Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: SIKEREK ÍRÓI
Két regényről; Hunyady Sándor: Géza és Dusán - Körmendi Ferenc: Találkozás és búcsú - Athenaeum

Minden sikerben van valami fokozhatatlan... Le kell tagadni, hallgatni kell róla, vezekelni kell miatta. Félmult klasszikus példánk: Molnár Ferenc Az ördög premiertapsai után évekig kerülte a színpadot. De annyi devalválást értünk meg, mit ér a békebeli példázat is? A siker ma - írók és kiadók között - inkább pánikhangulatot teremt: ráduplázni, sietni, kihasználni; a régi könyv sarkára lépni az újjal. Hallgatni nem lehet. Viszont a forró tapsok után ismételni: veszedelmes.

A szerencsés író - féltett zsákmányával, a népszerűséggel - két örvény között bukdácsol: az első a közöny és elfeledkezés mélységeibe húzza le; míg a másik azokat a langyos és keserű kortyokat tartogatja számára, amiket ismételt öntésű teájával éppen ő szánt olvasóinak. Az idei könyvnap sodra két olyan regényt vetett egyszerre az asztalomra, amelyeknek írói sikerek továbbélői: egyikük a Feketeszárú cseresznye szerzője, a másik a Budapesti kaland világdíjnyertese.

Vajjon hogyan viselik a sztigmát?

*

Hunyady Sándor nem tagadja le, nem hallgat róla, sőt visszatér a tett színhelyére, mint a bűnös, - új regényében a Géza és Dusánban a Feketeszárú cseresznye folytatását írja meg. Mint a bűnös? Nem, nincs lelkiismeretfurdalása. Az a régi írás - gondolhatja - tiszta munka volt, gondosan formált színpadi siker. És tiszta munkával akar most is kedveskedni, - csak éppen ma valahogy másként csinálja. Mértéktartó, megkomolyodott, rokonszenves mozdulataiban van valami finom szabadkozás: mintha makacskodó pelyhet fújna le a ruhájáról, vagy mintha szabadulni akarna egy alkalmatlan indától, ami a cipőjére tekeredett. De semmi fogadkozás, semmi megtérés; ez az író inkább vállalja a multját, semhogy mások kiássák.

Sajátságosan optimista, egyensúlyából kibillenthetetlen lélek, derűje nem hasonlítható senkiéhez. Egy kigyulladt országot idéz, összeomlásról, kisebbségi sorsról ír, s közben mintha még mindig a Monarchiát érezné a háta mögött: csak egy nagyhatalom polgára ilyen rendíthetetlen és nyugodt, csak Ferencz József alattvalója nem oltható be semmiféle zavaros lázzal és beomló boltozatú álommal. Nyugalma a millennium idejéből való, - s ne szépítgessük: történetei, konfliktusai, megoldásai (természetesen le kell vernünk az aktualitások friss cirádáit) - Herczeg Ferenctől, sőt akár az elfeledett Malonyay Dezsőtől erednek.

Meglepően hangzik? Nézzük csak meg ebben a regényben is figyelmesebben az alaprajzot: a nőt és a két férfit, az úri helycserét hatalomban és szerelemben, a férfiasság, a tisztesség, a becsület századvégi próbáit, azt a diszkrét s mégis szinte tapintható hazafiságot, amely olyan, mint a jó márka a finom posztóban. És figyeljük csak: örvények, forradalmak, inflációk s mindenfajta konjunktúrák után is milyen osztálytagozódást ismert az író? Itt van ez a kitűnő, lovagias, férfias Géza, itt Dusán, a korrektül vesztő ellenfél: jóvágású társaikkal a kaszinótagság titkos szabadkőműves jegyét viselik mind, letörülhetetlenül, a halálukig; s velük szemben áll a másik kaszt, a kitagadottak, a kilököttek, a tagságra alkalmatlanok alacsonyabbrendű fajtája: a trachomás Gruics, dr. Nemes, a kijáró ügyvéd, az úri tegeződésekben gyönyörködő keselyűszemű vezérigazgató, s a hozzájuk hasonlók, - nem a századeleji vízválasztó ez? Sokszor azután apróságok is útbaigazítanak; például ne mulasszuk el megfigyelni a nőt, Irinát: «olyan volt, mint a nyár szimbóluma, vagy egy olasz opera hősnője» mondja róla az író; «szoknyába, blúzba öltöztetett mitologikus alak» ismétli meg másutt, - s csak még tisztábban áll előttünk a félmúlt rubensi ideálja.

