Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám

MOLNÁR ÁKOS: ÚJ ALBÉRLŐ

Becsöngetett.

Az ajtó homályos, szürke üvege kivilágosodott; mintha egy akvárium kusza, lomha derengésébe villanyfény gyúlt volna, mely feltárja egy merőben valószínűtlen világ idegen életét.

- A szobát szeretném megnézni... - mondta az ijedtszemű, csitri szolgálónak.

És evvel bent is volt a lakásban.

- Igen kérem, tessék csak várni... Szólok a nagyságos asszonynak.

Letette maga mellé bőröndjét, mely súlyosabb volt a kelleténél és várt.

Ez tehát a lakás, ahol nem süketnéma halak lengedeznek ágas-bogas indák között, hanem - kissé elmosolyodott - emberek lélekzenek, akik, hm, nemcsak süketnémák, de vakok is. Az előszoba kissé sivár. Nagy tükrös szekrény, kopottas, piros szőnyeg, egykori gazdag háztartás, melyet kikezdett az öregség és a takarékoskodás. Már nincs kinek szépíteni a lakást, mondták Dusikának. Dusika hülye. Ha itt marad, nem kell most végigjátszania ezt a komédiát. De persze a nők, a nők, tökéletlen, érzékeny, minden benyomásra hajlamos állatkák. Dusika megszerette őket, nem akart itt maradni... Eh, bele kell törődnünk... Itt jön az a híres nagyságos asszony.

- Kezét csókolom... - hajolt meg szerényen. - Bocsánat, hogy este alkalmatlankodom, de most jöttem ép a pályaudvarról...

- Tessék csak. Ha megengedi, előre megyek...

Követte a hölgyet. Első pillanatban érezte, van némi igazság abban, amit Dusika mondott. Az idős hölgy puszta megjelenésében is mennyi hódolatra késztető báj. Puha, nyúlánk termet, egészséges, piros arc, a feketekeretes pápaszem mögött búzavirágkék, lankadt szempár. Hófehér, dús hajzat. E tornyosra fésült, ősz hajkoronákban van valami magasabbrendű, hercegnői. Régi külföldi bélyegeken láthatók ily képmások. A hangja szelíd, gyermekek korholásán csiszolódott. Az anya! Akinek haló porai vannak, imádságos könyve és menyasszonyi koszorúja. Titkai megfejthetetlenek, mert soha el nem árulja magát. Mozdulatain érezni, hogy kitűnő nevelésben volt része. Magában kesernyésen felnevetett. E tekintetben tehát jól összeillenek.

- Igen... - mondotta, körüljártatva szemét a szobában - azt hiszem, megfelel... Ugyanis én... én elsősorban barátságos otthont keresek. Szeretem ezeket a puha, meleg, barna bútorokat, melyek valósággal körülölelik az embert... Szeretem a régi, szakállas nagypapák és tokás nagymamák képmásait a falon... - És leste szavai hatását.

Az eredménnyel meg volt elégedve: a hölgy udvarias, tartózkodó tekintete hirtelen megenyhült, szája szélén elégedett mosoly bujkált. Hisz ez igen értelmes, kedves fiatalember! ezt árulta el az arca.

- Sajnálom, - mosolygott - hogy a kívánt régi képekkel nem szolgálhatunk. Ebbe a szobába nem tesszük családtagjaink fényképét. Laktak itt urak, akiket zavart volna...

Mivel nem akarta, hogy ájtatos, hóbortos lovagnak nézzék, most a szakszerűségét mutatta ki.

- És... bocsánat... tiszta a szoba, az ágy? Persze, e kérdésre mindenütt azt felelik, biztosítjuk uraságodat... De ha a nagyságos asszonyom mondja, akkor tudom, el is hihetem... - És arra gondolt, tyüh, be szép lehettél valaha! Hangjában, hangsúlyában, tekintetében ott bujt meg elismerése.

- Honnét tudja, hogy tiszta? - És mosolya, mint az őszi verőfény, öntudatlan, finom kis kacérsággal, mint megfigyelhetjük idősebb hölgyeknél, akik kissé szégyenlik önmaguk előtt, hogy jólesik sütkérezniök a férfiak tetszésében.

Válasz helyett meghajtotta fejét, mintegy éreztetve, hogy nem vetemedik ízléstelenségre, nincs szándékában bókkal, elsietve, rokonszenvet ébreszteni maga iránt.

A hölgy felkacagott.

- Akkor tehát én is azt felelem, biztosíthatom uraságodat...

