Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

JANKOVICH FERENC: RÉSZEGSÉG JÉZUSÉRT

Zúg az éjben hat harang felém -
ó, ragadj el, indulat!
Bús agyamról - nagy fekete rém -
felrepül a gondolat...
Édesíts meg ezt az éjemet,
gazdátlan vérem és husom,
ó, ne vesd meg második helyed -
ó, ragadj el, édes Jézusom!

Ments magadhoz engem kegyesen,
és ne ródd fel mámorom;
én a mámort érted keresem,
Téged említ, Téged rejt borom -
ó, repülj fészkembe, míg merész
lángolásom Téged hívni mer,
siess hozzám - hajnalban az ész,
könyörtelen gazdám, gúzsba ver.

Jaj, de mostan végre szabadon,
bár dadogva, elmondom neked,
mint kínlódom nélküled vadon,
mint szigetén a számkivetett -
volt nekem egy kedves páterom,
ki engem a szigetre vetett,
volt nekem egy kedves páterom,
ki engem a szigetre vetett.

Husvétkor egyszer, szent nevedben én
meggyóntam néki legnagyobb bajom,
hogy szellememben egy fekete rém
sötét uralmát bontja szilajon;
hogy elbukom, nincs erőm ellene
- a sivatagban délibáb a hit -
belém csapott az ördögi fene -
óh! esdve kértem orvosságait.

De többet ő sem mondhatott nekem:
megálljak, óh - a lelkem elveszett...
Bujdokolva e földi téreken
könyörgök most is bűneim között:
emelj magadhoz engem, Istenem,
kit lángoló ész magához kapott,
ma sem vagyok a hit regőse, nem! -
ki akkor voltam, most is az vagyok.

Uram a könnyelmű ész; szellemem,
dölyfös vitorlám repít az úton, -
hódíts meg engem, égi szerelem,
váraddá tegyél, édes Jézusom,
ki borral űzte tüzes angyalát,

óh, könyörülj az érted küzködőn,
óh, zengd nekem szíved hives dalát,
rabolja magadhoz égi kikötőm!