Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

VAS ISTVÁN: SCHÖPFLIN ALADÁR IRODALOMTÖRTÉNETÉRŐL

For conformation, not for information - a Timesról állítólag így vélekednek az angolok. Ez pedig körülbelül annyit jelent, hogy ne az olvassa el, aki a legeslegújabb hírekre, szenzációkra kíváncsi, hanem akit az érdekel, ami egészen biztos ezekből az ujdonságokból. Schöpflin kritikai működését jelentőségében ezzel az előkelő angol napilappal lehet összehasonlítani. Igaz, ritka bölcs és figyelmes várőre irodalomtörténetünknek. Hány nemzedéket megértett már az Arany utániaktól a legfiatalabbakig! Ha egyáltalában megírható a század eddigi magyar irodalomtörténete, ki írhatná meg méltóbban, mint Schöpflin, akinek különös kritikusi adottsága az a finom szövetű konzervativizmus, mely legalkalmasabb arra, hogy a mindenkori újat megértse és értékeiben meglássa az irodalomtörténet folytonosságát. Nem egy azok közül a különc újítók közül, akiket Schöpflin valaha egy berzenkedő és megbotránkozó közvélemény ellenében is egész tekintélyével megértett és befogadott, ma nagyobb megvetéssel néznek ránk, fiatalabbakra, mint rájuk annakidején az akadémikusok; Schöpflin pedig változatlanul fiatalos szemmel nézi irodalmunk egyre újabb gyűrűzéseit.

Történetet írni erről az eleven irodalomról merész vállalkozás, amikor irodalmi életünk sok kis különítményre bomlik, számos helyi bálvánnyal és makacs szemellenzőkkel s az irodalomnak nincs meg az az egészséges tagoltsága mint Franciaországban, hol a lecture-írók meg az újdonászok tudják, hogy a boulevard nem a Parnassusra vezet. Azonkívül magasabb irodalmunk magárahagyott lelkiállapotából következik, hogy művelői idegesebben és érzékenyebben figyelnek az avatottak értékelésére. Már pedig az Egyház hányszor avatta szentekké, akiket életükben befogadni is alig akart! Az utókort éppen ezért respektussal szokás emlegetni, akár valami nagy angyalt, aki meggyógyítja a sebeket, igazságot tesz, kiveti, ami selejteset az egykorúak az irodalomtörténetbe bevettek, befogadja, amit értetlenségből kizártak. Mindebben sok a babona is. Az «utókor» annyiban igazságosabb a jelenkornál, hogy tovább tart, a nagyobb időn át a jelenségeknek több oldalát képes meglátni s a rengeteg ízlésváltozatból, melyet végigpróbál, több van olyan, amelyik kielégítheti a mi sajátságos és pillanatnyi igazságérzetünket. De önmagában egyik kor sem ítélheti meg majd helyesebben a mai irodalmat, mint a mi korunk. Schöpflin irodalomtörténetében is bizonyára mindenki találhat írókra, akikről úgy érzi, hogy egy majdani irodalomtörténetben fényesebb helyen fognak állni, de a könyv aligha lepheti meg azokat, akik ismerik az irodalmi életünkben kialakult választékosabb közvéleményt.