A túlságos bizonygatásnak azonban nincs sok értelme, inkább a Bródy Sándor nevét felröppentő kritikai kényelem és beavatottság megzavarására szántam. Mert éppen csak annyi bizonyos: apai örökségét Hunyady legkevésbé Bródytól kapta, sokkal inkább a Dada írójának tartózkodóbb, nyugodtabb, úribb írótársaitól. Hunyady Sándorban nincs meg az az erjedés, dúltság, hánykódó részaránytalanság, amely a Rembrandt-fejeket, A nap lovagját, vagy a Hófehérkét annakidején egyképpen szétvetette.

Novellái, színdarabjai, regényei kissé korrekt történetek; amikor az antanttisztbe szerelmes bárlányról ír, a Ritz, 1919 címet bátran felcserélhetné a századeleji romantikájú Lap virága megjelöléssel; a Géza és Dusán helyett is tudnék egy Herczeg-címet és történetet: a Honfoglalót. De mindez nem fontos. Nem jelentős az sem, hogy túlságosan is kijelöli hősei útját, a testi-lelki átalakulások elé síneket rak le. Az ilyesmi kényelem dolga is, - s Hunyady elég kényelmes író. Egy Dickens-regény fordulatai nem lehetnek átlátszóbbak, mint a Géza és Dusán fejezetei: akár súghatnánk is az írónak, ha valahol elakadna.

De Hunyady Sándor ízét, egyéniségét, erejét egészen másutt találjuk meg. Életismerete, közölnivalója, különös, izgató, sokféle tudása - szivarfüst mögül szálló megjegyzéseiben, lassú szárnycsapású hasonlataiban él. Először csak arról bizonyosodunk meg, milyen félelmetes ismerője az élet alaptényeinek, leírója felszínre vetődő jelenségeknek, milyen remek és megdöbbentő a nyersanyagismerete. Az írás megkopott varázslatát nem egyszer a biokémia titkaival frissíti fel. Egy lányt így mutat be. «Ajka duzzadt volt, mintha méh csípte volna meg». Hasonlatai szinte megcsendülnek tömörségükben: «Alkoholgőzzel teli fejébe nyilallás állott, a hogy a tea világosodik meg egy pillanat alatt, amikor citromot csavarunk beléje». Mintha egy orvos oktatná állandóan a tökéletes kifejezés művészetére: «... szúrni kezd orromban a düh». Telhetetlen vagyok, ha Hunyady hasonlatait idézhetem, hadd írjam még ide a legszebbet - a szerelmes férfi mondja szabadkozva az asszonynak: «Inkább megvagyok magamban, szárazon, mint a szentjánoskenyér».

