Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ
Álnéven küldte be verseit Rákosi Jenőnek és már sokak figyelmét felkeltette, amikor még senki sem tudta, Rákosi Jenő, de talán még tulajdon testvére sem, hogy a versek szerzője Kozma Ferenc huszárkapitány. Hosszú élete folyamán legfeljebb a Kisfaludy-társaság ünnepén jelent meg a nyilvánosság előtt, írók társaságában, csak verseivel akart érintkezésben lenni az irodalommal és a közönséggel, a személyével soha. Élte a maga magánéletét, mint akármely más lovastiszt. Nincs még egy költő a világon, aki annyira elválasztotta költő mivoltát a személyétől. Bizonyára nem azért, mert mint katonatisztet feszélyezte volna a nyilvános szereplés. Belsőbb oka lehetett rá: a sajátságos magyar úri szemérem. Magyar úriember nem szívesen mutatja meg érzéseit idegeneknek, még közeli hozzátartozóinak sem igen. Viszont verseiben őszintén kitárta meghatottságát, szerelmét, a természethez való viszonyát, bánatait és örömeit. Az ellentétet azzal egyenlítette ki, hogy személytelenítette költészetét. Csak a hangszerét tette közszemlére; aki játszott rajta, az sötétben maradt.
Mélyen konzervatív lélek volt, váltig hű ahhoz az embertípushoz, amelyből származott s amely az ő idejében már háttérbe szorulóban volt a magyar életben. Hitt mindenben, ami fajtája ősi hitének állományához tartozott, az érdekelte, azt szerette, ami iránt ez a fajta érdeklődött és amit szeretett: a magyarság, a természet, a katonaság, a család töltötte el egész lényét. Nem voltak világnézeti kétségei, mert hiánytalanul beleilleszkedett egy készen örökölt világnézetbe, amely szilárdságot adott lényének, állandó határt gondolatainak és érzéseinek. Verseiből kiderül, hogy voltak küzdelmei életének, különösen fiatal korának, de ezek nem idéztek elő benne lelki válságot. Tünődő ember volt, nem töprengő.
Amit énekelt, azt a költészet ősi anyagából merítette. Anyagából teljesen az övé, magántulajdona csak a magyar lovastiszt különleges attitudeje volt. Nyelvi anyaga Arany János örökségén épült fel. Mégsem volt konvencionális költő, valódi költő volt, s a valódi költő, akármit énekel, sohasem lehet konvencionális. Hangja volt, mindenki másétól különböző hangja, amelyen ha megszólalt, megújult általa a legrégibb téma is. Tartózkodó, meleg, kiegyenlített férfihang, nem nagyon széles terjedelmű, de bensőséges, mámortalan, és mégsem túljózan, belső gátlásokon áttörő és mégis őszinte. Szentimentálissá sohase lágyult, de az érzés kifejezésére volt hajlékonysága. S a hang mögött érezni lehetett egy emberséges, tiszta, kicsit rátartós, önmagával és a világgal tisztába jött férfiembert.
A magyar líra régi hagyománya szerint férfi-líra. Bárd Miklós lírája inkább az volt, mint bárki másé. Egy történelmileg alakult, alkatilag körülhatárolt férfi-típus lírája, nem meghatározója, hanem zenekísérete egy életnek. Ünnepi órák hangulatának megszólaltatója, nem érintkezik az ember hétköznapi életével. Komoly, de nem sötét, olyan ember lírája, aki szenvedett, de mindig jóban maradt az élettel; amelynek érzi bajait és nehézségeit, de nem ismeri démonait és exaltációit. Ezért a modulálásai nem változatosak, és mégsem egyhangúak, a szólamai nem mindig könnyedek, de sokszor a gátlásokkal való küzdelme ad nekik érdekességet.
Az az ember-típus, amelynek legkifejezettebb megvalósítója volt, ma már csak ritka példányokban él a magyar világban. Távozásával elhallgatott egy hang, amelyhez hasonló nem lesz már soha többé.