Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: KÉPZŐMŰVÉSZETI SZEMLE

A Nemzeti Szalonban nagyigényű elnevezéssel nyílt meg egy-egy kiállítás. Állítólag modern monumentális művészetet mutat be. A Szalonnak nagy, középső termét vászonfalakkal apró fülkékre bontották, itt-ott néhány nyers, vörös téglát helyeztek a kiállított tárgyak alá, talán azért, hogy hangsúlyozzák az építészet, a festészet és szobrászat egymást támogató és kiegészítő szerepét. Ezek az apró rendezésbeli fogások önmagunkban még nem adnak monumentális hatást, erről a többé-kevésbé ügyesen feltálalt művészetnek kellett volna gondoskodnia.

A vágyakozás monumentális művészet után nem mai keletű. Azonnal jelentkezett, amidőn a naturalizmus és impresszionizmus kiélte szerepét és sokan nagyobbarányú művészet után kezdtek sóvárogni. Ez a törekvés végigkísérte az expresszionizmust, mely ebből a szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. Mindamellett mutatkoztak a képzőművészetben olyan tünetek, amelyekben monumentális kifejezés csíráit fel lehetett fedezni. Ezeket a művészettel párhuzamos és sajnos túlságosan vérmes reményeket tápláló gondolkodás és írás fel is kapta és amint a tapasztalás mutatja, nagyon is idő előtt megjósolta egy új, vagy ha ez szebben hangzik: modern monumentális művészet kialakulását. Az elmélet előtte járt a megvalósulásnak. Az új monumentális művészet még meg sem volt és ma sincsen meg, de elméleti követelményei annál elevenebben motoszkálnak kieszelői fejében. Különösen, amióta Európa egyes országaiban hatalmas politikai egyeduralmak fejlődtek ki, ahol cézári hatalommal intézik az emberi sorsot. Vajjon sikeres lesz-e ez az intellektuális jóslás? Eddig nem sok sikerrel járt. S ha az egykori monumentális művészeti korszakok történetében böngészünk, alkalmasint rá fogunk jönni arra, hogy azok tudatlan, intuitív erők megnyilvánulásai voltak, túlnyomó erővel kiteljesedő hatalmas világfelfogások kifejezői, amelyeknek egyáltalában nem volt normákat és célokat jóelőre kiszabó irodalma, elmélete. A mai helyzetben van valami fatális: a szándék és elmélet megvan, de a legfontosabb: a teremtő erő hiányzik belőle.

Ez a kiállítás is inkább elméleti szándékot mutat és igen kevés megvalósulást. Nagy feladatok merész vállalása még nem jelent sikerülést. Néhány odaállított vörös tégla, néhány térbeosztó vászonrongy nem pótolhatja a képzelet nagyarányúságát és hatalmas egyszerűségét. Legfeljebb csinosabb formába foglal kicsinyesen sikerült nagyotakarásokat. A régi monumentális művészeteknek eszükbe sem jutott, hogy a múltba nyúljanak vissza és archaizálással pótolják az önálló formateremtést, ami ma és különösen ezen a kiállításon azonnal szembeötlő. A maguk lelkéből alakítottak ki új formákat, a képzeletnek és az alakításnak akkora lobogásával alkottak, hogy tudattalanul is nagy művészetet teremtettek.

A kiállítás inkább személyi kapcsolatok, mint belső megegyezés útján egy csomó művészt terelt össze, akik a maguk törekvésein és tehetségük korlátain innen különben figyelemreméltó eredményekhez jutnak el. Vannak közöttük olyanok, akik nagy feladatokkal küzdenek, de bőven olyanok is, akik kicsinyes megoldások megvalósítói. Mindenesetre mulatságos, hogy a kitűnő Pekáry István itt mint monumentális művész szerepel!

*

Rézkarcolóink, illetőleg grafikusaink tavasszal a londoni South-Kensington múzeumban, melyet újabban Victoria and Albert múzeumnak neveznek, kiállítást rendeztek. Ennek anyagát láttuk a Fraenkel-szalónban. Őszintén megmondjuk: nem a legnagyobb lelkesedéssel. Kiváló művészek keverednek benne jelentéktelenekkel, tehát ismét abba a hibába estünk, hogy nem legszigorúbb válogatással mentünk külföldre, még pedig Londonba, ahol ugyancsak értenek a grafikai teljesítményekhez!

