Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · ŐRJÁRAT
Ha az ember néha leküzdi az irásdühét, toldja meg ezt az erényt céltalan olvasással. Olvasson a fölszabadult időben lehetőleg olyat, amit később nem kamatoztathat írásban. Szóval, amit Sainte-Beuve egyedüli jó, sőt hasznos olvasnivalónak tart.
Gondolom, én is ilyen dícséretes cselekedetre ragadtam magam, mikor az utolsó hetekben néhány gazdaságtörténeti füzetet végiglapoztam. Jó öt éve csak futólag járt ilyen a kezemben, inkább csak azért, hogy a tartalomjegyzékből ellenőrizzem: mennyi céhbeli titokról maradok le! Igaz, a mulasztás egyre kevésbé fáj, mint ahogy egyre kevésbé fáj a más nője is. Csak húszéves korunkban kívánunk meg minden tudományt és minden asszonyt.
De ahogy a viszontlátott tájból csodálatosképpen a régi emlékek jóformán elő sem tünnek s helyettük ismeretlen, uj szögletek szöknek a szembe, ugy fordult ismeretlen oldalára az évek óta cserbenhagyott s most futólag ismét megizlelt tudomány. «A korán elhunyt kitünő professzor...» olvasom. «Korán elhalt jeles munkatársunk.» «Sajnálatosan elköltözött kitünő barátunk.» «A korán elhalt nagy tanítómester.» Mi ez? Halálozási rovat vagy tudományos folyóirat? Gyerekkoromban ismertem egy szőlőcsőszt, aki szobadíszül gyászjelentőkkel tapasztotta be a kunyhóját. Erre a furcsa kalyibára emlékeztettek a jámbor gazdaságtörténeti Zeitschriftek és Revuek.
Pedig csak annyi történt, hogy pár évig «nem tartottam lépést a tudománnyal.» És ugy látszik, ha az ember pár évig lemarad róla, már nem az elmulasztott uj kutatásokat s vitákat veszi észre, hanem a széles rendet, amit a halál vágott. A tudományból keserves személyi hír lesz. Szégyen, de így van.
Azt hiszem azonban, hogy ennek a dicstelen fölfedezésnek egyéb tanulsága is akad. Régebben sokat tanakodtam a szellemtudomány s a művelt szépirodalom közti különbségen. Most már sejtem. A tudós igénytelenül hal meg: a halál nem tartozik a művéhez. Valószinűleg ez a különbség. Gorkij, Chesterton, Kosztolányi haláláról az is megrendülve
Szörnyű a gyanum, hogy itt szó sem lehet igazságtalanságról vagy visszaélésről. A halál nem olyan fontos járuléka a tudós, mint az író életének. A tudós az utódoknak dolgozik, egy-egy
És ezért olyan a halott tudós, mint a családtag. Közölhetetlen a halálhire. Az említett Häpke vagy Strieder halálát éppen olyan nehéz s főleg céltalan közölni, mint egy másodunokatestvérét. A tudós az elmulás percétől arra a rokonra emlékeztet, akiről tudjuk, hogy kétszer annyit tett és élt, mint egy sereg másodosztályú költő, de a halálával közel sem fejez ki olyan lényegeset. «Mert sokan vannak, kiket Isten megajándékoz» írja Márai a
Mikor tavaly Gandban jártam, ki akartam nézni Pirenne sírjához. Minden idők egyik legnagyobb gazdaságtörténésze volt s a világ igazán csak az ő érdeméből tud a gandi egyetemről. Az idegenforgalmi irodában kézről-kézre adtak. «Ah, Pirenne!» kiáltották nagy hozzáértéssel. «Hogy melyik temetőben fekszik?» És már tuszkolták is felém a következő kollégát. Végül az a mentőötletük támadt, hogy kitelefonálnak a családhoz. Igy tudták meg