Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · ŐRJÁRAT

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: A TUDÓS HALÁLA

Ha az ember néha leküzdi az irásdühét, toldja meg ezt az erényt céltalan olvasással. Olvasson a fölszabadult időben lehetőleg olyat, amit később nem kamatoztathat írásban. Szóval, amit Sainte-Beuve egyedüli jó, sőt hasznos olvasnivalónak tart.

Gondolom, én is ilyen dícséretes cselekedetre ragadtam magam, mikor az utolsó hetekben néhány gazdaságtörténeti füzetet végiglapoztam. Jó öt éve csak futólag járt ilyen a kezemben, inkább csak azért, hogy a tartalomjegyzékből ellenőrizzem: mennyi céhbeli titokról maradok le! Igaz, a mulasztás egyre kevésbé fáj, mint ahogy egyre kevésbé fáj a más nője is. Csak húszéves korunkban kívánunk meg minden tudományt és minden asszonyt.

De ahogy a viszontlátott tájból csodálatosképpen a régi emlékek jóformán elő sem tünnek s helyettük ismeretlen, uj szögletek szöknek a szembe, ugy fordult ismeretlen oldalára az évek óta cserbenhagyott s most futólag ismét megizlelt tudomány. «A korán elhunyt kitünő professzor...» olvasom. «Korán elhalt jeles munkatársunk.» «Sajnálatosan elköltözött kitünő barátunk.» «A korán elhalt nagy tanítómester.» Mi ez? Halálozási rovat vagy tudományos folyóirat? Gyerekkoromban ismertem egy szőlőcsőszt, aki szobadíszül gyászjelentőkkel tapasztotta be a kunyhóját. Erre a furcsa kalyibára emlékeztettek a jámbor gazdaságtörténeti Zeitschriftek és Revuek.

Pedig csak annyi történt, hogy pár évig «nem tartottam lépést a tudománnyal.» És ugy látszik, ha az ember pár évig lemarad róla, már nem az elmulasztott uj kutatásokat s vitákat veszi észre, hanem a széles rendet, amit a halál vágott. A tudományból keserves személyi hír lesz. Szégyen, de így van.

Azt hiszem azonban, hogy ennek a dicstelen fölfedezésnek egyéb tanulsága is akad. Régebben sokat tanakodtam a szellemtudomány s a művelt szépirodalom közti különbségen. Most már sejtem. A tudós igénytelenül hal meg: a halál nem tartozik a művéhez. Valószinűleg ez a különbség. Gorkij, Chesterton, Kosztolányi haláláról az is megrendülve - és rögtön - értesült, aki egy sorukat sem olvasta. Häpke, Michels, Strieder halálát az is egy évi késéssel s véleletlenül tudja meg, akinek e nevek valaha sokat jelentettek. Egészen meghalnak? Ó nem, a tanítványok őrzik s továbbfejlesztik a művét, csak éppen a halál nem jellemző rájuk. Husz-huszonötévi mellőzés után is a halál pillanatában mégegyszer megcsendül a hir az elfelejtett költő felett: «Tegnap hunyt el» irják a lapok «a háborúelőtti idők híres költője. Az ifjú nemzedék már nem is tudja... stb.» Férfikora erejében kettétört tudósnak sem jár ki ilyen búcsúztató.

Szörnyű a gyanum, hogy itt szó sem lehet igazságtalanságról vagy visszaélésről. A halál nem olyan fontos járuléka a tudós, mint az író életének. A tudós az utódoknak dolgozik, egy-egy iskola szolgálatában. Az író ellenben a halált próbálja késleltetni, szóval a munka fájdalmas magánügye. Párharc közte s a halál közt. Ezért rezzen össze a tájékozatlan olvasó is egy író halálhírére. Érzi, hogy valami olyan történt, aminek az elhúnyt író szerint sose kellett volna megtörténnie. Egész művével tiltakozott ellene.

És ezért olyan a halott tudós, mint a családtag. Közölhetetlen a halálhire. Az említett Häpke vagy Strieder halálát éppen olyan nehéz s főleg céltalan közölni, mint egy másodunokatestvérét. A tudós az elmulás percétől arra a rokonra emlékeztet, akiről tudjuk, hogy kétszer annyit tett és élt, mint egy sereg másodosztályú költő, de a halálával közel sem fejez ki olyan lényegeset. «Mert sokan vannak, kiket Isten megajándékoz» írja Márai a Féltékenyek legszebb helyén, «és emléket hagynak a világra: épületet és nagy gondolatokat. És vannak mások, akik csak kegyelemben élnek, szerényen és jeltelenül s névtelenek maradnak s mégis alkotnak valamit, ami él tovább a világban s az alkotásnak aránya van és erkölcse, az idő nem tudja megsemmisiteni.» Noha a tudós éppen elég irott emléket hagy hátra, a halál pillanatában ő is ilyen névtelen erkölcsi lénnyé változik.

Mikor tavaly Gandban jártam, ki akartam nézni Pirenne sírjához. Minden idők egyik legnagyobb gazdaságtörténésze volt s a világ igazán csak az ő érdeméből tud a gandi egyetemről. Az idegenforgalmi irodában kézről-kézre adtak. «Ah, Pirenne!» kiáltották nagy hozzáértéssel. «Hogy melyik temetőben fekszik?» És már tuszkolták is felém a következő kollégát. Végül az a mentőötletük támadt, hogy kitelefonálnak a családhoz. Igy tudták meg - rajtam keresztül, - hogy a város legnagyobb fia s egyetemük örök büszkesége brüsszeli földben fekszik.