Schöpflin alakja - persze áttéve magyar viszonyok közé - nagyon emlékeztet Thibaudetra, a múlt évben elhalt nagy francia esszéistára. Aki az élő francia irodalomban tájékozódni akart, megismerni topográfiáját, az egymás mellett és egymás ellen futó irányzatokat és divatokat, a világnézet és évjárat szerinti csoportosulásokat s az ezeken át is érvényesülő ízlés- meg fantáziarokonságot, legjobban tette, ha Thibaudet reflexióit olvasta el a Nouvelle Revue Françaiseben. Éppen így, ha netán egy idegen kívánná megismerni a mai magyar irodalom arcát, Schöpflinnél jobb vezetőt aligha ajánlhatnánk neki és pedig nemcsak ezt az összefoglaló nagy művét, hanem minden egyes régebbi tanulmányát és bírálatát is. Thibaudet cikkei is nyugodt vérmérsékletű írások voltak s ez a vérmérséklet valahogy hasonlóan találkozott Barrčs-szal, Gide-del, Prousttal, Mauriac-kal, mint Schöpfliné Adyval, Babitssal, Kosztolányival, Móriczcal. A nyugalom ad itt számot a szenvedélyről s ez nem jelenti azt, hogy a kép kevésbé eleven. De magától értetődik, hogy legsikerültebb jellemzései voltaképpen a Nyugat előtti írókról készültek. Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg, Rákosi Jenő, Bárd Miklós, Heltai, Krúdy, Cholnoky finomművű, remekbefaragott arcképek. Igaz, hogy az öreg Aranyt is szinte regényírói eszközökkel jellemzi, hogy Ady portréja a legteljesebb az eddigiek közül és Babits költészetének lényegét nagyon szerencsésen és pontosan fogalmazott mondatokkal közelíti meg. Mégis, az, ami Arany, Ady, Babits költészetében izgató és titokszerű, nem igen bontakozik ki ezekből a fejezetekből.

Annál inkább az, ami eredetükből és hatásukból látható és a társadalommal összefüggő. S ez a vonás is összekapcsolja Schöpflint és Thibaudet-t, aki azt a nézetet vallotta, hogy minden irodalom osztályirodalom, anélkül, hogy ez a nézet materialista korlátok közé vezette volna. Mint ahogy Schöpflin is a Nyugat költőiben legelevenebbül éppen azt a hősies törekvést ábrázolta, mellyel az irodalom társadalmi, műszóval «megtárgyiasodott» kereteit akarták áttörni s az előző korszak irodalmának minden kicsinyes, nemesi-polgári osztálymegkötöttségétől szabadulni. Irodalomtörténete saját bevallása szerint is az irodalmi élet története s valóban az első komoly kísérlet újabb irodalmunkat szociológiai hátterével és környezetével együtt ábrázolni. A kiegyezéstől a Nyugat indulásáig terjedő rész, melynek társadalmi kereteit az egyes írók inkább betöltik, mint áttörik, magában is megálló, egyöntetű korkép s eddig senki sem tudta ennek a kornak hangulatát ilyen kézzelfoghatóan és mégis finoman érzékeltetni. Schöpflin itt is hű marad kritikusi nyugalmához, a jelenségeket inkább megérti, mint elítéli; a valóság annál élesebben alakul könyvében. Ez a leírás a nemesen rejtőzködő iróniának, kissé melankólikus megértésnek s személytelen ecsetelésnek - bármilyen furcsán hangzik is ez egy társadalomkritikai irodalomtörténet kapcsán - szinte parnassien remekműve. Az önállóságért és létért folytatott, politikai küzdelembe bonyolódott nemzet leegyszerűsített világnézetének és erkölcsi felfogásának megmerevedése, az elzárkózás a parasztság elől, a gentry vezetőszerepe, elmaradása a kapitalista fejlődéstől, a bevándorlott polgárság előretörése, a nemesség védekező magatartása, az egységes világnézet felbomlása, a magyarság felhigulása, a politikának és életszemléletnek mindig szűkebb körbe húzódása egymást követik egész a század elejéig. Ezen a durva vázlaton belül pedig az egymásba fogódzó, egymásból következő valóságrészeknek, jelenségeknek és folyamatoknak bonyolultságában is áttekinthető szövevénye. Hogy a parasztság nem alakulhatott át számottevőbb rétegében polgársággá, mint ahogy külföldön történt, ez okozta, hogy polgárságunk idegen maradt s a szerepet játszható osztályok közül egyedül a gentry volt igazán magyar. Ebből következik viszont, hogy osztályuralma azért szilárdulhatott meg annyira, mert kétségtelenül fűződött hozzá nemzeti érdek is, mint ahogy a Tisza Kálmán alatt kifejlődött protekcionizmusnak is volt némi erkölcsi alapja, hiszen nem lehetett ezt a régi magyar réteget veszni hagyni és az állam apparátusát idegenekre, meg félig asszimiláltakra bízni. Hogy a nemesség az ipari és kereskedelmi élettől általában véve viszolygott, természetes, hiszen külföldön is csak a polgárság kezdeményezése után kapcsolódott a kapitalizmusba. De miután a polgári osztályt sem a nemesség, sem a parasztság nem táplálta emberanyaggal, az új gazdasági életet bevándorlóknak, németeknek, zsidóknak kellett megteremteniök. A zsidók asszimilálódtak szívesebben. «Micsoda Budapest volt az» - írja Schöpflin eléggé találóan - «amelyben a Lipótváros, Erzsébetváros, Terézváros háztömbjeiben túlnyomórészt németek laknának s a többi városrészek is úgy telítve volnának németekkel, mint ma zsidókkal!» Magától értetődik, hogy a bevándorlottak, ha át is tértek a magyar nyelv használatára, életformájukkal, világfelfogásukkal ostromolni kezdték a védekezni kényszerülő nemesség életformáit és eszményeit. A gentry pedig mindinkább politikailag uralkodó kaszttá alakult, mely édeskeveset törődött a parasztsággal, a szervezett munkásságot pedig ki akarta tudni a nemzetből. Azt a nemes és elmaradottságában is magas színvonalú szellemi életet, mely előbb még Arany és Gyulai körével képviselte a nemességet, felváltotta a felszínes optimizmus, önző gondtalanság osztályirodalma. A tableauhoz hozzátartozik az öreg Jókai, akinek romantikája szerencsésen találkozik a társadalom optimizmusával, Mikszáth, aki cinkos szemhunyorítással írja le osztályát s csak azért nyer bocsánatot, mert nem vonja le éles szemének és ábrázoló erejének következményeit, Rákos Jenő, aki leghívebben szolgálja a vezető rétegek délibábos szemléletét, Herczeg, akit az osztályszolidaritás tesz a nemzet írójává. Velük szemben az asszimilálódó rétegek fiatal irodalma közepes tehetségekkel, felületes újdonságvággyal, újságműveltséggel, gyökértelen szellemiséggel. A két írói csoport között pedig az olyan egyéni tragédiákban összeroppanó fiatalok, mint Vajda, Reviczky, Zilahy Károly, Komjáthy, Péterfy s néhány kivételesen finom szellem, mint Gárdonyi vagy Ambrus Zoltán. Végül azután mind a két fajta szellemiség egy szándékaiban meglehetősen egységes, csak szórakoztató irodalmat hoz létre.

