Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

ERÉNYI GUSZTÁV: SCHÖPFLIN, A KRITIKUS

Schöpflin Aladár új huszadik századbeli magyar irodalomtörténete kritikai csúcsteljesítmény, a vérbeli kritikus átfogó terepszemléje, - to begin with, mint Dickens mondaná. Ez a kezdő megállapítás az, ami kétnapos lázas, odaadó, szinte csak mulhatatlanul fizikai megszakításokkal teljesített olvasás legfőbb tanulságaként leszűrődött bennünk. Hogy az ilyen kissé programmatikusan hangzó megállapításnak mélyebb értelmet adhassunk, öntudatosítanunk kellene azokat a képzeteket, amelyek a kritikus fogalmához modern vonatkozásában homályosan kapcsolódnak. Ez a fogalom - úgy érezzük - kinőtt a l'art pour l'art-korszak kereteiből, amely tiszta művészi normák után sóvárogva, az intuíció fényében imbolygó művész mellé odaállította egyenértékű ellenfélnek és ellenőrnek a csalhatatlan kritikust. Schöpflin bizonyára nem azért választott ilyen terjedelmes témakört (az utolsó harminc év irodalomtörténete a dimenzió szempontjából merészebb vállalkozás, mint az azt megelőző háromszázé), mert minden áron irodalomtörténetet akart írni, hanem hogy egy méltó, hatalmas perspektívájú tárgykörben, gazdag irodalmi élményeinek tükrében kritikailag kedvére kiélhesse magát. Amit itt a kritika összfogalmába vonunk, több mint irodalomtörténeti összefoglalás, több mint korrajz, több értékítéletek halmozásánál is. A szintézis sokkal szervesebb, semhogy körülményes pedantériával részeire bonthatnók.

Nem vagyunk kimondottan kritikus nemzet, sem művészi, sem pedig társadalmi téren. Szeretünk valamely párt, érdekcsoport vagy múló konjunktúra nézőszögéből szenvedélyesen állást foglalni, de hiányzik mentalitásunkból az az összevető, kiegyensúlyozó, sajátmagunkat ösztönösen sajátmagunkkal szembesítő vonás, ami angol viszonyok közt még a napisajtó legkülönbözőbb rovataiból is kirí. Mintha hosszas évtizedek mulasztásait akarná pótolni, Schöpflin most egyszerre, két kézzel markol a szellemi élet utolsó évtizedeinek teljébe: irodalmi kritika cégére alatt egyének, áramlatok, társadalmi rétegek és az egész történeti fejlődés kritikáját adja.

Hozzáfűzhetnők: a kritika kritikáját is. Mert ebben a testes és mégis tömör könyvben bő tere jut a magyar kritikai gondolkodás újabb történetének és különös részletességgel Gyulai Pál szellemi méltatásának. Szerzőnk poláris beállítottsága Gyulaival szemben minden másnál élesebb fényt vet egész írói habitusára. Gyulait nagy költőbarátjával, Arannyal egyetemben odaállítja a tűnő tizenkilencedik század törzsökös szellemi bástyájának és élő lelkiismeretének. Hogy az a kor, amelyből Gyulai kinőtt, csakugyan annyira egyívelésű, önmagát kikerekítő, önmagával megelégedett volt-e, mint Schöpflin vallja, arról bízvást eltérhetnek a vélemények. De jellegzetes statikai merevségében, konok pesszimizmusával túlnyomólag optimista szellemi környezetben Gyulai ott áll mint egy elmult korszak rettegett kritikusideálja, aki még vitatlanul tölti be a «törvényhozó és törvénykező» tisztét, aki irodalmi formákba és normákba öltöztetett bírói ítéletével meg akarná rögzíteni ifjú éveinek irodalmi aranykorát és feltartani a feltartóztathatatlan jövőt. Ez a másik, elefántcsonttoronyból hadakozó, a ma szintjétől távoleső kritikai véglet, amelyhez méltányos, pártatlan érvekkel csak a ma kritikusa érhet. Amikor Schöpflin erre a feladatra vállalkozik, mintha nagy módszertani ellenlábasával valami be nem vallott érzelmi közösségre lépne, mintha hódolattal hajtaná meg zászlaját pályatársa előtt.

