Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

ILLÉS ENDRE: TOLNAI LAJOS, A SZÁZADVÉG REGÉNYÍRÓJA

Annyira szorongatott és dúlt volt az élete, hogy megnyugtatóbb, ha a halálán kezdjük. 1902-ben halt meg, hatvanötéves volt ekkor. Olyan nehezen engedett a sok nógatásnak és sürgetésnek, mintha zömök, vérmes, magyarul épített testalkata - amilyennek egy református tiszteletes úrnak illik és kell lenni - nem jóval korábbi végre utasította volna. A Csalódások és a Pártütők írójának emlékezetére alapított Széptani társaság, amelynek tagja volt, két év múlva emlékezett meg róla Évlapjaiban. Mintha addig vártak volna, csakugyan kialudt-e ez az «égő bakui kőolajforrás». És így is volt; olyan szívós munkával sikerült csak elhallgattatni, eloltani, mint egy kigyulladt petróleumkutat. Három évvel halála után egyik írótársa, aki egy képes családi regénysorozatot szerkesztett, újra kiadta A báróné ténsasszony című regényét. Mert az írótárs nagyon is jól tudta, ki volt Tolnai Lajos; mert maga is ugyanolyan férgesnek, széthullottnak, elveszettnek érezte a Noszty Ferik és Tóth Marik egymásfelé botorkáló osztályát, mint A báróné ténsasszony írója a leleplezett megyei sáskahadat; s kiadta nem utolsósorban talán azért, mert a tehetség kaján cinkosságával így fricskázta fel azokat a szelíd regényeket és bamba szecessziós illusztrációkat, amelyekkel a családi sorozat belefúrta röpke létét az olvasók türelmébe és a lassan szitáló feledésbe. Ez az írótárs - le kell-e még lepleznünk? - Mikszáth Kálmán volt. De milyen jellemző Mikszáthra, hogy abban az életrajz-félében, amit a regény elé illesztett, tíz évvel korábbra tette Tolnai halálát, mint amikorra az elrendeltetett. S ez a tíz év nem lehet egyszerű tollbotlás. Aki 1902 helyett 1892-t ír, egészen más formájú számba téved; észre kell vennie, hogy visszacsúszott az előző évszázadba. Mikszáth nem veszi észre. Következetesen - többször is - leírja az 1892-t. Pedig milyen tíz éve volt ez Tolnainak! Ekkor maradt csak igazán magára; hiába kopogtat a szerkesztőségek ajtajain, azok végleg bezárultak előtte; két évig szünet nélkül sír, jajong és átkozódik, mint egy ókori próféta: önéletrajzát írja (1894-95); már hang nélkül nyitogatja száját; amit lázas tollal papírra vet, nem nyomtatják ki. Végül mégis kap egy kis zugot, nosza Coriolanus, szerkessz «képes családi lapokat» az ártatlanoknak és a gőgicsélőknek; nem hagyja magát, hét regényt ír közben, kiverekszi egy novellásfüzete megjelentetését; fáradhatatlanul el-eljár a Társaságok üléseire és elmondja vádjait azok ellen, akik meghamisítják Petőfit. És amikor a hivatal megint kibillenőben van alóla, életében már harmadszor, eldől, mint a fa, ha puha, süppedő mohára hull; némán, visszhangtalan, tompa dobbanással. De Mikszáth Kálmán nem veszi észre ezt a tíz évet. Aki annyi szívbenyilalló víziót sikerrel elhessegetett magától, könnyen menekül szivarfüstjébe az ilyen semmiségek elől is. Még csak három év múlt el Tolnai Lajos halála óta. De a kortárs és írótárs úgy ír róla, mintha a naiv és túlhangos barát már tizenhárom éve volna halott. Lehet, hogy csak elírás ez a tíz év. De a kis tanulmányhoz a képviselő úr úgy veszi a lélekzetet, hogy évtizedek távolságából szemléli az ismerős fejet, amit megmintázni készül. Talán átvillan rajta: szegény Lajos, oly hangosan kiabált világéletében, hogy végül már nem is hallottuk, szól-e még, vagy régen elhallgatott? - Tolnai Lajos szólt. De kora úgy védekezett ellene, hogy nem hallotta meg.

