Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Egri Viktor: UJSÁGÍRÁS A SZÍNPADON
Fehérkór, Karel Capek drámája - Eugen Prager Könyvkiadó, Pozsony

Karel Capek legújabb darabja elé G. B. Shaw mintájára előszót írt. Egy orvosbarátja témája adta az első ösztönzést a Fehérkór megírására, vallja előszavában. Egy orvos, aki fekélyirtó sugarakat fedez fel, megtalálja bennük a halálsugarakat; segítségükkel a világ egyeduralkodója és áldatlan megváltója lesz. Ebből a témából rögződött meg benne az orvos alakja, aki a maga módján az emberiség sorsát tartja a kezében. «De a mi időnkben annyi olyan ember van, aki nemzetek vagy az emberiség sorsát tartja a kezében vagy akarja a kezében tartani, hogy sohasem csábított volna a feladat még egy példánnyal szaporítani őket, ha nem volna itt egy másik és sürgetőbb ösztönzés és ez: a korunk maga.»

Már ebből a bevezetőből kiviláglik, hogy Capeknek a dráma formája és a színpad ezúttal csak arra kellett, hogy világnézetét hangadóbban kifejthesse. Vezércikk helyett drámát írt, a színpadból szószéket csinált, hogy meghirdesse azt a magasabbrendű humanizmust, amelyet az emberi fejlődés végső értelmének tekint. A dráma célja: a humanitás nevében való állásfoglalás a parancsuralom önkénye ellen.

Ilyen eltökéltség eleve kizárja, hogy élő alakok és emberi bonyodalmak teremtsék meg a drámát. Capek szintetizál, ismétli a Rur-ban, világsikert aratott színművében kipróbált módszerét: vegykonyháján hideg aggyal tételekből, feltevésekből és nézetekből drámát konstruál. Szerinte, függetlenül a gazdasági tényezőktől, két eszmény összecsapása szüli a mai világkonfliktust. Az egyik parton a félretólt és szinte megvetéssel kezelt humanitás, az életnek és az emberi jogoknak áhítatos tisztelete, a demokratikus szabadság és a világbéke az eszmény. A másik parton állónak - az író szavaival élve - a hatalom, az önkény és a nemzeti vagy más expanzió antihumanista az eszménye, amely az erőszakot kívánatos módszernek és az emberéletet csupán eszköznek tekinti. A demokrácia eszményének és a parancsuralmi rendszernek összecsapása ösztönözte tehát Capeket a Fehérkór megírására.

A dráma külső konfliktusai egy gyilkos ragály motívumain épülnek fel. A fehérkór, a «macula marmorea», ez az író kitünő vegykonyháján kitalált ragály, bélpoklosság módjára megtámadja az ötvenéveseket és elevenen elrohasztja testüket. Egy érzéketlen márványfolt tűnik fel valahol a bőrön; a halál jele ez és nincs rá mentség, nincsen orvossága. Ezt a kitalált újfajta pestist az író jelképesen értelmezi, mintha a fehér faj bomlásának tünete volna. Jelképpé válik a dráma főhőse, Galén doktor is, aki egyedüli tudója a nagy titoknak: a ragály gyógyszerének. Galén az élet tiszteletének nevében megtagadja az orvosságot minden szenvedőtől. A humanista maga is átveszi a másik oldal eszközét: harcossá válik, amikor a gyógyszer kiszolgáltatása árán a világbékét akarja megszerezni.

Capek elgondolása szerint a háború és az erőszak világában magának a Békének is kemény és hajthatatlan harcosnak kell lennie. Galén doktor a jelképe ennek a harcos humanizmusnak. A dráma első képeiben az orvos még emberi vonásokkal jelentkezik, a továbbiakban azonban mindjobban elveszti életszerűségét és csak szócsöve az író humanista elgondolásának, szerencsére anélkül, hogy túlságosan vezércikkszerűvé vagy szónokivá válna. Harcos mivolta is mindjobban fakul, az események sodorják, passzivitásba süllyed és csak makacs ellenállása ad még valami emberi reliefet alakjának. Krüg báró, a hadiipar koronázatlan királya, hiába kínálja neki millióit, hogy meggyógyítsa. A szegények önzetlen orvosa Krüg bárón, a többi gazdagon és hatalmason csak azzal a feltétellel hajlandó segíteni, ha összefognának, hogy megteremtsék a világbékét. Krüg báró agyonlövi magát, mielőtt a gyilkos kór végezne vele. A fehérkór romboló útja feltartózhatatlan: a dráma holoferneszi alakja, a nagy Marsall éppen legdicsőbb napján, mikor egy kis népet megsemmisítő hódító háborúba elindítja hatalmas hadseregét, felfedezi mellén az érzéktelen márványos foltot, a döghalál első jelét. A nagy diktátor összeroppan és összetörtségében hajlandó már a rögeszmés rajongó Galént fogadni, hajlandó diktátori gőgjét megtörve, visszarendelni hadseregét és békét kérni, ha ennek árán megszabadulna a rettenetes kórtól. Az orvos a marsall hívására a palotába siet, de nem ér céljához, útjában a háborút éltető őrjöngő tömeg egyetlen békevágyó, tiltakozó szavától felingerelve halálra tapossa.