Megnyugvással érezte, hogy közte és az asszony között kitűnően szövődik az a bizonyos valami, amit Dusika, a hülye, nem tudott kifejezni, de ami nélkül nem adják ki minden jöttmentnek a szobát. Ez a valami bizalom volt, rokonszenv, hit az albérlő gentleman-voltában, hogy nem zuhogtat árvizet a fürdőszobában, nem él vissza a szabad villanyhasználattal, nem kifogásolja, ha vendégek nagyritkán zajt csapnak az ebédlőben, szóval alkalmazkodik azokhoz a megiratlan szabályokhoz, amiknek betartása nélkül bizonyos egyszintű kultúremberek elviselhetetlennek éreznék az együttélést. Megnyugvásába azonban némi fojtogató, megnevezhetetlen elfogódottság is vegyült, mintha nem lenne puszta kitalálás, amit e meleg, puha bútorokról, illetve, amint oly szépen kifejezve volt, e bútorok öleléséről és az öregszülők képmásairól mondott. Megállapodtak a szoba árában is, pontosan akként folyt le az előadás, mint mikor egy szabályos albérlő szabályszerűen kibérel egy szobát. Most pedig kimondja a varázsigét, Dusika útmutatása szerint. De mi történik, ha nem lesz foganatja? Tegnap este óta nem evett s bár most jobban érzi magát, mint délután, kétségbeejtené, ha nem csillapíthatná éhségét.

- Tehát akkor megkérném, nagyságos asszonyom, hogy hozassa be a táskámat... hogy hívják a kicsit?

- Anna.

- Annával, én pedig leszaladok egy vendéglőbe, de vacsora után rögtön hazajövök.

- Nem érdemes ezért elmennie... Tartson velünk, ha megelégszik avval, ami magunknak van...

Tehát mégis. Kicsit szabadkozott, mielőtt elfogadta a meghívást. Anna behozta a bőröndöt. Titkon elmosolyodott, látva a gyengecsontú leány erőlködését, hiszen magának is túl nehéz volt a táska. Nem is tudja senki, aki maga meg nem próbálta, mily nehéz feladat egy nagyvárosban köveket találni. Éjfél felé elhaladt egy építkezés mellett és sietve, nehogy meglássák, néhány téglát rakott a bőröndjébe; kapkodásában túlsokat tett bele. Persze kivenni belőle éppoly bonyolult művelet lett volna. Aztán kiment a pályaudvarra és a másodosztályú váróteremben átbóbiskolta az éjszakát. Dusika, aki szeretetből itthagyta ezt a jó helyet, nem fogadhatta, mert az új asszonya nem tűri a cseléd udvarlóját a lakásban. Három óra hosszat álldogált tegnap este a kapu előtt, amíg végre Dusika leszaladhatott a bőrönddel és két felvágottas vajaskenyérrel; pénzt nem adhatott, mert neki magának se volt. Az együgyű jószág arra nem gondolt, hogy üres táskával nem állíthat be sehova. Ezért szuszog most Anna és meztelen gyerekkarján kidagadnak az erek, amíg a sarokba állítja a bőröndöt... Mily ostoba a világ! Bőrönd és jómodor nélkül itt nem adnak ki szobát senkinek! Ez mutatja a rendes embert! Nem panaszkodhatnak. Mindkettőt megkapják. De szelíd gyanútlanságuk csakugyan megható. Elomlanak, kérődzve, álmosan, mint istállójában a tehén, mely nem ismeri a végzetet. Legfeljebb, ha villám sújt le az épületre, de akkor már késő és tapasztalatának soha hasznát nem veszi.

Helyzete nem volt könnyű. A tolószékben ülő öregúr láttára érdeklődést kellett mutatnia és meglepetését tapintatosan, fordulatos csevegéssel elpalástolnia. Mialatt terítettek, alig észrevehető feszélyezettséggel ült a helyén s e viselkedés természetes mindenkinél, aki elsőízben jelent meg valahol. De most nem is színészkedett. Hiába igyekezett gátat vetni a mellében felhömpölygő áradatnak, mely nem egyéb puszta elérzékenyülésnél, érezte, elönti e kártékony lepedék és megbénítja cselekvőképességét. S az érzelmek játéka felesleges kísérőjelensége a komoly hétköznapoknak, akár az esti színielőadások, melyek végigkísérik az emberiség életét, anélkül, hogy beleszólásuk volna az igazi élet történelmébe. Nyugalom! igyekszünk elbánni a felesleges kísérőjelenséggel.

Nagy, négyszögletes ebédlőben ült. A harminc év előtti divat faragványos, csecsebecsés bútorai, plüsshuzatú, támlás, kopott pamlag. Ez is zöldszínű, mint valaha otthon. Cirádás, rengeteg pohárszék, mint egy megkövesedett vallás: a házasélet templomának oltára, rajta a tálak, díszek, vázák közt tett-vett most az asszony, mintha egy furcsa misét celebrálna a vacsora ünnepies szertartása előtt. Majd mialatt a házigazdával beszélgetett, - kopasz, csontgolyószerű feje, halványsárga, erőtlen keze, nyesett, ősz bajusza volt és Indiát járt angol őrnagyra emlékeztette az embert, holott egészséges korában orvos volt Budapesten - az asszony bement a harmadik szobába, felgyújtotta a villanyt és kiszólt:

- Tessék, mérnök úr... Itt vannak a képek, amiket annyira szeret...

