Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL

KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL
5.

Az eddigiek után nem lep meg, hogy a háborúelőtti években, mikor a líra annyira virult, a szavalás valósággal tetszhalott volt s a verseket némán olvasták magános emberek. De nem is magátólértetődő. Nemcsak az olvasás ténye nem az, hanem a némaságé sem. Régente még a magános olvasás és fogalmazás is fennhangon történt s a néma olvasás még a középkor vége felé is, mikor először lépett fel, feltűnést keltett. A háborúelőtti közönség azonban kettészakadt: nagy része, épp az, melynek a szavalás hangerősítőjére szüksége szokott lenni, ellenségesen és értetlenül állt a kor új költészetével szemben, a másik, kis rész, pedig beavatottakból állt, akik az olvasásban teljes kielégülést találtak s valóságos profanizálásnak érezték, ha valaki a pódiumról elharsogta kedvenc poétájukat, úgy vélték, hogy ezekhez csak a négy fal közti magános olvasás méltó. Hiszen, mint kifejezetten lírai korszakban természetes, magas versolvasó műveltségük volt, s mint a tanult muzsikus a hangjegyek puszta olvasásakor hallja a zenét, nekik a versolvasáshoz nem volt szükségük közvetítőre, amely rokonlelkű szavalóművészet alakjában viszont hiányzott is. De ez a hiány sem volt véletlen. Nem is akarták, hogy legyen. Úgy érezték, hogy a vers magánügy; kis szobák halk intimitásában a helye a megszentségtelenítés, ha hangot kap s kisebb, vagy nagyobb tömeg profán fülei előtt jelenik meg. S ha eszükbe jut, hogy a háborúelőtti líra a magános ember élményeiben gyökerezett, aki kultuszt űzött érzéseiből, érthetővé lesz előttünk e líra gazdagsága, de az is, hogy eredeténél fogva tiltakozott a közönség elé ráncigáltatás ellen. Az individualista ember akkor érzi léte teljességét, ha minden közösségből kikapcsolódva feleszmél magánosságára; az olvasás némasága pedig még teljesebbé teszi ezt. Mindehhez hozzájárult, hogy e háborúelőtti kor egyszersmind a naturalizmus kora is volt, már pedig a naturalizmus sem kedvez a szavalásnak. Vers t. i. nem mondható el olyan természetesen, ahogy azt a naturalizmus kívánná, hiszen maga sem «természetes» műfaj. Szavalás csak naturalista korok előtt, vagy után lehetséges. Ha elvétve, irodalmi matinékon, mégis elhangzott egy-egy szavalat, nem annyira a művészi élvezetért történt, inkább alkalom akart lenni arra, hogy egy mozgalom hívei tapssal tüntethessenek költőjük mellett s a népszerű verseket meglobogtathassák, mint egy zászlót. A háború után bezzeg, mikor a líra kedveltsége megszűnt, csakhamar fellendült a szavalás! Mennyi szerzői est és irodalmi matiné! Minden színinövendék, aki a színpadra nem volt elég jó, megpróbálkozott a recitátori dobogóval. Vers-anyaguk főkép a háborúelőtti költészet vezéreitől valók, akinek megnőtt neve már a szélesebb közönségben érdeklődést keltett. Igen, meg lehet állapítanunk: a szavalás virágkora nem esik egybe az irodaloméval. Mikor a lírai termés gazdag és szép, akkor vagy éneklik vagy olvassák; azzal, hogy Rómában, a 18. században s a háborúutáni években találjuk a szavalás hazáját, a történelem megerősíti a gyanút, amit e művészet iránt titokban táplálunk...

De a háborúutáni évek feltűnően sok szavalóestéje mintha öntudatlan tapogatózás is lett volna egy új műfaj: a kórus után, s amint a kor megtalálta ezt, a solo-szavalás népszerűsége azonnal megszünt. A szavalókórus egészen új jelenség, hiszen az antik, vagy a primitív kar nem beszélt, hanem énekelt. De aki látott életében futballmeccsközönséget, amint, már-már önkívületi izgalomban, felkiáltásokkal kíséri a mérkőzés fordulatait, majdnem szavalókórust látott, csak még nyers, természeti állapotban. Valóban, itt megvan már a kórus egyik lelki feltétele, az eggyéolvadás mámora, csak a másik hiányzik még: a fegyelem. Huxley Az élet kontrapunktja c. regényének egyik hőse így ír le egy fasiszta felvonulást: «Egy raj tíz tagból áll és látvány nincs ránk hatással. A szív csak egy század meg pillantásakor kezd verni s lelkesedésünk együtt nő a csapat növekedésével. De nemcsak a számon múlik a dolog. Egy ezred mélyebb hatást tesz, mint egy népgyűlés. Mint ahogy a kövek épületberakva szebbek, mint szabálytalan halomban. Fegyelem és egyenruha a tömegnek architektúrát kölcsönöz. Egy hadsereg szép, de nem csak szép. Automatákká süllyedt emberek megpillantása hatalmi ösztöneinket is kielégíti. Ha mechanizált szolgákat látunk, azt hisszük, urak vagyunk». Mikor az ezred énekelni kezd, a regény hőse úgy érzi, mintha ott, ahol a dobhártya lehet, egy Isten lenne; riadt borzongás fut át bőrén, majdnem könnyek jönnek a szemébe. A fasiszta felvonulásnak ez a leírása, azt hiszem, a kórus félelmetes hatásának legkitűnőbb elemzése.

Szinte tautológia megállapítani, hogy a szavalás e formája nyilván olyankor tűnik fel és terjed el, mikor az emberek nem kíváncsiak egyéni élményeikre s csak tömegnek akarják látni és érezni magukat. Ilyenkor természetesen az egyes szavaló helyett csak tömeg fejezheti ki őket. A hallgató úgy érzi, hogy csoda történik vele: megszűntek lénye határai, ő kitágul s pillanatok alatt óriássá nő. Azonosul a harsogó kórussal, a szíve ott repes és lüktet a dobogón. S mily félelmetes, roppant szív ez! A kórus mintha tűzben lobogna odafent. Valamennyi szájból egyszerre csap fel a láng, néha eltűnik, majd egy-egy szájból, hol itt, hol ott váratlanul kitör. Valami emberfeletti az egész. Reszketés, hullámzás, forróság és istenné tágul... ezt a dionysosi mámort érezhette az ókori görög a bakkecskebőrös kórus hallgatásakor, az én megsemmisülésének, a közösséggé olvadásnak mámora ez, a megnövés és megtisztulás mámora.

Ezt a benyomást, amit a kórus nyújt, hangjainak színes sokféleségével és idegkorbácsoló erejével, már a legvájtfülűbb olvasó sem kaphatja meg a betűtől. S mint ahogy nem pótlékul szolgál az olvasásban ki nem elégültek részére, hanem valami egészen más, új, sajátos élmény forrása, úgy célja is, az elemi, ősi nagy tömegindulatok felébresztése, már-már túl van a tiszta esztétikumon, amelynek együttes keresésében a szavalás egyik feltételét láttuk. Talán csak határesetként tartozik is már e művészet történetéhez.