Ezt a mélabús elbeszélést váltja fel a Nyugat indulásának hőskölteménye. Itt persze az írók túlnőnek az őket környező társadalmon. De az előző korból minden szál a következő szociológiai intermezzóhoz vezet, a háborút követő kor bevezetéséhez. Nagyon sok körülmény, kényszerű és ösztönös hallgatás, minden oldalról tudatos ferdítés, felületesség, kényelmesség játszott közre abban, hogy történelmünknek egyik legnagyobb megrázkódtatását az objektív történelemszemléletet egyáltalában nem dolgozta fel. Schöpflin néhány lapja, mely az irodalommal kapcsolatban erről a korról szól, kivételesen higgadt, világos, tiszteletreméltóan és kertelés nélkül bátor. A forradalom szülőanyja végeredményben a háborúvesztés utáni pánik volt, mellyel szemben a vezető osztályok nem tudtak helyt állani s az országot magára hagyták. «Itt mutatkozott meg, hogy mennyire hiányosan volt a magyar társadalom megszervezve» - ez legfőbb tanulsága ennek az időnek. A nemességnek nem sok köze volt a néphez, a bürökrácia függő viszonyban volt, az állam főleg a fegyverre volt építve, hiányzott egy erős magyar polgárság, mely a rombolást is építéssé változtatta volna, mint ahogy Németországban és Ausztriában történt. A munkásságnak pedig, melyet addig a nemzetbe sem igen akartak befogadni, nem volt kellő ítélőképessége s az ország kalandorok és jóindulatú, de gyönge emberek kezébe került. Ahogy az érdek tőkét kovácsol a lezajlott felfordulásból s ahogy utána felszínre kerül minden, ami önző, sekélyes, ahogy a háború utáni zavaros politikai elméletek kisajátítják a nemrég nemzetietlen Ady Endrét, ahogy az igaz irodalom visszahúzódik a közélettől, ez a szó leggazdagabb és legnemesebb értelmében irodalomtörténet és sok tekintetben megérteti a legújabb kort, melynek zsúfolt anyagával szemben természetszerűleg kevésbé érvényesülhetett a rendszer és az irodalomtörténeti jellemzés.