Az ajtóhoz lépett, de illetlenség lett volna belépni a hálószobába, melyben ott állt az ajtóval szemközt a két ágy, az ajtótól jobbra és balra egy-egy szekrény - az innensőben az ékszerdoboz és a takarékkönyv - és az ágyak felett a nagymama és a nagypapa.

- Igen... - bólintott - nagyszüleik, ugyebár?

- Nem... az uram szülei... Hisz mi már öregek vagyunk...

Persze! Otthon lógtak így a nagyszülők, a generációk folyamában itt csakugyan a szülőknek van helyük.

Vacsora alatt alig tudta farkaséhségét leplezni. Paprikás rostélyost tálaltak burgonyával és fejessalátával és az asztalról felszálló vörös gőzök valósággal megvakították, szeretett volna felordítani és belemarkolni a zsíros lében dagadozó, barnapiros húsokba és a vajban főtt burgonya petrezselyemmel hintett, aranysárga gömbjeibe. Evés közben szinte csurgott a nyála, minden önuralmára szüksége volt, hogy türtőztetni tudja magát. A könnyű, fehér borból is mértékletesen ivott, mert nem bírta az italt. S ma igazán nem szabad elbódulnia. Hófehér, friss abrosz az asztalon, a vendég tiszteletére; nyilván itt is vasárnaponként járja a friss abrosz, mint otthon és mind minden jóravaló polgári házban. Kemény asztalkendők, melyek leugranak az ember térdéről, ha nem vigyázunk. De ő vigyázott. A fejedelmi vacsora eláradt a testében, elpuhultan, lomhán ült az asztalnál. Jól élnek e becsületben megőszült tisztes polgárok. Egy segélyegylet nyugdíjasa az öreg, ebből élnek és a szoba bérbeadásából, a takarékkönyvhöz, az ékszerekhez nem nyúlnak, az az unokáknak van félretéve, csak a kamatokat veszik át félévenként a bankból. Hm, Dusika bárdolatlan, buta csibészlány, de okos megfigyelő, hat hetet se töltött itt, mégis kiszimatolt mindent. A házirend szerint holnap félkilenckor kopogtat be hozzájuk Anna, a bankot ugyan kilenckor nyitják, de míg a családtagok összegyűlnek, míg eszükbe jut a takarékkönyv és az ékszer...

A cigarettát nem fogadta el, nem él vele, mondta. Valóban nem dohányzott. Észrevette, hogy a házaspár elégedetten összevillantja szemét. «Még ez is! Hisz ez a fiú a tökély maga!» Óh, e két ügyefogyott, boldogtalan ember! Az öregúr szivarra gyújtott, a szivarfüst elkeveredett az ételek gőzével, mely még ott gomolygott a lerakott asztal fölött és a plüssbútorok nehéz, édeskésen fojtó szagával. A drágaságról, nehéz viszonyokról volt szó, a háziasszony az unokákat emlegette, mondván, mily gyorsan mulik az idő, íme unokái vannak, holott még maga is élesen emlékszik gyermekkorára, mire szelíden, minden bölcselkedő célzat nélkül megjegyezte, hogy azok számára múlik gyorsan az idő, akiknek élete, visszatekintve, eseménytelen volt, - vajjon mért van így? tette hozzá értelmesen elgondolkozva - valaki felelt is erre, de nem tudja mit: egész idő alatt ugyanis, mintha lassan egy roppant piramis rakódott volna föléje, megbénultan és összeroppanva hevert emlékeinek súlya alatt. Így szivarozott az apja, így beszélgettek szülei is egy-egy vendéggel, mialatt ő érdektelenül hallgatta az unalmas szócséplést, akárcsak most, és mintha kísértetjárás órája ütne, riadtan körültekintett, nem ólálkodik-e az asztal körül egy fehérgalléros, illedelmes fiúcska. Nem ólálkodott, ő maga volt az. Valahogyan a háború kitörésére került a szó, az öregúr most olvasta Szaszonov emlékiratait és elmondta, hogy az orosz külügyminiszter, arra a temérdek szenvedésre gondolva, mely lépése nyomán bekövetkezik, zokogott, mikor megüzente a háborút.

- És azt is hozzátette a miniszter, - folytatta a házigazda - hogy, sajnos, a dolgok mennek a maguk útján és érzelmeink nem befolyásolhatják a fölöttünk álló hatalmak döntéseit... - Az öregúr gúnyosan nevetett. - Ily szép nevet adnak a bennünk rejlő vadállatnak...

