Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY HANG SZLOVENSZKÓBÓL

Az a szlovenszkói magyar kultúrhagyaték, amit Márai Sándor a Faux-Monnayeurs módszerére emlékeztető megszemélyesítéssel «az öreg Garren» művének nevez, a hatalomátvétel után évekre eltűnt. Havasok, dómok merülnek így a ködbe. A szlovenszkói ifjúság eleinte a bírókhoz pártolt, azt hívén, hogy minden ítélet egyszersmind történelmi igazságosztás. Amit az apák szerettek: haszontalan volt, amit védtek: silány. A hagyományból eleinte csak a középosztály gyöngéi látszottak ki s mivel az ifjúságban a tudást megelőzi az igazságszeretet, az emberiességet az angyali szigor, első hevükben e gyöngéket a magyar múlttal azonosították. Ráadásul az apák e kultúrhagyatékról nem is tudtak világosan beszélni, «az öreg Garren» műve, mondogatták volna ők is pontatlanul és makacson, ha történetesen írónak születnek. Nagy volt a zavar, a veszély, nem tartottak sorrendet, néha kincs helyett csakugyan silány csecsebecséket védtek s a fiatalok kíméletlen tekintete tüstént fölfedezte az efféle hibás vagy haszontalan mozdulatot. A «történelem ítélőszéke» előtt elakadt a szavuk s a türelmetlen fiatalok e hallgatást beismerésnek vették. Az óriási hagyaték látszólag az apáktól a fiúkig tartó úton szétfoszlott. Nem századok morzsolták le: már a fiúk megtagadták, gondolván, hogy állami támogatás, állami erőszak nélkül úgysem lehet életre gerjeszteni. Az idősebbek lelki összehúzódásával, politikai provincializálódásával egyidejűleg ők készséggel s megkönnyebbülve álltak a nagyvilág rendelkezésére. És a kényszerű, kicsinyes konzervativizmusba szorított apáktól először magyarországi írókhoz fordultak intésért. Hadd erőlködjenek az öregek egy kihűlt politikai ábránd körül! Az útmutatás a magyarországi eretnek írástudóktól jön.

Mikor egy nemzedék kifordul a régi rendből, megjavul az irodalmi emlékezete. Forradalmak alatt mindig jól emlékeznek az irodalom jóslataira s az üldözött íróból élve vagy halva lelkiismereti vezér lesz. Így történt most is. Mivel apáikat a történelem, állítólag elítélte, a szlovenszkói magyar fiatalok azoknak az íróknak adtak igazat, akik baljóslatukkal a történelem előtt futottak; mivel apáikban kizárólag társadalmi bűnök és mulasztások testesültek meg, azokhoz húztak, akik e mulasztásokat már az összeomlás előtt számonkérték. Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kassák Lajos éppen azt a társadalomszemléletet támadták, amelyhez a szlovenszkói öregek egyre kirívóbb kicsinyességgel ragaszkodtak. Irodalomtörténeti furcsaság, de jegyezzük fel mi is, hogy a kozmopolitizmussal agyongyanúsított egykori «Nyugat» kör válaszolt először magyar kérdéseikre s csak a neokonzervativizmus hírébe kevert háború utáni esszéisták szabadították fel - jóval később - európai kíváncsiságukat.

Ezen a fiatalkori első válaszúton magyarságtudatukat teljesen kitölti a határon túli (vagyis magyarországi) parasztság és népdemokrácia problémája, Ady, Móricz, Szabó Dezső, Kassák Lajos fogalmazásában. Csak annyiban tartoznak a magyarsághoz, amennyiben e magyar írókhoz tartoznak, a szlovenszkói magyar hagyomány egyelőre kicsinyes osztályérdekeket szépít: apáik dolga. Aztán Babits s a hozzá húzó fiatalok kiröpítik a tekintetüket Európába. Végül a cseh egyetemi tanárok fölfedik előttük Középeurópát, prágai szemmel. Ha rajtuk múlna, «az öreg Garren» műve e pillanatban gazdátlanul heverne.