A konfliktus tehát Capek szerint reménytelen és megoldhatatlan. Az eszmék harcában több forog kockán, mint jó és rossz, bűn és igazság: az egyetemes emberi élet maga őrlődik fel ebben a harcban. Egy diktátort nem lehet jósággal megkörnyékezni és meggyőzni, s az elvakult tömeg sem kívánja megmentését: összetapossa a humanistát, aki az életért és a világbékéért harcol.

A dráma befejezése ismét jelképes: a ragály és a háború tovább tombol, az ember nem váltatott meg szenvedéseitől. A szintétikus drámának ez a baljós befejezése lehangoló. A szerző szavában maga utal rá, hogy ez az elkerülhetetlen tragikus befejezés nem megoldás. Capek a történelemtől várja a szavakkal elintézhetetlen kérdésnek, a világbéke megteremtésének megoldását. Maga a dráma ezt a jövőbe vetett hitet nem sugároztatja, Galén doktornak nincsen utódja, kietlen a vég, az Ember tragédiája tökéletes és nem hangzik fel a további küzdelemre serkentő szózat.

Capek tagadhatatlan célja: egy magasabbrendű agitáció. A cél nemes és az eszközök válogatottak. Az író korszerűnek érzi a színpadot, hogy egy mesterien felépített, technikájában szinte hibátlannak tetsző dráma konfliktusával tételként bebizonyítsa a parancsuralmi rendszer meddőségét és silányságát és síkra szálljon a kis népek érdekét és létét megvédő világbéke mellett. Száz és száz kitűnő újságcikkében adta már tanúságát annak a mély és átfogó humanitásnak, amit ezúttal ragyogó dialektikával a színpadról hangzatosabban hirdet.

A dráma a lessingi kritika és esztétika fokmérőjével megközelíthetetlen; alakjai mindvégig sémák, jelképei egy elképzelésnek, főhőseiben a humanistának, a diktátornak és a pénzfejedelemnek; mellékalakjaiban a kispolgárnak, az áltudós klinikusnak vagy a felületes ujságírónak. De mind e jelképekben személyiség és tartalom van, dialektikájuk magával ragadó, egyéni és meggyőző.

A költőt, aki Capek régebbi darabjaiban is a háttérben maradt, mindössze egyetlen jelenetben érezzük. Esti lámpavilágnál együtt ül a kispolgári család. Az apa elődeit elpusztította a fehérkór és váratlanul hivatali előléptetéshez jut. A ragály utat csinál neki, már előre élvezi hatalmát és bombasztikus szavakkal gúnyolja a világbékét. A békevágyat jelképező anya nem tud vigadni az életnek és az előléptetésnek örülővel. A jelenet végén a férj az anya a kendővel eltakart nyakára pillant. Letépi a kendőt és visszaborzad: a nyakon ott a fehér folt, a halál jele!

Az eddig retorikával rángatott alakok váratlanul eleven, szenvedő emberekké válnak. Az a megdöbbent csend, amit ez a költői jelenet kivált, életesen igazolja, hogy a dráma ősforrása az emberi érzés és a lélek bonyodalma. Csak a mélyrenéző, léleklátó művész alkot igazi drámát. Minden csillogó retorikánál hatalmasabban megragad egy kép, amelyben érezni az alakjainak életet adni tudó költő áhítatát.

Karel Capek valójában jelenezetett ujságot írt, melynek filmszerűen pergő képeit az eszmei tartalom és a dikció választékossága teszi hatásossá. A Fehérkór nem dráma, de nagy, bátor és szép írói tett. Lényegében ez dönti el a mű értékét. A prágai bemutatót kísérő hatalmas siker nem is annyira a hatásosan megjátszható darabnak, hanem a benne megnyilvánuló írói tettnek szól.