És mintegy meggyőződésképpen, hogy irodalmi életünk ezen a területen sem volt sivár, felvonultatja a nívós kritikusok pazar raját Péterfy Jenőtől Elek Artúron, Ambrus Zoltánon, Rédey Tivadaron, Kárpáti Aurélon át Németh Lászlóig, Szerb Antalig, Halász Gáborig, ide sorolva átvittebb értelemben az olyan neveket is, mint a Babits Mihályét vagy a Karinthy Frigyesét. De ez az egész kritikai terület vagy többé-kevésbé körülhatárolt, az irodalmi essay kereteit túl nem lépő, vagy társadalombölcseleti szinten mozgó (Németh), vagy pedig szemléletében univerzális ugyan, de a művész (Babits) vagy a humorista (Karinthy) lencséjén keresztül. Megint egészen más kategóriába esnek azok a céhbeli kritikusok, akik a napi ítélkezés kissé egyhangú és pártbeli melléktekintetek által eleve kipécézett munkáját professzionista nagyképűséggel párosítják, féltékenyen őrködnek hivatali tekintélyük csorbítatlanságán, szívesen szónokolnak a «hagyomány szentségé»-ről még ott is, ahol hagyomány nincs, vagy ahol az már rég elhamvadt, egy nobile officium képzelt örömeivel kárpótolják magukat társadalmi rangjuk egyéb fogyatékosságaiért. Akárhogy álcázzák is, a beckmesseri alaptermészet mindig kiütközik rajtuk.

Az érdeklődési körök ilyen tarka sokrétűségében Schöpflin külön irodalmi műfajt képvisel, aminek sajátos viszonyaink közt, ahol a pártharc és a társadalmi rétegződés ismérvei túlkönnyen csapnak át irodalmi térre is, mindennél inkább szükségét érezzük: a Taine örökéből kisarjadzó, a nagy angol esszéisták példáján megedzett, környezetkutató, bölcs középen elhelyezkedő, a társadalmi kultúra gyökeréig lehatoló irodalmi kritikát, amelynek a gondolatszabadság éltető levegője, de amely a szabadság kísértéseitől soha el nem ragadtatja magát, hanem minden scientifista megkötöttség híján, leszűrődött szemlélettel láncszemet láncszembe fűz. Vannak szép számmal ú. n. kritikusok, akik egy bizonyos korlátolt esztétikai területre, mint színi, könyv-, zenei vagy képzőművészeti kritikára specializálódtak, de szakuk kis birodalmán belül mégsem jutnak el soha a higgadt szakszerűségig és talán maguk sem veszik észre, mint lesznek mesterségük körülnyirbált egyformaságában pártok és klikkek uszályhordozóivá. Schöpflin négy-öt évtized szerteágazó irodalmi jelenségeinek analízisében nem riad vissza sorsdöntő szociális és politikai ellentétek ecsetelésétől sem, szüntelen szimultanitással egyszerre jobb- és balfelé tekintve. Látszólag ez az egyedül alkalmas módja annak, hogy műve minden örvendetesen szubjektív nézőpontja mellett is becsülettel politikamentessé váljék.

De Schöpflin nemcsak nálunk szokatlanul ritka irodalmi műfajt képvisel, hanem sajátos embertípust is, amelynek melegtónusú, meghitt, lágy derűvel elmerengő és mégis acélosan összhangzatos arcvonásait művének kontúrjaiban otthonos felfedező örömmel leljük fel. Van ebben a portréban rátarti öntudat mellett a megértő elnézésnek, a magarejtette pajzánságnak egy szelíd árnyalata is. Az elzárkózó, szabadkozó kimértségnek és önmérséklésnek attitüdje észrevétlenül bőfolyású, epikus beszédességgé változik, ha valamely kedves témára fordul a szó. A motórikus kifejezés, az emberekkel bánás eszközein Schöpflin bámulatos biztonsággal uralkodik, mindig megtalálja a kellő hangsúlyt és egyensúlyt, az ember és az író benne csaknem egy. Nyugodt kiformáltságában, deresen fiatalos, derűsen komoly arcélével klasszikus jelenség, amely mint ilyen simán találta meg a hidat a nemes tartású, végletektől tartózkodó modernség felé.