Egy tollhiba milyen híven tükrözi ezt az életet, - töményebb ízzel alig lehetne már idézni. Mennyire benne van a minden kellemetlent azonnal elhessegető, türelmetlen magyar millennium, - nem kívánja hallani prófétáját. Sőt milyen jellemző ez a tíz év a filológusok jóval szelídebb utókorára is. Tudtommal eddig senki nem vette észre a mikszáthi búcsúzkodás pszichoanalitikus szépségű dátum-csuszamlását. Fontos lehet-e ezekután, hogy Tolnai Lajos száz évvel ezelőtt született? Évszámok - láttuk - egyáltalán nem határozzák meg ezt az életet. Ez az író olyan volt, mint a sav: sebesre mart partok között hánykódott, pontos kezdet és vég nélkül, füstölögve és töményen.

*

Életében és írásaival súlyosan megsértette a századvégi «hódítók» érzékenységét. Regényeinek hőseiben az akkori társadalmi élet fővárosi és vidéki vezetőit mintázta meg kegyetlen ítéletmondással, s mindenki számára felismerhetően. De kortársai közül ki lépett közel ehhez a lázban beszélő emberhez? Ki értette meg azt a feloldhatatlan kínt és szorongatottságot, amiben ez az író elégett?

Tolnai Lajos két «honfoglalást» élt meg a levert szabadságharctól az ujjongó millennium felé tántorgó Magyarországon. Ifjúkorának döntő élménye a Bach-korszak idegen piócahadának kegyetlen uraskodása. Látta az egyenruhás német hivatalnokokat, az irgalmat nem ismerő cseh adószedőket, az asszonyt botoztató, lelketlen katonákat és felhördülve látott közöttük néhány rongy, renegát magyart. Azután megélt egy másik honfoglalást is: a kapitalizmus elterjedését Magyarországon. A kiegyezésre következő évtizedek voltak ezek. Vasutakat építenek mindenfelé, cukorgyárak, szeszfőzdék, szövőtelepek bújnak ki a földből. Az író mintha lázálomban nézne körül: a levegő vastag panamáktól forró, idegen érdekek terpeszkednek el óvatosan, máról-holnapra ezrek és ezrek jutnak koldus-sorsra, míg egyesek beállnak az új foglalók közé és felveti őket a pénz... Nem, ezt nem lehet szenvedélytelen hűvösséggel «szabályos műfajjá» szublimálni! A toll olyan éles keserűséggel csap a papírra, mint a keselyű csőre, - és az ország felhördül a vádakra.

Pedig milyen aggodalmas reszketéssel akart vigyázni magára!... Amikor indult, milyen kétségbeesetten viaskodott indulataival, hogy legyőzze alkatát. Még nem tudja, milyen lázadó démont tart leláncolva szívében, de ideges éberséggel figyel rá és retteg tőle. A nagykőrösi református gimnáziumban Arany János a tanára; a pesti hittudományi főiskolán Székács és Török Pál püspökök a mentorai. Igyekezett velük megkedveltetni magát. Eminens tanuló, magával ragadó szónok. Papi vizsgái után Török Pál a pesti református gimnáziumnál is tartja, a latin, görög és magyar nyelvek tanítását bízzák rá. Írni kezd, - Arany János tanítványa, hogyan is indulhatna másként: balladákat és románcokat küldözget a pesti szépirodalmi lapoknak. A versek megjelennek, kegyetlen magyarságuk tisztán cseng, ártalmatlan, epigon írások, mindenki csak dicséri őket, különösen a szegény vándorló legényről írt balladát. Huszonnyolcéves és megjelenik első kötete: «Tolnai Lajos költeményei». A könyvet alázatos tanítványi szívvel Arany Jánosnak dedikálja. Következő évben a Kisfaludy Társaság tagjává választják. Összegyűjti beszédeit is, s a két kötetre újabb név kerül: báró Eötvös Józsefé. 1867-ben vagyunk, Eötvös a kiegyezés kormányának kultuszminisztere, időszerűbb pártfogót nem is választhatott volna a fiatal pap. Még ugyanebben az évben - Bérczy Károlyhoz, a csengő rímű Puskin-fordítóhoz címzetten - megjelennek Életképei. A Tekintélyhez, a Hatalomhoz, a Népszerűséghez köti magát; íme, a reálisan gondolkodó fiatalember; egy szépen induló karrier felfelé lendülő íve. Pedig a mélyben már egyre forróbb az olvadó láva és a folyékony sűrű tűz egy nap váratlanul el is borítja a tavaszi hegyoldalt. A példás magaviseletű, padratettkezű fiatal lelkész, aki oly engedelmesen és ritka tanulékonysággal rótta eddig a kijelölt köröket, hirtelen kihúzza fejét a szelíd súllyal nehezedő járomból: tanártársai, hívei, pártfogói mély megbotránkozására zsidólányt vesz feleségül. Csak egyszer kellett kilépnie a körből - és már örökre kívülrekedt a Renden, a Fegyelmen, a Mérsékleten. Hirtelen milyen furcsára vált körülötte a világ, körülnéz, s már csak a fanyar tényt állapíthatja meg: a kedves püspöktől a szeretett tanítványig mindenkivel összeveszett.