«Nemzedék voltunk, melytől mindenki sokat várt, de amelynek adni elfelejtettek» fakad ki a vallomástevő. A Magyarországról, Európából, Prágából besugárzó hatás csakhamar összezavarja korlátlan befogadóképességüket; szabadon hányódnak a romantikus-forradalmi parasztszemlélet, középeurópai hivatásérzésük s az irodalmi vezérszólammá dagadt kultúrválság közt. Benn zavar, kívül gyűlölködő apák. A fiatalság jelesen akar felelni s egyszerre ráeszmél, hogy mindenre legalább három válasz van. Azaz, hogy van egy negyedik is, a leghatározottabb. Az apák csiga-politikájánál jobb a forradalmi olvasmány, de az ambivalens forradalmi olvasmánynál is jobb a szókimondó világnézet. Már tudják, hogy az apák fölött elhangzott történelmi ítélet csak egy második, egyetemesebb társadalmi ítélet előzménye és előkészítője, tehát eléje sietnek. Moszkvához fordulnak világnézetért.

Csakhogy a szigorú marxi gondolkodásmód hamar kiveti magából a könnyen hevülőket s a menekülteket. Az új szlovenszkói tanítványok nagyrésze pedig ép első hevében menekült hozzá. «Pillanatnyi feladatainkat a világforradalomra való hivatkozással egy távolabbi időpontra tolta ki» írja a vallomástevő. «Egészen kicsi azoknak a száma, akik megmaradtak a szlovenszkói magyar élet reális mérlegelésénél s fölismeréseiken túljutva vállalni merték a masaryki drobná práca-t, az apró munkát.» Nyilvánvaló, hogy az ilyen menekült, aki inkább feladatok elől, mint feladatokért tér be az új szentélybe, méltatlan az arisztokratikusan zárkózott tanhoz. Aminthogy a legtöbb ifjú nemsokára meg is érzi, hogy nem szívesen látott hívő. «A marxizmus fegyelmező és tudományos gondolkodásra szoktató hatása kétségtelenül nagy volt mindnyájunk számára; mint modern munkahipotézis fejlesztette gondolkozásunkat, de nem nyújtott agyat és szívet egyaránt kielégítő világnézetet... A nemzedék, melybe tartozom, ezenfelül túlságosan is korán jutott el a marxi elmélet látszólag kész, befejezett igazságaihoz, mielőtt keresztüljutott volna a polgári közgazdaságtan tisztítótüzén. Életünkben is érvényesült a kontrasztok törvénye: a rend után az anarchia, a külső körülhatároltság után a belső csonkaság ressentimentje. Szocializmusunk nem az út végét jelentette...» Fegyelmezett gondolkodást bárkinek szívesen ad a marxizmus, megelégedést, belső békét csak a szent elfogultaknak. A nemzedék a moszkvai kitérő után tehát újabb válaszúthoz jut.

Már leváltak róla a szent elfogultak; megritkult fegyvertársait, képességeit, korlátait jobban ismeri. Azonfelül a szabad vizsgálódás ideje is elmúlt. Lejárt a diákszabadság, a fiatalság először találkozik a gyűlölt, konzervatív apákkal. A kenyérgondban. Csak most tudja meg igazán, hogy az elvont elméleti-intellektuális válságon kívül - amelyben Európa ifjúságával osztozik - van egy csöndes, de konkrét nemzetiségi harc is. A miniszteri előszobában rájön, hogy magyar.

A középeurópai missziótudat tűzhelye, Prága a kenyérkereső meglett magyarnak már kevés meleget ad, a többé-kevésbé egyenragú diákot, tanulmányi évei után visszataszítja a szlovenszkói magyar kisebbségbe. De nemcsak Prága arca változik el. Magyarországon a romantikus nagy triász helyére az új népi realisták kerülnek; Babits leszármazottai humanizmusukat élesebbre, támadóbbra hangolják. Európa felé fordulnak: a láthatárt köröskörül diktatúrák torlaszolják el, az ötéves tervnél - régi, szép idők! - immár fontosabb Sztalin egyeduralma. Egy évtized alatt két Prágát, két Magyarországot, két Európát ismernek meg.

