Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám
Ugy érzem sokszor, csak szerep vagyok,
vagy az se; szándék, sóhaj, fájdalom,
ki ismeretlen célok és szeszélyek
parancs szavára életem adom.
*
Nagy cirkuszodban mi vagyok világ?
Buták között az okos ostoba,
urak és gazdagok közt szolga-koldús
ki bérét meg nem kapta még soha.
*
Sötét dühében önmagát harapja,
lángokban áll s a vérbe fulladt torkok
hörgésétől hangos piszkos világunk,
mely haldoklik s csak szenvedélye fortyog.
*
Az árvát védi mindenki ma... szóban
s a népért őrjöng minden agitátor,
de megmondani: mindez csak hazugság,
hol a dicső, a feddhetetlen bátor?
*
Soha, soha így elhagyatva nem volt,
kit a szerencse nem dajkál s a pakli
áldásában nem részesül. Tehetség?!
Nem tudjátok hát? A szerencse vaksi!
*
Az egyik ország hősként tiszteli,
a másikban már gyilkos a neve;
csak az bolyong hazátlanul a földön,
kit nem véd csak a jóság fegyvere.
*
Ugyan hol bujkálsz jó, öreg igazság?
Pár ezer évig álmodoztunk rólad,
s kik álmodoznak sorra feldiszítik
az álmoknak rendeltetett bitókat.
*
Azért haltál meg Krisztus, hogy a vétek,
a bűn, az aljasság legyen a császár?
Kesergünk sírva házad ajtajánál,
miként egykor a bibliai Lázár.
*
Alig voltam még ifjú s már szorongva
nézek szemedbe rettentő öregség.
Csak arra jó az ember búja-gondja,
hogy hitvány lomként majd a sírba vessék.
*
De addig, hajrá! ölni, vágni, szúrni,
gyötörni egymást, nincsen szebb vigaszság,
míg gyászruháját tépi szégyenében
a százszor arcul köpdösött igazság.
*
Majd a halál, ha jő s a rossz világot
feledtük már s a rossz világ feledte,
hogy voltunk egyszer, haj! megértjük-e
a szándékot s a baltát, mely kivágott?