De egy fiatal férfi előtt többfelé is nyílnak utak: ő a Marosvásárhely felé vezetőt választja, ide hívják meg papnak. Nem tudja, - tizenhat esztendőt tölt majd ezen az erdélyi poszton, és ez a tizenhat év maga lesz a lángokba borult pokol. A tainei módszer sokat megvilágítana itt: milyen sebekkel sodródik le egy fiatal pap, aki népszerű író is, a fővárosból vidékre, min múlik az első félreértés, amely elválasztja a vezetésre hivatott pásztort híveitől, hogyan ütközik bele, véletlenül és akaratlanul a magányos ember a vidéki hatalmasságokba, milyen fertőzésekre kellett volna mindjárt kezdetben ügyelnie.

Tolnai Lajosból hiányzik a papi és térítői szelídség, de megvan benne a hajlíthatatlan önérzet, a támadó túlérzékenység, a hajszálereket pillanatok alatt megrohanó vérmesség és indulatosság. Mind csupa örvény! És mind hajótöréssel fenyegető szirt. Hogyan is hidalhasson át valaki megnyíló szakadékokat, ha forrongó lénye felvetett fejű, gőgös elkülönülés. Tolnai Lajosról emlékezve Jakab Ödön szövi legfinomabban ezt az analízist, maga is ugyanabban a hitben, lélekzetvételben, szívdobogásban állva: «Aztán meg egy szegény stólás papnak azon sem szabad sértődéssel megbotránkoznia, hogy egy-egy helyi vagy vidéki előkelőség, kinek színe elé kerül, kicsinylő vállveregetéssel érezteti vele azt a mérhetetlen különbséget, ami őket egymástól igen természetesen elválasztja. A helyi nagyságok érzékenységét épp olyan gondosan kell szóban és tettben kielégítenie, mint a jó szülőnek a gyerek szeszélyeit. Amelyik pap mindezeket okosan megteszi, az aztán Marosvásárhelyt is, másutt is boldogan megélhet. De hát Tolnainál ilyesmikre hogy is lehetett volna gondolni! Hiába volt írói tekintélye, hiába volt a leghíresebb és leghatásosabb egyházi szónok közül való, hiába volt nagy tudása és feddhetetlen jelleme: nem használt egyik sem! Ellenségei az idők folyamán alattomban fejére nőttek. Megkezdődtek a nyílt üldözések, rágalmazások, feljelentések, fegyelmi vizsgálatok, szóval minden elképzelhető meghurcoltatások. Tolnai utoljára is, mint a kelepcébe került vad, végkép elvesztette a fejét. Ellenséget látott mindenkiben».

Az érzékenységekre kellett volna ügyelnie, mint a jó szülőnek a gyerek szeszélyeire...

Nem volt jó szülő - jó író volt. Tehetsége kelepcéjébe esett. Mert az embert megmagyarázhatja a tainei analízis, de az írót csak a láncáról eloldott démon értheti meg. Ez a szellem végleg kirúgja alóla földet, látóterébe csak megcsúfolt igazságot és a kajánul röhögő gonoszságot engedi be, kiemeli a Maros szűk völgyéből és korlátlan hatalommal ruházza fel egy új birodalomban, amelyről néhány év múlva Tolnai Lajos már így vall hírhedtté vált marosvásárhelyi kulcsregényében: «Rettenetesen szép és édes ünnep az, mikor a zsarnok, elbizakodott hatalmasságok egy váratlan órán megaláztatnak s gúnyos ajkaikon a kevélység szelíd esedező mosollyá aljasodik». Gyűlölt hőseit meghempergeti minden aljasságban; ahogy a győztes zsoldosvezérek egy órai szabad rablást engedélyeztek seregüknek az elfoglalt városban, ő egy zsúfolt regényt megtöltő szabad gaztettekre vonja fel a sorompót a magyar világ hatalmasai és aljasai előtt, hogy végül ítélhessen felettük. Természetesen szüksége van néhány «ártatlanra» is, mint a kotorékversenynek a rókakölykökre, hogy a mohó fogak belecsaphassanak a riadtan iszkoló áldozatokba. S ilyenek is Tolnai Lajos «jó ember»-hősei: nem különös jellemek, nem tiszta emberek, - egyszerűen üldözöttek, legtöbbnyire ostobák, tehetetlenek, gyengék, semmi szánalmat nem keltő figurák. Egy végítélet rúgói mozgatják Tolnai regényeit, egyre erősebb és vadabb szorítással a végső körre, amelyen megalázhatja a pökhendi gazokat és hatalmasokat, akik vétkeztek ellene, Isten ellen, a gyámoltalanok, a szegények, a kifosztottak ellen.