De a megváltozott látvány nem éri őket olyan védtelenül, mint régen; befogadóképességük merevebb, de jobban hasznosít. A világmegváltó szándék védelmi magatartássá szűkül, a szlovenszkói fiatalságból is kitör az a rendszerező-feldolgozó hajlam, amely a példaadó magyarországi fiatalságot a politikai maradiság és megbújó epigonizmus gyanújába keverte. Az igazság az, hogy a kenyérgond s a mindenfelől erősödő humanista ellenállás észrevétlenül visszavezette őket a legnagyobb realitáshoz s a legősibb humanitáshoz, «az öreg Garren» művéhez, a szlovenszkói magyar hagyományhoz. Amit eleinte az apák gyanús magánügyének s a magyar államhatalom alá temetett hazafias emlékműnek tartottak, egyszerre föléled, nem tapad hozzá osztályérdek, történelmi hátvédet ad a masaryki apró munka magyar változatának s ugyanakkor a humanista ellenállást is megerősíti. Az angolok a megmondhatói, hogy egy hagyománynak inkább ereje van, mint tartalma. Elektromágneses kisugárzása a szlovenszkói magyar fiatalság lelkét is átjárja, már ki sem kell békülniök az apákkal, hogy az őrtállást folytassák. Mást akarnak, mint a hatalomátvétel megőszült magyar tanui, mások az emlékeik - azok huszármanöverekre, ők marxista kézikönyvekre emlékeznek - s mégis mindketten egy közös kultúrhagyatékból élnek. Mert ha az «öreg Garren» műve szabatos tartalom volna s nem szellemi rádiumsugárzás, a kétféleképpen emlékező nemzedékek minden őrségváltásnál összevesznének a selejtezésen. Csakhogy a láthatatlan erőn nincs mit kiselejtezni, apák és fiuk ellenségesen halhatnak meg: azok tele szorongással, ezek lekicsinyléssel, a fiuk csodálatosképpen mégis megőrzik a kincset. Amit belőle az apák osztályvédelemre akartak felhasználni, később magától leválik, jóformán be sem várja a történelem ítéletét. Maga a csorbíthatatlan hagyomány ellenben sohasem áll ítélőszék előtt, a fiatalok hozzászegődhetnek, anélkül, hogy ezzel az apák vétkeit magukra vennék.

Mikor első szlovenszkói utam után egy félévvel észrevétlenül kifakadt belőlem a «Kárpát Kebelében», a beszámoló olyan természetes törvényszerűséggel fordult a magyar múltnak, mint a gótikus szentély napkeletnek. Utólag sokat töprengtem azon, hogy nem kellett volna hallgatnom a mindennapi életről. Hátha a szlovenszkói ifjúság azt hiszi, hogy a fél-nemes, fél-honorácior apák múltra merengő mélabúját akarom kiszolgálni vagy éppenséggel a vérig sértett magyar úrhatnámságot hordozom meg még egyszer a Kárpátok alatt? Tíz év előtt valószínűleg ezt hitték volna. Akkor még az apák kisebbségi politikája eltakarta előlük a valódi hagyományt, s aki a múltról tudomást vett: már ősi bűnöket védett. Keserves, hosszú út kanyargott velük olyan magasra, ahonnan az apák tettei fölött az érdektelen, örök múltra láthatnak. Azt pedig sem kisajátítani, sem elfelejteni nem lehet.

Az a hagyaték, amit a szlovenszkói utas «Kárpát kebelében» talált, csak annyira köt, mint a klíma. De annyira leküzdhetetlen is. A fiatalság keze szabad, társadalmi lelkiismerete szerint cselekedhet, a hagyomány nem áll felemelt tőrrel háta mögött. Ma már nyugodtan állok eléjük, mondván:

Az a mult, amit láttam s szerettem odafenn, nem is mult, de örökkévalóság. Túléli a kiváltságokat, osztályönzést, gyűlöletet, végül az anyanyelvet is. Natio voltunk, azaz lélek s ezt a lelket láttam röpködni fölöttetek új kitöltetésre készen. Most pedig induljatok el a kétoldalt sziszegő világnézetek közt, mint az okos legényke, aki tudja, hogy kővémered, ha egyszer akár jobbra, akár balra, a gonosz szobrokra néz.