Ilyen szervi és alaki adottságokból feszülnek ki Schöpflin művének perspektívái. A keret végig szolíd, tágas, rugalmas, a szemlélődés szálai százfelé ágaznak és mégis harmónikusan egybefolynak, az értékelés mindig egyéni, de sohasem szenvedélyes, sohasem igazságtalan. A huszadik századnak ez a magyar irodalomtörténete nem «viharsarok» - hogy újkeletű műszóval éljünk -, de nem is néhány névnek vagy jelenségnek egyoldalú apotheozisa. Igy eshetett meg, hogy a kiindulás minden merészségével is csak tápláló forrásává vált a befejező körkép megnyugtató, kiengesztelő kerekdedségének. Az irodalomtörténetírás megszokott receptje szerint nem paradox elképzelés-e: századunk irodalmi küzdelmei és látomásai elé bevezetőül odarakni a múlt századvégi magyar társadalom rejtett, de a felszín alatt szüntelenül feszengő problémáit, a parasztkérdést, a zsidókérdést, a nemzetiségi kérdést? Schöpflin fontolgató önuralmával, az audiatur et altera pars elvének széleskörű alkalmazásával bízvást vállalhatta ezt a kényes kapcsolatot, anélkül, hogy az olvasóban felkeltené az összenemillésnek még legbizonytalanabb érzését is.

Ahogyan a korszakok a kiegyezéstől a világháborúig egymásra rakódnak és egymással harcbaszállnak, abban benne van minden tudatosan különválasztó sematizmus ellenére is a hivatott művész-kritikus építő, komponáló ereje. Megkapó a fejlődésnek az a drámai, dinamikus érzékeltetése, amely lassú körültekintéssel, de visszavonhatatlanul felbontja az Arany-Gyulai-féle éra világszemléleti és stílusbeli egységét és számtalan közbeeső etappon át, amelyben helye jut a negyvennyolcasok és hatvanhetesek parlamenti tusájának, a fejlődő nagyvárosi életnek, a szocialista eszmék forrongásának, a századvégi ifjúság kávéházi szócsatáinak, elvezet bennünket a petőfieskedőktől Mikszáthon, Herczegen, Gárdonyin, Rákosi Jenőn, Kiss Józsefen keresztül az Ady-hullám megindulásáig, nyugatosok és akadémikusok első összecsapásáig.

Huszadik század? A szekuláris határvonal itt, ahol sorsdöntő szellemi mozgalmak értéséről és ellentétéről van szó, talán kissé a történeti aritmétika mesterkéltségével hat. A szerző maga is érzi ezt a visszásságot és előszavában utal az évszázados beosztás fétisizmusának elkerülhetetlen szükségességére, amikor nagy szellemtörténeti összefüggésekben gondolkodunk. De ezúttal a százados határmesgye két okból is indokolt. Nálunk 1900 körül - a nyugati országokhoz viszonyítva, némi késedelemmel, a naturalista, szimbolista megmozdulás utórezgéseként - csakugyan megindul valami. A baloldali intellektuális felkelés első csirái, a klasszikussá vált hagyomány, a dzsentriirodalom, a sovén fellengősség, az álnépieskedés irodalmi irányainak viharos visszahatásai mindenesetre a századforduló éveiben kezdenek jelentkezni. Ehhez járul, hogy szerzőnk számára a századvég jelenti az irodalmi életbe való személyes bekapcsolódás nagy élményét és hogy a visszaemlékezés olvasmányszerű hatásokból itt csap át a közvetlen átélés lendületébe.

Aki ismeri Schöpflin irodalmi pályafutását és aki a sorok közt tud olvasni, annak bizonyára nem esik nehezére megállapítani, hogy minden elfogulatlan kétfelénézése mellett is a szerzőt egyéni hajlama, ízlése, vérmérséklete és eszmevilága inkább melyik írói kör vezetői felé húzza. Mégis, nem állhatják-e meg helyüket bármely művelt olvasóközönségnek szánt pártatlan méltatás keretében azok a sorok, amelyek Ábrányi Emil, Kozma Andor, Gárdonyi Géza vagy Herczeg Ferenc talentumának szólnak? Nem lelünk-e éppen Schöpflin könyvében minden eddigi jellemzésnél találóbban Mikszáth Kálmán írói hatásának legtitkosabb eredőire? És nem jellemző-e mindenekfölött Schöpflinre, hogy Mikszáthnál, akinek józan, mosolygó fölénye nála különös megértésre talál, megrovandónak tartja a felelősségérzet hiányát ott, ahol kora nagy erkölcsi fekélyeinek ostorozása helyett megelégszik azoknak játékos persziflázsával?