Amikor Gyulai Pál a maga szokott módján - kifogásainak aránylagos szelídségével, ellenvetéseinek lankadtságával - megdicsérte, azaz ledorongolta Tolnai Lajos első regényét, Az urak-at, már az út legelején helyesen érezte meg, hogy képzelt elemek vegyülnek ennek az írónak látszólag valóságidéző prózájába. És úgy is volt. Tolnait sohasem a valóság, de a maga pokoli tornajátéka és igazságosztó regényvégi ítélete izgatta egy-egy munkán belül; ez hajszolta őt mind különösebb, nagyobb, földtől elemelkedőbb kalandokra. Gyulai egy-egy pillanatra látta megvillanni Tolnai démonának körvonalait, de azután visszaesett a maga konok kritikai világnézetébe, amely csak realitást ismert és valósággal mért. Az urak kritikájában például, amikor Tolnai a Bach-korszak cseh adószedőivel cimboráló, úrhatnám magyar Bokros Mihálynét írja le, Gyulai szinte hazafiaskodva védi meg «a magyar parasztasszonyt»: «Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket, vágyjék atyafiságukra, ilyennek sohasem hallottuk hírét. Hogy magyar földműves felesége oly valamibe helyezze hiúságát, a mi se sorsosainál, se a vidék más osztályainál nem talál visszhangra, sőt gyűlölet és megvetés tárgya, mind valószínűség, mind jellemzetesség tekintetében teljesen elhibázott felfogás». Hogyan fogadta ezt a kifogást az évek óta vidéken élő Tolnai a pesti lakos Gyulaitól, - nem tudjuk. De kétségtelenül megvilágíthatta előtte jövőbeli útját az a harcos felhívás, amellyel kritikája végén Gyulai a fiatal regényíróhoz fordul: «Legyetek valódi regényírók, a társadalom bírálói, erkölcsrajzolók, s az eszmény őrei. Mi ezt várjuk a magyar regénytől...»

Tolnai annyira igyekezett alkalmazkodni ehhez a regényírói eszményhez, hogy irodalomtörténetírásunk és kritikánk ma is «az első magyar naturalistának», fantázia nélkül író megfigyelőnek, hírhedt kulcsregény-szerzőnek, valami irgalmatlan Saint-Justnak hirdeti. Lehet, hogy modellekre függesztett tekintettel írt. Így hamarabb jöhetett indulatba, nem kellett bíbelődnie alakformálással; mint egy vízesést, - gyorsabban és akadálytalanabbul zuhogtathatta le mondanivalóját. Mohón és szomjasan hajszolta az igazságot. Mindenkit a vádlottak padjára ültetett, akit a kiegyezés és a millennium Magyarországa eléje vetett. Talán a leggazdagabb figurájú magyar író: elfogultságot nem ismerő hangon, soha nem bicsakló svádával, papirosba nem harapva írta meg a parasztot, az iparost, a városi kispolgárt, a dzsentrit, a mágnást; a falut, a megyei székhelyt, Pestet; a különböző foglalkozásokat, az adószedőt, a papot, az újságírót, a boltost, az orvost, mérnököt, ügyvédet, tanítót, írót, az állásokban dúskálókat és az állástalanokat, mindenkit.

De ettől a borzongató panoptikumtól, a századvégi Magyarországot jogosan vagy jogtalanul indekszre helyező szenvedélytől, az igazság olthatatlan vágyától és hajszolásától, mely kiszárítja a torkot, elfullasztja a tüdőt és akadozóvá teszi a szívet - Tolnai Lajos még igen rossz író lehetne. Pedig ez az izgatott ember vérbeli művész, megrázó sorsidéző és ritka regényépítő tehetség. Igaz, hogy vagdalkozásaira figyelve nem egyszer a széthulló Szabó Dezsőre kell gondolni. És aki nem ismeri Tolnai munkáit, könnyen azt hihetné: ő is pamfleteket írt. Nem így van. Írásai tiszta, kemény, kikezdhetetlen regények. Elmúlt néhány évtized - és nem nyílnak többé semilyen kulcsra. De hogyan ver bennük ma is a szív, milyen piros torlódással áramlik a vér, milyen izgalmas, élő olvasmányok!

