Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám
Alusznak az elsűllyedt városok:
Svankélan, Cirpan, Tenuitian,
jáspis Lamú, márvány Tiün-Kuin,
déltáji jéghatáron őrködő
Mejáj-Vivi, soktornyu Vejvita
hol a szerelmes kétszer élhetett,
örök tudás pávája, Namru-Kor
- ki tudja, hány és hol? ki tudja mind? -
a dajkáló, kék, selymes ár alatt
álmatlan álmodik Gondvána föld
s fölötte álmos árbóc hajladoz.
Igy vándorlunk a heves ég alatt
(balról arab föld, jobbról Afrika)
a két part fátlan, mint a sarkvidék.
Váratlanul néhány apró sziget
tünik elő a zöldes messzeség
páfrány-öléből: néhány hosszudad
koporsó-forma puszta sziklaroncs,
homokkő-tömbjük sárga hajlatán
sok kréta-ránccá gyűlt az üledék.
És háromszögben egy szigetcsoport,
három kő-test a tenger-sík fölött,
mint óriás siremlék, álldogál.
Egyik: oszlop-csonk, elbillent fatönk,
gyengéd formává érett fájdalom,
másik: teknőc-héj, mind közt legnagyobb,
erőlködően-domború tömeg,
ügyetlensége szörnyeteg humor,
idomtalan erő, mely szinte báj
s a harmadik, a legszebb: kupola,
alakja csúcsba-fejlő, idegen,
oly teljes összhang, hogy szivet szorít.
Miféle rég-holt daeva nyomta föl
végső kínjában ezt a szörnyü-szép
hármas jelet a tengerár fölé,
amint az rátört és fölfalta őt?
Őrt áll a tönk, a teknőc, a tető,
mögöttük fokban-záruló a part
és összeér a tenger és az ég,
zöld ég, kék tenger, űr és villogás,
játékos és forró ál-semmiség.
Szines kristályok árnyát álmodó
játékos, forró szemfedő alatt,
nehéz mélységben, ismeretlenül
alusznak az elsűllyedt városok,
csak ős nevük zúg, mint kagyló-üreg,
miből kihullt az élő és a gyöngy.
Pihen, pihen Gondvána embere:
vízből-jött, hártyás-ujju óriás,
ki saurusokkal küzdött, alkudott
és bölcsőjében lelte sírhelyét.
Kallódnak a sötétség térdein
a hódítók, bölcsek, szerelmesek,
kik eldobták a természet javát,
a hús és nedv boldog parancsait
maguk-faragta bálvány-szörnyekért,
az ésszel-élés gyötrelmeiért,
a szép és édes rosszért, mely: övék
s isten, vagy állat meg nem értheti.
Meghalt a szobrász: szobra elveszett,
akár a vályog-tégla, uccakő -
meghalt a költő: verse elveszett,
akár a tréfa-szó, káromkodás -
így múlik mind a lény, a név, a mű,
de fejleményük él és hat tovább:
fölöttük száll a más kor embere,
kiben új módon él a régi rossz
s veszett homok-partok, hegyek között
dúdolva éli a hullámverést,
mint hogyha benne saját közönyét
hinné dobogni, míg a hang alatt
alusznak az elsűllyedt városok
- ki tudja, hány és hol, ki tudja mind -
s a hármas emlék, a szigetcsoport
őróluk hallgat és nem mondja el,
hogy aki élt, az nem hiába élt.