le, csupán hozzájuk való viszonyomat jelzem - engem elsősorban emberi magatartásukkal kapnak meg s most is kísértésbe esem, hogy mindjárt erről beszéljek... Pedig nagyon élvezem ezeknek a verseknek szélesen gördülő dikcióját, ízes jelzőit, a kifejezés talpraesett elevenségét. Érzékiek, valósággal kézzel tapinthatók. Izmos, kemény sorainak lejtése muzsikál, olyannyira, hogy elfeledjük szabadversi mivoltukat: elhallgatott rímek és rejtett metrumok gazdagsága zsibong bennük. Görög és latin költők emléke, néha Villon keserű szenvedélye, másutt Walter von der Vogelweide édes realizmusa jár haza Berda költészetében. De sohasem utánzója, epigonja ő a nagyoknak s ami versében felbuzog, az rejtetten vándorló örök talajvíz, öntudatlanul pezsdülő vér az emberiség szövevényes ereiben. Költészete teljesen egyéni és magából lett, nincs mintaképe az irodalomban, magyar mását éppenséggel nem lelhetjük. Az a talán szűkreszabott, de legkevésbé sem jelentéktelen világfalat, amelyet megszólaltat, valóban sajátja s csak azért idézi fel más költők hangját, mert poézisa onnét fakad, ahol már érintkeznek egymással a költői egyéniségek gyökerei. Minél intenzívebb az éneklő hang, annál dúsabb hangkórus rezgését kelti fel s talán az a legigazibb vers, amely a legdúsabb asszociáció-uszályt vonja maga után. Kivetni való akad Berda verseiben, de megunni nem lehet őket, mivel minden akartság és negély nélkül valók. Nem műtárgyról, de gyümölcsről van szó. S mert ez a költészet természetes és termékjellegű, közvetlen kapcsolódik a költő személyéhez s megőrzi a document humain frissességét is.

Berda a jó étvágy költője, de távolról se pusztán érzéki, vagy alantasan habzsoló. Nagy zabálásokat, meztelen testi örömet hirdető verseiből kisír egy egész generáció éhsége, nincstelensége. Ropogós sültjei, ízes falatjai a nélkülözés sötét háttere előtt ragyognak s az éhség köríti őket valóságosan erotikus dicsfénnyel. S mennyi ártatlan szeretettel, irigység nélküli jósággal mosolyogja el ez a Gargantua-étvágyú éhező ritka ünnepi örömeit, milyen gazdagon hálálja meg a hála egyetlen igazi aranyvalutájával, élvezni tudó tiszta gyönyörködéssel, ha itt-ott lakomákat terít neki az élet. S mint a kisded, aki szájához viszi nemcsak a gyümölcsöt, de a szép virágot, a tarka játékszert is, Berda mintha szájjal kóstolgatná meg mindazt, amit szeret. Jó étkek, üde testek látványa, tavaszi illatok: semmi sem vész kárba őnála. Ez a kedves, gyöngéd lelkű vagány, ez az ágyrajárója a gyönyörűségnek, nem marad az élet és az emberiség adósa; jószívű kis parasztkölyköket juttat eszembe, akik egy marék vásári cukorka fejében teli kosárral kínálták nekem kis kertjük körtéit, szilváit. Szívesen nevezném Berdát az élet leghálásabb fiának s ezzel már azt mondom, hogy költő, tehát nagy úr is: mert a ressentiment nélküli hála valóban csak az előkelőek és dúsak adománya. Az ő igénytelensége belső szabadságból életöröme bölcsességből, megbocsájtó szeretete lelki függetlenségből fakad. Bár gondosan kerüli a «népiességet», valóban népi, mert minden élet közös jussának dicsérete szólal meg benne. Berda olyan bölcs, mint amilyenek mindannyian lehetnénk, ha az ő szavával élve «egy évben csak egyszer is elfeledkeznénk magunkról.»

Kamaszos kedvvel kimond és megénekel olykor olyat is, amit a «művelt társalgók» elhallgatnak. Nem állítom, hogy legértékesebb versei azok, amelyekben így elveti a sulykot; nem tagadom, hogy nem botránkoztat meg. Miként a népmesék vaskos humora, úgy az ő szókimondása sem trágár. Költői világában elfér és helyénvaló sok minden (akár a falusi utca sorján), ami másnál és másutt zavaró lene. Már pedig piszok csak az, ami nem helyén való. Ha Berda sorra ünnepli a testi élet minden megnyilvánulását, teszi ezt azért, mert ártatlan kedve telik benne, mint a gyermeknek és az állatnak s talán azért is, mert boldogságra hangolt lelke a neki jutott sivár életen belül ott kap az öröm után, ahol éri. Nem ő az oka, ha a társadalom jóvoltából plátói szimpozionok, kifinomult regényes szerelmek, nemes szellemi harcok és válogatott élvezetek helyett kizárólag annak a testnek örülhet, amelyet édesanyjától örökölt s annak a kócos külvárosi akácerdőnek, amelybe sorsa bekarámozta. Epés és keserű, irígy és kaján lehetne: s íme megbocsátó és mosolygó; még felháborodása is jóindulatú. Humor és büszkeség tisztítják meg szatíráit.

Azon veszem észre magam, hogy egy emberről beszélek és nem versekről... De van-e nagyobb dicséret versek számára, mintha egy szeretnivaló igaz emberi egyéniséget jelentenek és jelenítenek meg; olyan egyéniséget, aki többet ér puszta önmagánál s annak a megronthatatlan boldogságnak, igazságérzésnek és bizalomnak a hordozója, amely ha valaha kiveszne a szívekből, hiába lennének ifjú testek, zamatos illatok, jó falatok és ölelések: tűzzel-vassal pusztítanák el egymást s nyomorult emberek utolsó szálig.