Az izgalom a lényege ezeknek a regényeknek. Az átfűltség, a lobogás, az indulattól szinte ájultan kibukó szavak. Nem naturalista, de romantikus művésszel állunk szemben, s majdnem mindig eljut az expresszió révületéig. Akárhová nyúlunk övrjében, mindenütt mohó, izgatott leírásokat találunk: egy arcról, egy tájról, egy gesztusról; az író úgy tapad anyagára, mintha vérét akarná kiszívni. Ez nem a kisművész pepecselő kényelme és nyugalma, ez a láz és túlfeszültség az egzaltáció lobogása. És hogy ismerte ez az író műfaját! Szerencsés pillanataiban hogy tudott játszani vele. Sokszor milyen merész mutatványai vannak a regénnyel. Eleinte a kettős-hármas, sőt négyes meseszállal a romantikus Jókait másolja. De Az urak, majd A báróné ténsasszony után már harmadik nagyobb munkájában, A nemes vér-ben, mely egy grófi érdekházasság története, úgy dönti fel a sablónos kulisszákat, mint egy kártyavár lapjait. A kezdő jelenet, ahogy a négy öreg gróf távcsővel, köszvénnyel, vitorlavászon kabátban, ostoba, gonosz indulatokkal várja a kastély felé közeledő gazdag vő-jelöltet: oly friss, pezsgő, mintha nyelvöltögető, keserűen nemes offenbachi muzsika áramolná át. A Dániel pap lesz a tragikomédiába csukló nagyravágyás egy-darabból kifaragott tömbje. A Polgármester úr megrázó önvallomás, önigazolás, második emigrációjának története, az anabázis Marosvásárhelyről vissza Pestre. Az új főispán, talán legjobb regénye, reális figuráival és környezetrajzával is meseszerű stilizáltságba csap át. Az utolsó korszakból való Jubilánsok mintha forgószínpadot állítana a műfajba: a kisváros-Szalmavár remek technikával elénkpergő zugai kiteregetik nyomorult lakóikat minden titkukkal.

És nem egyszer milyen forró fordulatai vannak! Előttünk díszletezi be színpadát, néhány pirandelloi villanással megáll és vitatkozni kezd hőseivel. Gyulai még kifogásolta, hogy nincs humora: utolsó tíz regényében legalább tízféle ízzel szolgál - a fanyar és fojtó birs íztől a kolerikus, hátborzongató kacagásig.

*

...Életével Marosvásárhelyt hagytuk el Tolnai Lajost. Az utolsó évek már a közelharc és a kézitusa esztendői. Hívők és papjuk egyre dacosabbak. A pap söpredéknek nevezi egyik versében gyámoltjait:

Mely tegnap még dicséretemre
Fölhányta ronda süvegét:
Im, újra lázong, újra támad
A régi vulgus-söpredék!

Palágyi Lajos írja, hogy a templomba istentiszteletre revolverrel járt. Akikkel ujjat húzott, azok hatalmas urak voltak; az író attól félt, hogy felbérelt suhancok egyszer leütik. Kacziány Ödön szóbeli közlése szerint a marosvásárhelyi református elemi iskolának egyik tanítója egy alkalommal az utcán szembeköpte, őt a református tiszteletest, feljebbvalóját. A századvégi Magyarország keménységét és osztálygőgjét a bőrén próbálta ki: a megyei urak, a polgárság, a hivatalnoki kar, a valamiféle szerepet játszók mind-mind elhúzódtak tőle, csak a szegények tartottak ki mellette, ők töltötték meg karácsonyi úrvacsoraosztáskor templomát. «Házam tetejére éjjeleken át hullott a kő, - írja önéletrajzában, - én végeztem kötelességemet, bátran, rendületlenül».

