Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL

KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL
3.

Milyen lehetett az ókori szavalás? A kezdő olvasó, épp mert nincs otthon a költészet világában, a poézist nagyon is ünnepinek, valósággal természetfelettinek érzi, nem emberi, mindennapos, hogy ne mondjam, polgári jelenségnek, hanem aféle mágikus varázsszózatnak, amely istenlátogatta, átszellemült állapotban születik. Ennek megfelelően képzeli el az előadását is. Már Juvenalis gúnyosan írja le a régi római szavaló túlcsigázott magatartását, nevetséges hanghordozását és szemforgatását. De ha a költőt, aki bizalmas viszonyban van a poézissel, mindig ingerli ez a modor, a szavalás ősközönségét mindig ez ragadja el. A deklamálás. Maga a szó (declamere) latin s eredetileg az ókori Róma iskoláinak szónoki gyakorlatait jelentette, de utóbb megbélyegző értelmet kapott s a 18. sz. óta a szónokias és hatásvadászó verselmondást jelöli. Ez a stílus, amelyet a jóízlésű mai ember oly ellenszenvesnek érez, található, azt hiszem, minden szavalás kezdeténél.

Igaz, minden művészetben vannak sikerületlen teljesítmények. De míg a dilettáns vers, vagy festmény csak szerzője tehetségének gyarló voltát bizonyítja, a deklamálásnál érezzük, hogy ez nem a jó szavalás hibás mása, hanem tökéletesen megfelel a maga ideáljának, saját stílusa van s művelői és hívei a világért sem cserélnék fel azzal a szavalással, amelyet mi művészinek tartunk. (Meg kell jegyezni, hogy nem szabad összetévesztenünk azzal az erősen ritmikus, szenvedélyes és a társalgó hangtól mindenképen eltérő modorral, amelyen olykor költők mondják el verseiket. A vers valóban nem társalgás, s az a ritmuselsikkasztó «természetes» szavalás, amellyel itt-ott találkozunk, oly átmeneti jelenség lehet csak, mint költészetbeli párja: a szabadvers.) A deklamálásban nem azt érezzük visszatetszőnek, hogy társalgásnak nem «természetes». Az a baj, hogy szenvedély-kifejezésnek sem az! Két főváltozata van: a finom és a heroikus deklamálás. Mindnyájan eleget láttuk - émelygő zavarral és feszengve, - mikor egy-egy művész úr, vagy hölgy, mint egy kókadt virág, sápadt fejét előkelő bánattal s meghatóan félrehajtva, vagy büszke és dacos testtartással kiáll a dobogóra, mellét kifeszítve, fejét halálmegvetéssel hátravetve, hogy Thermopylae hősei és az egri nők is megirigyelhetnék, mintha azt mondaná: «Meghalok, ha kell, de elzengem ezt a verset, itt állok, nem tehetek másként». A hazát meg lehetne menteni ilyen magatartással. A finom és a heroikus deklamáló egyaránt a szokottnál szebb magatartást idéz a szemünk elé, oly igényesen, oly követelően szépet, hogy a néző a költészetnek nem puszta edényét, hanem megtestesülését véli benne, azt hiszi, hogy költőnek lenni annyit tesz, mint ünnepélyesen szomorú, vagy hősi képpel járni a világban. Sikerüket épp a költészettől való idegenségüknek köszönik. Olyan nyelvre fordítják le t. i. a költészetet, amit a közönség - amely épp oly idegen a poézistől - megért.

Ez az oka, hogy a deklamálás olyankor jön divatba, mikor maga a líra nem divatos. Ez a kor, minthogy egy pillanatra sem találkozik a poézissel s csak nagyon messziről és hallomásból ismeri ezt, végül azt hiszi, hogy a költészet nem is áll másból, mint bizonyos pózokból és külsőségekből. De ezeket aztán szigorúan meg is követeli. Azt várja tőlük, hogy finomak, vagy «felemelők» legyenek. A deklamátor hanggal és gesztusokkal tartozik felnyújtózni a műveltek és erősek világába. Igaz, hogy az a lény, akit így ábrázol, csak a be-nem-avatottak előtt hasonlít az igazi művelt és erős emberekhez. Sikerének titka, hogy kiszolgálja a be-nem-avatott tömegek öntudatlan vágyait: mutat nekik egy embert, aki a kiállásában, szempillája rezdülésében, hanghordozásában egyaránt polgárfeletti, mutat egy szép s azonkívül átszellemült testet, amelyből még hozzá gyönyörű színes szavak harsognak elő, mintha benne teremtek volna. Híve szeretné elhinni róla, hogy finomabb szférákban, vagy idealisztikus, kollektív eszmék bűvöletében él s a deklamálás hevében hőssé vált, aki csak a közösségért él és hal. A deklamálás eszerint olyan öntudatlan utánzás, amelynek segítségével az alacsonyabbrendű ember a tévesen elképzelt magasabbrendűt meg akarja közelíteni. Erős osztálykülönbségek kedveznek az uralmának. A francia forradalom nagy színészei, Talma, Lekain az elsők, akik határozottan megtagadják. A daliás, vagy mélabús deklamáló amellett büszke önelégültséggel végzi produkcióját. Soha nem fog eszébejutni, hogy a költészet nem azonos az ő furcsa ünnepélyesdijével s más utakat kellene hozzá keresnie. Igaz, hogy ő nem is a verset akarja elénkhozni, csak talapzat ez neki, amelyen maga domborodik elénk.