Nyelve keserűen tapadt a szájában. Tán nem is vagyunk mindig gyengébbek, mint a bennünk rejlő vadállat. Tán ha bevallana mindent, a «jóságos öregúr, befolyásos baráti segítségével»... mondjuk elhelyezné a «tisztes életben», hisz olyan emberek ezek, akiknek kedvesebb egy megtért bűnös... Nem, ez nem egyéb, mint puszta mese, a valóságban senkinek se kedves a megtért bűnös, a valóságban, ha feltárná magát, legott dermedt rémület, a szemeken olajos hályog, sikolyok, felfordulás következne. És mily igaza volt Dusikának, hogy idejében itt hagyta ezt a jó helyet. Ezeket az embereket csakugyan szeretni kell, az öntudatlan jóság és ártatlanság üdén árad róluk, mint illat a virágról, itt nincs más teendő, mint kapuzárás előtt suttyomban elosonni, veszni hagyni a bőröndöt és a gondos, aprólékos előkészítést, az egész leleményesen felépített tervet, melynek mozzanatai a fogaskerék egyöntetű pontosságával kapcsolódnak egymásba. Dusika segít majd valahogy, derék gyerek az a lány és ha első dühe elpárolgott, megérti majd... Nos, ez kellett éppen, az unokák fényképeit hozza most az asszony, az aranykapcsos, keményre fényezett lapokból álló albumot, persze ez sem hiányzik a lakásból, mintha egyenruhája volna minden tisztes polgári otthonnak. S a zöld plüss asztalterítőn ép úgy siklik a nehéz album, mint siklott otthon, a messzi álomban ködlő időkben, amiket nem érez, egyáltalán nem érez közelinek, mert az ő élete, az éppen nem mondható eseménytelennek...

- Drága angyalkák... - mondja melegen és kissé szégyenkezve önmaga előtt e kibuggyadt érzelmes szavak hallatára, de a háziak hálás pillantással köszönik meg dicséretét. És e nénik és bácsik, e körszakállas, délceg férfiak és darázsderekú kisasszonyok, akik nem apa-leány, hanem férj-feleség viszonyban vannak egymással ... lehetséges, hogy ily egyformák minden családi albumban? Mereven bámult maga elé, belesüppedve emlékezetébe és rákönyökölt az asztalra, mintegy várva az apai figyelmeztetést: hallod, nem illik könyökölni... és merengése a torkát fojtogatta, igen, mi lenne, ha most elbőgné magát és keze csókolna a pápaszemes néninek, akinek haja mint ezüst dicsfény övezi fejét és az öregúr itt... Aki, ha megcsókolná az embert, egy tüskés bajusz és szivarpára emlékét ébresztené benne, egy feneketlen mélységbe húzódott emléket, mely nyilván halálunk órájáig elkísér bennünket. És amely atyai csók címszó alatt ismeretes, próbált küzdeni a feltüremlő ellágyulással és kellett, hogy orrát fújja, különben elönti szemét a könny. Elnyult e meleg légkörben, beleragadt és érezte, már késő rugkapálódzni, belefojtódik egyre mélyebben, akár a légy az enyvespapír temetőjébe, vagy mind mindenki a maga sorsába; egyetlen kisiklás - vajjon véletlen-e? - mint a légy leheletkönnyű súrlódása a ragadós léphez és nincs menekvés többé.

Megrázkódott. Alig bírta kivonszolni magát a mézes szirupból, tagjai elgémberedtek és csontja ropogott, amint felállt a székről.

Ma! kongott a fülében, mialatt szívélyesen elbúcsúzott.

Ma! dübörgött tompán, mialatt a szobájába ment és felötlött benne, mily érzékeny, hajszálfinom műszerek dolgoznak bennünk szakadatlanul: viszontlátásra, lám így búcsúzott, nem azt mondta: jóéjszakát.

Bement a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót. Úgy érezte, mintha üdítő álomból ébredt volna. Friss, tetterős élénkség feszítette tagjait. Hisz álom után a munka következik, színházi előadás után a mindennapi gond és vesződség, a hivatal.

Ma! perregett folyton, mint a dobverés. Ma! okosan, gyorsan, a beosztott terv szerint. A barna bútorok, a zöld plüssök, az aranykapcsos album... Bámulatraméltó az élettelen tárgyak delejes, megbabonázó ereje. Nem is ismeri, nem is szereti a vadidegen embereket, a maga gyermekségét, a szüleit szerette bennük, ez az igazság. Szobájában ott dagadozott a frissen vetett fehér ágy. Állati vágy szökkent fel benne, bokáig érő, tiszta, hűvös hálóingben belefeküdni és aludni reggelig.

Lehúzta cipőjét, megvizsgálta iszonyú zsebkését és várt.