A marosvásárhelyi kálvinistákon egész Erdély szánakozik. Végre bekövetkezik a szakítás. Tolnai Lajos negyvenhétéves. Otthagyja állását, kenyerét, mindenét, harmadszor is újra kezdi életét Pesten. Egyelőre csak kezdené, de sehogyan sem megy. Hat évi állástalan korszak következik most. Pártfogói, barátai, segítői nincsenek. Mindenki elhúzódik mellőle. S ami igazán tragikus, - olvasók sem állnak mögötte. Csak megbotránkozottak vannak. Kilenc regényt és megszámlálhatatlan novellát ír e hat év alatt. Közben lapokat indít, köztük irodalomtörténeti folyóiratát Irodalom címen. Az Arany-Gyulai-Akadémiai-Társaságok vonalat támadja, másod és harmadsorból való epigónokkal, széthulló csatarendben, öklét rázva; Palágyi Menyhért és Palágyi Lajos-cikkekkel. Ábrányi Emil, Dalmady Győző, Prém József-versekkel, László Mihály, Büttner Julia-novelákkal, s a maga gépfegyver kopogású kritikáival, amelyek például így hangzanak: «A Kisfaludy Társaság kiadványairól. - A mi nótáink Abonyitól, gyarló dolog; A balladáról, Greguss híres műve: compilatio; a mi benne eredeti: az akkor sem állhatott meg, ma még kevésbé; Losárdi Zsuzsánna, Két szív, Szász Károlytól, középszerű, alantas művecskék. A Pákh Albert humoros életképei gyarlóságukkal valóban humoros hatást szülnek. - Hát a Petőfi Társaság? De hisz ő szegény! A szegény ember vízzel zsíroz». Riedl Frigyes Arany-tanulmányát emígy dorongolja: «Itt van előttem a Riedl Frigyes Arany Jánosa, vagy: az Arany János Riedl Frigyese. Csak a Nessus inge égethette valamikor oly elkeseredetten szegény Heraklest, mint a német bunda gyötörheti Arany szellemét. Hát így kell írni Aranyról, arról a költőről, aki a legmagyarabb költő hírében áll. Mégis nagy büntetés. Ilyen zagyvalékot Arany akkor sem érdemelt volna meg, ha Gyulai, Salamon, Greguss - Shakespeareig, sőt Homérig nem emelték volna elvakultságukban».

Lapja félév után megbukik. Végre óraadó tanári álláshoz jut a főváros egyik polgári iskolájában. Később rendes tanár, majd igazgató lesz. Tanártársaival itt sem fér meg egykönnyen. Már szemmértékét veszti, szenvedélye elragadja, hirhedt pellengérező kedve azonos az öregkori incontinentiákkal. Egyik tanáráról - Kacziány Ödön közlése - novellát ír, az «Inger-Binger tanár úr»-at, s abban azt állítja, hogy kollégája, mindenki számára felismerhető figura, - tolvaj. A rossz vég felé lejtő affér groteszk happyendbe torkollik. Közös barátjuk kibékíti őket, s kettesben tankönyvet írnak ezután. A szerkesztőségek bezárulnak előtte, veszedelmes, marakodó ember hírében áll. Murányi Ármin megbízza a Képes Családi Lapok szerkesztésével, utolsó nyilvános szereplése: felolvas a Petőfi Társaságban. Gyulai így emlékszik meg róla a Budapesti Szemlében: «A harmadik Petőfire vonatkozó felolvasás próza volt Tolnai Lajostól, a Petőfi kritikusairól a forradalom utáni időből, s a mint a hírlapi tudósításokból kivehetni, az értekező egy csoport ferdítést és rágalmat halmozott össze, támadva báró Kemény Zsigmondot, Aranyt, Erdélyit, Salamont és Gyulait. Sajnos, hogy e felolvasó nemcsak a Petőfi, hanem a Kisfaludy Társaságnak is tagja». Amikorra azonban ezek a sorok nyomtatásban megjelentek, Tolnai már nem volt tagja se a Petőfi, se a Kisfaludy Társaságnak. Meghalt. Mikszáth Kálmán szerint: «Mikor aztán itt is, iskolájában, összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén, 1892-ben (a valóságban 1902 március 19-én) előjött legeslegutolsó barátja, a Halál, az, aki a mesében a szegény ember válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre minden ellenségétől.»

Mi értelme volt Tolnai Lajos életének és erőfeszítéseinek? Igazságot ép úgy nem osztottak neki, mint ahogyan regényeiben ő sem jutalmazta meg soha a becsületeseket és hűségeseket. Élnie, harcolnia, írnia kellett, mert úgy rendeltetett. Ez nem is állt távol kálvinista hitétől. Nem bízott az utókorban. És három évvel halála után úgy érezték, hogy egy másik században élt. A századvég lelkiismerete lehetett volna, de az a kor úgy eltokolta és elmeszesítette lelkiismeretét, mint egy beteg tüdőgócot.