Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · ŐRJÁRAT
A mult hetekben néhány napot töltöttem falun. Pihenésre szántam az időt, programmom volt: semmi könyv, semmi ujság! Azért valamennyire mégis tartani akartam a kapcsolatot az úgynevezett kultúrvilággal. Nem akartam magamat kitenni oly nagymérvű tájékozatlanságnak, hogy üdülésem tartama alatt netán elsüllyedne egy földrész s én arról még csak ne is értesüljek. Ezért délutánonként, hat óra felé, elsétáltam a Piac-térre, ott van az autóbuszmegálló, ott veszi át egy kis falusi rikkancs a Pestről érkező néhány darab
Mialatt azután hazamentem, átlapoztam az ujságot, csak a főbb címeket olvastam el s már el is készültem vele. Otthon azután letettem a lapot az asztalra. Ez az asztal a nyári konyhában állott, ott időzött estefelé az egész család, vártuk a vacsorát. Állott a család a hatvanötéves gazdából, a feleségéből, harmincegynéhány éves asszony-lányából s egy tizenhároméves kislányból, aki a szomszéd községbe jár polgári iskolába s intellektuelnek készül.
A vacsora főtt, dolga már senkinek nem volt, de azért vacsora előtt is, meg vacsora után is ott hevert az ujság, eleinte az asztalon, azután egy szekrényen
Teljes közöny nyilvánult meg a különben értelmes családban a világgal, illetve annak eseményeivel szemben. Rendben volt, tudomásul vettem a közönyt s igazán nem sértődtem meg miatta.
No de mégsem volt abszolút a közöny. Valahol, egy ponton, egy kis rés érte. Mert amint a fiatalabb asszony csak állt a tűzhely mellett, mégis csak rá pillantott az ujságra s meglátta ezt a nevet: Simpsonné.
Hát ez az egy, de csakis ez az egyetlen az egész világból, túlemelkedve a Duna vízállása s az élősertés árán, érdekelte a családot. Mert megszólalt a fiatalasszony:
A Simpsonnét s-sel, hogy úgy írjam Sch-vel mondta, mint mi mondjuk Schalom Ascht.
Mi volt ez?
Elmeséltem idefönn a jelenetet egy barátomnak, aki a világot leegyszerűsítők kategóriájába tartozik. (Kínjában, mert ha komplikálja, sem igazodik el benne jobban.)
Lehet. Ehhez már nem értek.