És hamarosan észrevesszük, ezekben a hasonlatokban egy másik világ bontakozik ki előttünk, mintha a regény figurái a rokonszenves történeteiből átjárogatnának egy másik síkra, - s itt virulnak ki tulajdonképpen, itt jutnak oxigénhez és vérhez, egyetlen lélekzettel megtalálják saját szívdobogásukat. Izgalmas, megváltozott, villamos atmoszférába jutottunk - ez Hunyady Sándor írói remeklése. Hősei nem a történet fordulataitól, nem a tetteiktől válnak élővé, igazzá, ismerőseinkké, de mindattól a sok apró intimitástól, testi titoktól, amit az író elárul róluk. Kosztolányival tart, aki azt énekelte, hogy testünk, örömeink, kéjeink és szomorúságaink összetevői romlandók «mint a málna vagy a hal»; de nem tart Baudelairerel, aki a szétesésnek, a pusztulásnak, a fizikai megsemmisülésnek borzongató vízióit rebbentette fel. Hunyadyban nincsen semmi pátosz, - mindig a test titkai körül motoz, de teljesen hiányzik belőle a leleplezés, a rombolás kajánsága, sőt még a flauberti desillusion kéje is. Az ő világa éppen az átvilágított anyag, a romló test kitárt lelkével válik rokonszenvessé. Hőseit úgy tartjuk kezünkben, mint egy pulzust.

Szűk terület, - egy lépés széltében, és hosszában se több: éppen ennyi egy hasonlat. De Hunyady ebben a szűk cellában válik igazán íróvá, itt mer konvencióktól ment lenni, - szabad, bátor, igaz, mesterségéhez és tollához hű. Ahogy férfiai és női egymást kívánják, ahogy a szerelemben elomlanak vagy vergődnek, - «Nem szeret engem úgy ez az asszony, hogy a szájamba vehessem egészen, mint egy szem feketekávés kockacukrot» sírja Dusán, - ahogy ujjonganak és összeomlanak, s ahogy a diadal forróságában is hűvös szomorúság marad a szívükben, - ezzel válik vérré, valósággá, sőt regénnyé a Géza és Dusán.

A történetet különben mindvégig valami hűvösség és korrektség merevíti meg, nincs a múló időbe építve, inkább néhány kiszámított, hatásos, nagy színpadi jelenetbe komponálva; kritikus pontjain eléggé a felületen marad, - mégis azzal az érzéssel hajtjuk be: voltak pillanatok, amikor ezeknek a hősöknek mezítelen idegeit éreztük megrándulni kíváncsiságunk alatt.

Útja szinte túl egyszerűnek látszik: ezt a «másik» világot kell kitágítania, mindenestül erre a forró síkra átköltöznie, s a századeleji meséket, konfliktusokat, patronokat összezsugorítania, - de megadatik-e valakinek, hogy fogyatkozásait, mint unt batyut, egyszerűen elhajíthassa? Mondataink gyümölcsízeiről Cs. Szabó László írt csak nemrégiben a Nyugatban, - alig biztathatnám szebben: igen, érdemes megkísérelnie, hogy fénylőbb csillagokba lője nyilát.

*

Körmendi Ferenc... Ez az író a fokozhatatlanba botlik, - Budapesti kalandja érdekesebb volna mint egy karrier-regény, a beleszőtt pesti szerelem sem maradt alatta Zsolt Béla hasonló vállalkozásainak, új könyveiben mégis parvönü mohósággal, verejtékes erőfeszítéssel címet, rangot, méltóságot akar szerezni, mint aki átlép valamit. A Találkozás és búcsúban nem kevesebbet markol: egyszerre szeretne a magyar Proust, Thomas Mann, s kissé még mindig Joyce is lenni, ingadozik D'Annunzio és Papini között, sőt külföldön ő akar mint a magyar Márai és Karinthy meghajolni. Ez a tehetetlenség még az Így irtok ti-re is kiveti hálóját, negyedszázaddal Karinthy irodalmi karikatúrái után kedve telik az ilyesfajta játszadozásba, regényében így csúfol egy költőt:

Opus 73.
Ős-Pávián
öleli
az
agg Földet
s elnézően vicsorog
fel
a
Csillagokra.
Igaza van.

Opus 74.
Ketten vagyunk,
Te
és
Én,
s ez aránylag
jó.

Opus 75.
Kiábrándult vagyok.
Miért?
Csak.