*

Párisban, az «Ars» kiadásában elsőrangúan kiállított album jelent meg Tihanyi Lajos 1908-1922 években festett képeiről, tizenöt reprodukcióval és egy eredeti kőnyomattal. Tihanyi a háború óta külföldön él, a közvetlen érintkezést elvesztettük. Ez az összefoglalás ismét emlékezetünkbe idézi, hogy milyen számottevő tagja volt a magyar expresszionista festészetnek. Tájképeivel és különösen arcképfestményeivel a háború körüli évek lelki izgatottságának legerősebb hangjait szólaltatta meg. Spirituális elemek és festői elképzelések küzdöttek egymással művészetében. Amennyire örvendetes, hogy régebbi művészetének szemelvényeit e kötetben ismét élvezhetjük, annyira kár, hogy azóta lejátszódott kialakulásából nem kaptunk ízelítőt. Pedig szinte bizonyos, hogy Tihanyi nem állott meg régi eredményeinél és tovább fejlődött. A kiadvány azonban csak annyit árul el erről, hogy borulásban eltöltött heroikus küzdelmek után felkelt művészetében a nap - de ezt a hangzatos mondást aligha lehet festményben elképzelni.

*

Dr. Lázár Béla szép kiállítású kötetben ismertette legújabb Beckói-Bíró Henrik gyüjteményét. A szöveget hatvan reprodukciós oldal egészíti ki. Bíró gyüjteményét nagyjából megismerhettük az Ernst-múzeumban egyik kiállításán. Azóta meglehetősen gazdagodott, még pedig előnyére.

Bíró Henrik gyüjtői tevékenysége nem a legszerencsésebb irányokban indult. Garmadával szedte össze az úgynevezett műcsarnoki gárda műveit, gyüjteménye ma is egy csomó Pentelei-Molnár, Béli-Vörös stb. festményt őriz. Később hozzáigazodott festészetünk értékesebb megnyilvánulásaihoz, vásárolni kezdte a nagybányaiakat és kortársaikat, de nem feledkezett meg festészetünk egykori kiválóságairól sem. Legújabban megértést tanúsít művészetünk legutolsó kifejlődése iránt is. Így igen vegyes értékű és ingadozó színvonalú kollekció jött létre, de igazságtalanság volna, ha elhallgatnók, hogy gyönge festmények mellett néhány kiváló darabja is van. Lázár Béla a nála megszokott lelkesedéssel és fürgeséggel ismerteti a gyüjteményt, melyet általában túlbecsül. Emlékeinek és ismereteinek sokaságával díszíti fel mondanivalóit, hellyel-közzel polemizál is a másvéleményűekkel, agilis és harcos egyéniségét egy pillanatra sem tagadja meg.

*

Végül meg kell emlékeznünk képzőművészeti irodalmunk egyik legjelentősebb újságáról: A Szépművészeti Múzeum régi képtárának új katalógusáról, melyet Pigler Andor készített. Eddig a Térey-féle katalógus 1924-ben megjelent kiadása volt használatban, bővebb felvilágosításokat tartalmazott az ugyancsak Térey írta németnyelvű leíró katalógus, mely azonban csak az olasz, francia és spanyol képekre terjed ki. E művek túlnyomó részükben elavultak.

Ha Pigler művét velük összehasonlítjuk, azonnal szembeötlik, hogy mennyivel részletesebbek és pontosabbak felvilágosításai. Ennek a haladásnak egy részét az európai művészettörténet fejlődésének, de nem csekélyebb részét Pigler érdemének kell betudnunk. Katalógusa megbízhatóbb, és tudományosabb ama vonatkozásokban is, amelyek a régebbi feldolgozásokban már szerepeltek. Meghatározásai nagy körültekintéssel, kiváló műtörténeti érzékkel készültek, mintegy 120 esetben új, megbízható eredményt adnak, sőt néha egészen szenzációst. Hogy csak a legfontosabb eredményeket említsem. Pigler fáradozásának köszönhető, hogy mestermeghatározásai által múzeumunk egy-egy Altdorfer, Montagna, Prodenone, Lucas van Leyden képpel gazdagodott. Számos ikonográfiai meghatározást is tisztázott, kiderítette sok esetben az egyes művek mintaképét, donátorát és származását. Meglepően gazdag és értékes az irodalom felsorolása. Ez a rész sokszorosan meghaladja az eddigi katalógusokat és fölötte kiterjedt, hű olvasásról tanúskodik, magyar és külföldi folyóiratokban megjelent cikkek rövid értelmét is tartalmazza. Erre a műre, mely pompás kalaúza lesz a múzeumlátogatóknak és a kutatónak is, egyaránt büszke lehet szerzője, a múzeum és a magyar tudomány is.