Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Kádár Erzsébet: FAKÓ VAGY VASKÓ
Erdélyi József: Eb ura fakó

«A költők ne sértődjenek meg, ha ihletüket is az ih szóból származtatom. Ih, juh, csak jelzője, neve egy szelíd állatfajtának, annyit is jelent, hogy jó, szelíd, békés, türelmes, kezes.»

Erdélyi József «Eb ura fakó» címen megjelent nyelvészeti jegyzeteiből idéztem. A költőt szavánál fogom: szelídségéhez apellálok, amikor őszintén bevallom: kár volt ezt az amatőr nyelvészkedést kiadnia. Éppen a költészet nevében, a költő érdekében... Mert előre kell bocsátanom, hogy nagyon szeretem Erdélyit, nyelvét, ezt a tiszta, remek hangszert. Erdélyi volt az első a háborúutáni izmusok zürzavarában, aki mert egyszerű lenni és nem tagadta meg, - amikor pedig divat volt megtagadni, - a kissé divatjamúlt kabátot viselő öreg tanítót: a népköltészetet. Úttörő volt. Orvos egy lázas, bágyadt és járványos korban. S nem tetszetős papirmasésziklákat, de a rögösebb, igazabb utat mutatta: a juh-, vagy ihlettek nyájának.

Józan, okos és mértéktartó mestere a költészetnek. De, - mint a politikus csizmadiának - másvalamiben is telik öröme, ami már távol esik a kaptafától. Amaz a becsület dolga, a munka; - emez szívügye. Éppen mert a lelkiismeretesen gyakorlott önfegyelem alól szabadul, mert játszik, mert felelőtlen. Elnézést kérő mosolya, amellyel kíséri, nem mindig őszinte. Babonáinkról szoktunk ilyen mosollyal beszélni, amelyekről magunk sem valljuk be, milyen komolyan vesszük őket.

Mintha új, szellemes passzianszokra tanítana: Így kezdjük! «T kemény, száraz, erős, vékony dolgot juttat eszembe... Indulunk tehát t érzéssel a irányba; közvetlen hatunk valamire, ami l. Tal, T+a+l...» Ugye milyen egyszerű! «Az üst szó előtt f füstöt csinál az üstből, igen vékony anyagot jelent... Aranyfüst...» Ugye milyen szórakoztató!

Költőnk a füstbe ment üst mintájára egy-kettőre megfejti a megfejthetetlen magyar nevet is. Igaz, egyes figurák levezetése közben kételyei támadnak, s megakad, felsóhajt: «De mért magyar a földmíves, miért nem magyaró, mint a fa?...» Magunk is kérdjük!... Nem késik a válasszal: «A magyar név a fogalomképzés olyan ősi fokán keletkezett, mikor még ar jelenthetett cselekvést éppen úgy, mint akármi mást...»

Nem akarunk szőrszálhasogatók lenni, nem akadunk fenn sok könnyű ötleten, de legyen szabad mégis annyit megjegyeznünk, hogy költőnk nem túlságosan tiszteli forrásait. Így kezdi például Hortobágyról szóló fejtegetéseit: «Valahol olvastam, hogy a Hortobágy régen a hortu bágya volt, úgy írták a nevét, s a hort vadászkutyát, agarat jelent. A hortu bágya tehát agár bágya, agár mezeje, laposa a Hortobágy... A vágy szó a bágy gyengédebb, messzeséget jelentő alakja...» Néhány szárnycsapással elértük a vágyat!... De máshol ugyancsak gyenge a start: «Azt olvastam a komondorról valahol, hogy francia neve van, Commandeur lehetett. De mi akkor a vezérürü?» - kérdi Erdélyi. «Valahol olvastam...» A forrásra már nem emlékszik, de újszerű tételeket szívesen épít rá.

Az előadás hangja is passzianszozó elnézést kérő mosolyára emlékeztet. De a költő maga is többször említi, hogy játéknak tekinti nyelvészkedését. «Játszva lehet nyelveket alkotni», - mondja - «ha a hangokat olyan alkotóelemeknek tekintjük, mint az anyagok alkotóelemeit». De oldalról, oldalra jobban belemelegedik a játékba, s már akkorákat üt a fakarddal, mintha valóban ellenséget vágna. Álljunk meg egy percre a fakardnál! Erdélyinek is tartozunk ezzel, mert hisz éppen a fakardot hajtogató rész után nevezte el az egész közleményt: Eb ura fakó! «Ezt kiáltották az ónodi országgyűlés kuruc követei és kardot rántva, felkoncolták Okolicsányit és társait, a császári és királyi ház, a béke híveit...» «Mit jelent ebben a mondásban a fakó?... Ami nem fényes, vagy ami szinehegyott... fábólvaló, fából készült... Okolicsányi a béke barátja, fakés, bot... A kuruc nem fakés, nem bot, hanem vas, kard, nem fakó, hanem vaskó, amivel kezében dacolhat a magyar»... De mit szól Erdélyi ahhoz, hogy Szekfü szerint Okolicsányinak, - akár fakó volt, akár vaskó, - azért kellett meghalnia, mert tiltakozott az adók ellen? Abban viszont igaza lehet a költőnek: «Aki ebbel játszik, botja legyen hozzá!»... Aki nyelvészettel játszik...

Mint műkedvelő nyelvész versenyen kívül indul, ellenfél nélkül játszik. Tehát nyer. Mindig nyer... De ne haragudjon, ha a kuruzslókoz hasonlítom. Azokhoz a delejes emberekhez és ráolvasó nénikhez, akik a világ minden baját, búját egyfajta teával, vagy mondókával gyógyítják. S abban is hasonló ezekhez a magacsinálta doktorokhoz, hogy irgalmatlan haraggal viselkedik a szakmabeliekkel szemben: «Délibábos nyelvészet, mondják a tudomány baglyai és szárnyas egerei, vámpírjai, de én azt mondom, hogy ne féljünk a délibábtól, hanem változtassuk kertté a sivatagot, menjünk át rajta, őserdőket, pihent, szűz területeket hódítsunk a tudásnak...» És vajjon ki az egyetlen, akit elkerül a költő mérgezett nyila? Horváth István professzor. Az a Horváth István, akinek kártyavárteóriáit már Bajza József ledöntötte egykor. Jórégen! «Emlékének a legnagyobb tisztelet és becsület adassék, mert ha tévedett is, de példát adott, bátorított arra, hogy ne féljünk a magyar nyelvet egyidősnek tartani az emberiséggel...»

Ne nehezteljen rám Erdélyi, a nyelvész, amikor Erdélyi Józsefre, «Az utolsó királysas» költőjére esküszöm!

És valamit az igazi Erdélyiből:

«Pap minden vadgesztenyefa,
áldólag terjeszti kezét,

virágai napfényre gyúlt,
karosgyertyák. Oh kikelet,
szóvirágos szűzbeszéd!»