Elébe kell vágnom kritikámnak: a Találkozás és búcsúról alig lehet mint regényről, alkotásról, kompozicióról komolyabban beszélni, inkább érdekes tünet... Szándékosan egyszerű és érdektelen történet: az író - kis olasz szigetre vetődve - találkozik két nővel. Az egyikről megtudja, hogy nem az igazi, a másikról megérzi, hogy az igazi. De ez a nő már másé, mennie kell. Eddig nincs semmi baj. Az Éducation sentimentale Frédéric Moreauról több nővel kapcsolatban sem mond többet. Csakhogy Körmendi Ferenc nem ezt a történetet írja meg, - hol tart ő attól, hogy három ember sorsát kifeszítse, vagy bármilyen konfliktus örvényébe vesse őket. Ő ennek a mesének sovány alibijével az író és az élet viszonyáról akar például elmélkedni, a hotel- és penziószobákról vág ki egy kis esszét, illatok fölött meditál, a táncot magyarázza, a nyárspolgárt leleplezi, száz ilyenformán feszengő témája van, amelyek közt vissza-visszatér a két legkedvesebb: a találkozások és a búcsúk analízise.

Ünnepélyesebben, titokzatosabban, jobban fontoskodva alig celebrálta még valaki a jelentéktelenséget, az utánérzést, a mondvacsinált érzelmeket és szorongásokat, mint ebben a regényben Körmendi. Elgondolni alig tudom, hogyan lehet ilyen gátlástalanul ennyi közhelyet írni? Az író szünet nélkül beszél, beszél, folyamatosan, gyorsan, simán, gondolkodást mívelve, ösztöneire hallgatva, - de minden pózban milyen sekélyen! Túlrészletezi a dolgokat? Nem! Túlhigítja őket. Túl olcsó marad, túlságosan a felületen akad el. Még a magasabb halandzsa sokszor rokonszenves művészetét sem alkalmazza: nem komplikál, - ellenkezőleg szimplifikál.

Természetesen nem árkádiákat lehet ebből a kínosan simára fésült könyvből gombostűre tűzni (bár ilyenek is akadnak) - másfajta élmény kínálkozik. Karinthy beszél gyakran az Új Enciklopédiáról -, nos a Találkozás és búcsú felhasználásával a testvérművet lehet végre megszerkeszteni: a Banalitások breviáriumát. A ködről beszél például Körmendi; először általában a ködről, majd részletesebben egy bizonyos ködről, amely olyan, mint az élet. Azaz pontosabban: «Mint a halál, olyan volt ez a köd: az ember tudja, hogy van, de még csak nem is sejti, mit rejt magában. Vagy talán olyan volt, mint az élet: megyünk benne, nem tudjuk pontosan, miért és hova?» - De nem érdektelenek az írói műhelytitkok sem. Az igaz, a való néha rossz, mesterkélt, hazug leírva - így Körmendi szemrebbenésnélküli tétele. S a nagy summázat: «Erre vigyázni kell. Hiszen nem mondom: előfordulhat, hogy így van. Az életben. De leírni nem szabad. Akadnak dolgok, melyekben a valóság rémlik hamisításnak, s ami hiteles, az nevetséges. Ez az írói tisztánlátás s a művészi érzék kérdése.» Művészi érzék? Nem, ez már népoktatás. - És a mazsolák! «Az álom és a halál egy kissé testvérek». - A pergőnyelvű vízesések (Papini pergő nyelvével): «Ez a pillanat, ez az óra jött el... A felgyújtott vágyakozás, a vak mohóság, a lángoló gyönyör elsöpörte az igazságot, elnémította a lélek szavát, elkergette a felelősség tudatát megfojtotta bennem az emberi becsületet. Diadalmasan zengett bennünk az izzó vér; ez volt az élet, ez a világ; minden más megszűnt. Így múlt el ez az éjszaka.» Így ejt meg egy lányt.

És milyen művelten, találékonyan beszélgetnek itt a hősök:

« - Geheimnisse sind noch keine Wunder! - vágtam közbe haragosan. - Ezt Goethe tanítja s én őbenne hiszek!

