Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: NÉGY NOVELLÁSKÖTET
Kárpáti Aurél: A bagoly, Laczkó Géza: Sánta Ámor, Szitnyai Zoltán: Benn a bárány, Szomory Dezső: Kamarazene - (Athenaeum-kiadás)

Négy új novelláskönyv. Négy különféle arc néz ránk a könyvek fedőlapjáról, s négy különféle arc a könyvekből. Az írásszenvedély, a műgond, a nyelvi kultúra, az alakító tudás és szerencse dolgában számottevő, itt-ott igen nagy különbségek vannak köztük, de azért a négy könyv atmoszférájában van valami közös: mind a négy író szabad szellemű, bátor és modern, - arra mennek, amerre a belső imperatívus küldi őket.

Kárpáti Aurél könyvének A bagoly a címe. Ezek a novellák egy érzékenyen differenciált elme szüleményei. Jellegzetesen intellektuális írások, a mesélőkedv spontán, őstehetséges melege nélkül, de az irodalom-kulturális erények teljességével. A primer epikus erő nincs meg Kárpátiban, de minden mozdulatát magas fegyelem szabályozza, ízlése kiforrott és igényes, hangja iskolázottan biztos. Kultúrát és iskolát dicséretkép említek. A Kárpáti-szabásu talentumoknak olyan korokban, amikor a művészi ízlésválságok zavarosán lábol keresztül, fontos hivatásuk van: a legjobb hagyományok ájtatos tiszteletében fogant, korszerű műveikből szelid figyelmeztetés hallik, szerényen szabályozó erő árad. Az egyik novellának Kölcsey, egy másiknak Kazinczy, egy harmadiknak Marcus Aurelius a hőse, - ezek a témafigurák itt sokat mondanak. S hadd mutassunk rá Kárpáti mintaszerűen gondos, tiszta prózájára is.

Laczkó Géza - kötetének a címe Sánta Ámor - Kárpátihoz hasonlóan intellektuális alkotó, írói jellemét döntően meghatározza mély irodalmi kultúrája. Csakhogy Laczkó nem viseli oly türelmesen a hagyományok igáját, csikói szeszéllyel, kötekedő szuverénitással tör ki a szent utakról, hagyománytisztelete sűrűn fordul nyelvöltögető ellenzékiségbe. Kivált témáiban, szabad erotizmusában, különc és merész ötleteiben üt ki hatásos eredetisége. Tárgyi és hangbeli skálája széles. Első novellája egy sánta ficsúr és egy púpos flapper balatoni flörtjéről, a hatodik arzénes parasztgyilkosságokról, a tizenkettedik a szentgalleni kalandról szól, az utolsó a tizennyolcadik században játszik. Mondani sem kell, hogy Laczkó írásai nyelvi szempontból is becsesek és érdekesek. Originálisan szép mondatainak művészi rajzában, szuggesztív plasztikájú jelzőiben, egész ritka, gazdag stíluskultúrájában gyakran több kedvét leli ő maga is, az olvasó is, mint a szorosan vett mese érdekességeiben.

Kárpáti és Laczkó novelláiban előkelő filológus-ízeket szürcsöltünk, Szitnyai Zoltán kötetéből (Benn a bárány) a közönség-irodalom levegője csap meg bennünket. Szitnyai szerencsés írói alkat. Élő és dús kapcsolatai vannak a publikummal, amelynek ihlető, bátorító pillantását szakadatlanul magán érzi, meseváró feszültségét érzékenyen felfogja és kielégíti. Spontán elbeszélő, bő leleményű író, aki megalázó alku nélkül is tömeghatást érhet el. Novellái a legjobbfajta szórakoztató írások szintjén mozognak. Szórakoztató, de nem kegykereső, kiszolgáló. Imperatívus-a hangjára figyelmesen hallgat, sznobság volna azonban szemére hánynunk, hogy ez a hang a nagyközönség felé hívja őt. Mesealakítás, lélekrajz, jellemformálás ösztönösen sikerül neki, ha nem is mindenütt. (Mert a pszichikai motiválásban néha kihagy.) Vidéki képei különösen színesek, a középosztály sokrétűségét, belső különbözéseit, ellentéteit és előítéleteit közelről, hitelesen és mulatságosan festi. Szociális vonatkozásokban nem lehet kertelésen, kényelmes megkerüléseken kapni.

Szomory Dezső novellái (Kamarazene) igazában csak novella-kezdetek, megíratlan elbeszélések «első fejezetei», igéretes nyitó taktusok egy ismeretlen zeneműből. A helyzet, amelybe belecsöppenünk, felajz, a figura, aki elénk áll, kíváncsivá tesz, de az író abban a pillanatban, amint sikerült az olvasót mellenragadnia, már letörli a rajzot, szélnek ereszti a figurát, s a többit felszított érzéseinkre, fölbolygatott képzeletünkre bízza. Ezek a merészen formált, hazárdul felröppentett kis novellák a maguk apró arányaiban nagyon jó kompoziciók. Az igénytelen jelenet, a fura hős kifejlő képe biztos és hatásos ívben emelkedik egy tartalmas, sugárzó pontig, a zárópillanatig. Az író hangja, a kis írások szelleme «ezüstkori». Az öniróniában, az önmagával szüntelenül évődő stílusban, abban az enyhe grimászban, amellyel az író egyre szatirizálja saját írásszenvedélyét s az írói vállalkozást általában, a túlérettség becses, bár divatjamúlt dekadenciája fénylik. Az író lírai próza a humoros szenilitás, a balek ifjúság-imádat, az ellenállásra képtelen, együgyű jóság, - s mindez a tudatos, ironikus játék ízével. Az új novellák nyelve kevésbé zenei, mint a régi Szomory-könyveké, de több benne az ezoterikus tréfa, a groteszk torzítás, több bennük a finom stiláris pervertáltság... Kár, hogy ezekben az apróságokban sok minden ismétlődik, egy-kaptafára megy. Minden «mámoros» és szeszélyes habzása mellett is sok az íróban a kileshető gépiesség.