A bírálóknak az a része, amely sokallja a Nyugat mozgalmának szánt elismerést és kivetni való talál a hang melegségén, amivel Schöpflin irodalmunk új szakának ezt a forrongó, élesztő jelenséget illeti, nyilvánvalóan megfeledkezik arról, hogy ez a mozgalom a ma tükrében már nem szélsőséges kihívás többé, hanem megingathatatlan törvényszerűséggel meginduló irodalmi átértékelés. Heve a legkülönbözőbb szekták és életütemek íróit egy táborba tömöríti. Őt, a körültekintő szemlélődés markáns példányképét alkalmasint nem fékezhetetlen forradalmi láz hajtotta az új költői csoport felé. A Nyugat körében nem egyvágású támadó célzatú irodalmi élt, hanem a szabadság levegőjét, az intellektuális kiélés lehetőségét, a konvencionális közszólamoktól való szabadulást keresi. Most a visszaemlékezésében másodszor tör fel meggyőzően ennek az elemi, belső megújhodásnak vágya, a könyvnek ez a része memoárjellegű anélkül, hogy az előadás pártatlan hangján csorba esnék. És az a mélyszántású, polikróm közvetlenség, amely ezen a részen belül Osváth, Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Gellért és Kaffka Margit szellemi tevékenységének kijut, irodalomtörténeti vonatkozásban is határozott nyereség.

Mint minden átfogóbb irodalomkutató tanulmány, Schöpflin könyve is többszáz író nevét öleli fel. De hatalmas névregisztere, sokféle szempontja mellett is monumentális korkép, amely nagy eszmebeli körvonalaiban a belső egység lenyűgöző erejével hat. A legfiatalabb írók eddigi működését lerögzítő utolsó fejezet felett mindenesetre lehet vitatkozni. De ha a két ellentétes történeti felfogás közül, amelyeknek egyike a tegnapot szigorúan különválasztja a mától, másika pedig a tegnapot beleolvasztja a mába, Shöpflin az utóbbi mellett dönt, nem zárkózhatunk el az ezt támogató nyomós érvek elől. Ott persze, ahol a közelmúlt bírálata a jelen csapatszemléjévé simul, az alakulás, a befejezetlenség atmoszférája az írót és olvasót egyaránt bizonytalanná teszi, megvonja őket egy egyetemes mértékegység használatának lehetőségétől, sokszor véletlen körülményektől teszi függővé, ki kerül be a sorrendbe, ki marad ki belőle, akaratlanul is kissé enciklopédikus ízű záróakkordokkal tetézi meg az addigi taglalás kritikai összhangját. Mégis, ki vonhatná meg a szerző jogát attól, hogy amit 1937 szellemi perspektívájából kezdett el, ennek az évnek irodalmi eseménysorozatáig folytathassa? És vajjon nem eleve ösztönzés-e ez a ma szintjéről és a ma közönségének írt tanulmány, amely Tormay Cecileről és Juhász Gyuláról már mint halottakról emlékszik meg és kitér az idei tavasz könyvpiacának érdemes jelenségeire is, az irodalmi fejlődés menetét tovább követő új kiadások számára?

Éppen ez a tartalmában némileg szétfolyó, kérdőjelbe torkolló vég méltó befejezése egy ízig-vérig kritikai korszemléletnek, amelynek - hasonlóan Schöpflin néhány éve megjelent Ady-életrajzához - felszabadító rendeltetése van: lefegyverzi az ellentéteket, elveszi az irodalmi harcok aktuális élét; mai színvonalra hozza az előző nemzeték irodalmi eszményeit, de egyúttal történeti nyugvópontra juttatja, ami a ma irodalmi vitáiban még kiegyensúlyozatlan; nyugalmas keresztmetszetet ad, de egyúttal tűzcsóvát támaszt, amely, a múlt harcaiból fellángolva, fényével a jövő szövevényeibe hat.