- Lafontaine-nel felelhetnék önnek, uram: Rien ne pčse tant qu'un secret.»

Homais patikus úr ábrándozhatik ilyen idézetbőségről.

Regényt írni, mint a nagyok, az elismertek, az ünnepeltek... Monologue intérieurrel, mítosszal, hárfatea és madeleine-sütemény asszociációkkal, csodával, Zauberberg-atmoszférával, action gratuite-tel - milyen pezsdítően európai feladat! Körmendi Ferenc a technika elragadottja. A módszerek ámokfutója. Jaj egy-egy kialakuló jobb helyzetnek, érdekesebb figurának, igazabb fordulatnak, ha eléje kerül: kérlelhetetlenül ledöfi analízisével. Szavaival mindent felold, szétbont: az olasz tavaszt, vagy egy olasz háziszolgát - egyremegy! Egyiknek is, másiknak is elvész a kontúrja, olyan bizonytalan masszává hígul minden, mint az olvadó fagylalt. És ha ehhez a borzongatóan sok szóhoz volna legalább félkaréj kenyérre való mondanivalója, - de nincsen. Bontogatjuk, bontogatjuk nagy tirádáit, s a hetedik fátyol mögött Farkas Imre versikék bölcsességei húzódnak meg szerényen.

Azt mímeli, mintha a világ, az emberek, a lét végső, izzó összefüggéseit tárná fel, pedig csak a modern regényírói laboratórium teszi mámorossá: úgy el tud játszani A varázsheggyel, mint egy vérnyomásmérővel, - ellenőrzi, igazak-e a mérések, megállapítások, elváltozások. És amikor Hans Castorpot játssza, már-már derűssé tesz. Még önmagáról sem tud őszintét, meggyőzőt mondani. Dúltsága, bizonytalansága: szerep. Agilitás, tetszelgés, tükör előtt forgolódás. Ebben a neuraszténiában nincsen semmi ólom, semmi súly, inkább egy léggömb stréber nyújtózkodása.

Sőt önmagánál téved el egészen visszatérhetetlenül. Nem tehetjük le ezt a regényt, hogy vessünk egy pillantást az író önarcképére. Ez az író-regényhős járt a föld minden pontján, beszél minden nyelven, szeretett, mint Casanova, könyveit a Találkozás és búcsú többi hősei mind ismerik, hegymászó túrán kardformájú kaktuszok kerülnek eléje: «emlékeztem rá, az Atlas-hegység alacsonyabban fekvő, északi lejtőin láttam ezt a fajta növényt». Máskor az álmai kerültek szóba: «Szinesen és zsúfoltan szoktam álmodni, utazom, repülök, csatázom, néha bonyolult matematikai feladványokat fejtek meg vagy óriási zenekart vezénylek, ezernyi eseménynek vagyok részese a kínlódás és a boldogság határai között». Íme, a regényíró!

A Találkozás és búcsú olyan mint a köd, mint Körmendi Ferenc híres ködje: «megyünk benne, nem tudjuk pontosan, miért és hová?» De a regény végén felszakad a homály és borulat: meztelenül és őszintén mutatkoznak meg az egészen kopár tájak. - Miért húzódozik Körmendi a karrier-regénytől, ettől a sokkal izgalmasabb, őszintébb és becsületesebb műfajtól?

*

Lefegyverző az a szerénység, igénytelenség, (nem egyszer kényelem), ahogyan Hunyady Sándor valósággal hasonlatokba és mellékmondatokba vonul vissza remek kvalitásaival. És jellemző tünet az az ágaskodás, az a mérgező sznobizmus, amelynek szuggesztiójában némely magyar író azt hiszi: Proustnál nem is adhatja alább. Pedig a szerep nagyon igénytelen: új eredmények és módszerek Bölschéje lesz legfeljebb. Népszerűsít, higít, közvetit. De Körmendi Ferenc nem jut el idáig.