Schöpflin írásművészete, mellyel a történelmi anyagot eleven és klasszikus menetű tanulmánnyá alakítja, meglehetősen szemérmes írásművészet. Vannak költők - Arany rá a klasszikus példa - akik merészebb képeiket, ötleteiket, beágyazzák a vers nyugodt egészébe, úgy, hogy a felületesebb olvasó alig veszi észre rendkívüliségüket és merészségüket; ekképpen rejtik el azt, ami bennük csillogó. Mások pedig - legvégletesebben a háború utáni kísérletezők - nagyra tartanak minden eredeti képet, ötletet, legfőbb gondjuk ezeket minél feltűnőbben megmutatni s így gyakran az egész vers nem egyéb kiélezett, képtelenségbe vitt hasonlatnál, hivalkodó ötletnél. Mai bírálatunk iránya és irálya ebben a tekintetben az effajta költészetre emlékeztet. Mintha az irodalom minden elsődleges termékének az volna fő célja, hogy kiváltson néhány bonmot-t, paradox ötletet, szellemes eszmerapszódiát. Nagyon is megszoktuk, hogy a kritikát érzékeny szeszélyeink értelmi köntösének tekintsük. Átlagos cikkeink közepes szenvedélyű szubjektivizmusa után jól esik Schöpflin személytelenebb írásmodora, mely nem kérkedik öncélú szellemességgel. A figyelmesebb olvadó mindazonáltal megtalálja a szellemes megfogalmazást is, az ötletesség tartózkodó és művészi játékát. Vagy elképzelhető-e tapintatosabb, finomabb és meghatóbb sejtetése a hazafias érzésnek, mint ebben a mondatban: «Az a kedves, szép alakulat a térképen, mely egy életen át belerögződött emlékezetünkbe, számunkra a természet céltudatos alkotása volt, épp úgy nem tudtuk megváltoztatását elképzelni, mint azt, hogy valami földtani kataklizma eltüntetheti a föld színéről a Kárpátokat.» Kiss József nyelvéről ezt írja: «... a népies hangot gyakori soloecizmusokkal keverő nyelv, amelyben a népies szólamok némi modorosságot jelentenek. a soloecizmusok pedig olyan költőt, aki jól megtanulta a magyar nyelvet, de még nem ment egészen a vérébe.» Nem telitalálat ez az asszimilálódott költők és írók nagy többségének stílusára? S Krúdyt jellemezték-e érthetőbben, mint Schöpflin hosszú hasonlata a hegedűsről? A könyv legnagyobb része telistele van ilyen pontos és leleményes irodalomtörténeti epigrammával, melyeket nem a kritikusi hiúság inspirál, hanem a kritikusi hűség és felelősségérzet az irodalom jelenségei iránt. Ezek közül való ez is: «Ebben az a tévhit fejeződött ki, hogy az irodalom sorsa a kritika kezében van, holott a dolog fordítva igaz: a kritika sorsa van az irodalom kezében.» Ez a büszke szerénység kíséri végig Schöpflin egész működését és bizonyára ez vezette el módszerének összefoglaló művéhez: az újabb magyar irodalom életrajzához.