Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám

KASSÁK LAJOS: LEVELEK ANYÁM CÍMÉRE

Halleluja a tavasznak, Mutterkám. Halleluja, hogy vagyunk és élünk derűvel a tekintetünkben és bizodalommal a szívünkben. Halleluja azért is, mert árnyék és kesergés helyett, virágot és dalt küldhetek magának ebben a levelemben.

Ha bensejében derűs az ember, Mutterkám, akkor a világ is kifényesedik körülötte s úgy tűnik, félkézzel az egészet maga elé emelhetné s ha akarna, beletekinthetne, ahogyan a fiatal lány belepillant kézitükrébe, miközben a saját gyönyörűségétől még gyönyörűbbé hevül. Vénségemre és férfi létemre, majdnem így jártam ma én is. Néztem a világot s egyszerre magamat is megláttam benne s most szeretném, ha alábbi soraimban ott messze, a maga két fáradt szeme előtt is fel tudnám mutatni ugyanezt a világot úgy, ahogyan csak nagyon ritkán látható: feszülő erőivel és enyhe bájaival a fényességben.

Kint jártunk a hegyekben a feleségemmel kettesben. Egyedül unalmas a csavargás és többedmagammal még unalmasabb. Nem tudom, ez már csakugyan az öregség-e, vagy csak az őszi beérés kora? mikor a kívülről jött izgalmak nem izgalmak többé, hanem únalmak - annyira telítettek vagyunk ízekkel és színekkel, hogy a nap nem aszalhat el bennünket s nem csíphet meg halálosan a dér. Kettesben a feleségemmel, akivel csaknem egyek vagyunk, s ahogy kint járok vele a tájban, nem egyszer úgy érzem, mintha az anyám, a szeretőm és a kislányom lépkedne mellettem, egy személyben, mind a hárman. S ilyenkor, ha magára gondolok, Mutterkám, nemcsak az alakjának összefogott vonalait, hangját és mozdulatait idézem a képzeletembe, hanem arra is gondolok, hogy magának, öreg kis özvegynek, talán soha sem volt úgy férje, ahogyan nekem feleségem van. S talán szeretője sem volt így soha, szegénykém. Egyszer egy verklislegényről beszélt, aki valamelyik pesti bérházban egy szobalánynak udvarolt, aki maga volt akkor, több, mint egy emberöltővel ezelőtt. Csak úgy foghegyről ejtette ki előttem a nevét, kicsit szégyenkezőn, kicsit kérkedőn, mint ahogyan egy rászedett tengerész idézheti fel emlékét annak az egyetlen nagyszerű hajónak, amelyre a gyűlekezet színe előtt meginvitálták, de aztán mégis nélküle szállt ki a vízre s azóta nyoma veszett. Egy nagyvárosi verklis, fél évszázaddal ezelőtt, született csapodár lélek, mindig frissebb csókok és mindig újabb dalok bolondja! Milyen szerencse, gondolom magamban, hogy idejében kereket oldott, annak előtte, hogy az ő eszelős fejét és megrészegült szívét kényszerültem volna magammal hozni a világba. Lehet, hogy most sem így gondol rá vissza, Mutterkám, de az emberek önzők s az a törvény, hogy a legkíválóbb szentnek is kicsit maga felé hajlik a keze. Örülök neki, hogy ekkora csirkefogó volt, s ezért egy másik ember hagyta ránk az apaságát, aki, ha nem is áldozta értünk a vérét, de bennünket sem áldozott fel gonosz szenvedélyeinek és soha sem csavargott el messzebb a legközelebbi kocsmánál.

Hintsünk hamút a régi dolgokra, Mutterkám. Hiszen az emlékek, ha fel is bukkannak egyszer-egyszer, ízetlenül és színüket vesztetten megint elmerülnek a mélységben. A tegnap helyet csinál a mának az időben s milyen jó, hogy az ember olykor bele tud feledkezni a pillanatba. Különben hogyan is jutnánk hozzá az új dolgokhoz és hogyan fedezhetnők fel a táj szépségeit, ahol éppen járunk?

Korán jöttünk el hazulról, alig, hogy kinyílott a reggel. Tudja, hogy milyen nehezen megy az ilyesmi nálam, hiszen jóformán még el sem aludtam, mikor a feleségem megrázta a vállam: - Kelj fel - mondta nevetve - kelj fel, már itt vannak a cigányok! - Ijedten eszméltem, kábultan és fáradtan, hiába nyitottam ki a szemem, az ablakon át rámzuhogott a világosság, de hamarosan azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Láttam a könyvespolc csücskét, a félgömbölyűre hajlított vállfát, amit az éjjel mellényem és kabátom nélkül szórakozottan az ablak rézkilincsére akasztottam s az üvegtáblákon túl a szomszéd ház tűzfalát is láttam, de az értelmemmel nem fogtam fel semmit, olyan volt a fejem, mintha valaki szénával és szalmával tömte volna tele az éjszaka. Majd annak a cikknek néhány furcsa mondatára emlékeztem, amelyet közvetlen elalvás előtt egy halott íróról olvastam. «Szeretek alvó fiatal lányok álmában előjönni... Ha gyóntatóatya lehettem volna a jezsuiták templomában, éjjeli lámpa a Sacre-Coeurben, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben...» És megint hallom a feleségemet: - Kelj fel, ha mondom! Egy, kettő, egy, kettő, hiszen már itt vannak a cigányok is! - Már a diványom szélén ülök s mint az áldozati jószág értelmetlenül nézek fel az asszonyra. - Miféle cigányok? - kérdezem. - Mit akarnak itt a cigányok? - Mire az utolsó szót kimondtam, egészen felébredtem. Megszokott rendjével együttáll előttem a szoba s már azt is értem, hogy tulajdonképpen semmiféle cigányokról nincs szó. Ilyen tarka lármával szokott ébresztgetni a feleségem, ha a rendes időnél korábban akarja belémrázni a lelket.

Villamoson jutottunk ki a város végébe s ott komppal keltünk át a folyón. Jóformán egyedül ültünk az ócska alkotmányban, kicsit még bennem zsibongott az álom és úgy utaztam émelygésekkel a gyomromban, felettem a hatalmas égkupolával s alattam a nyughatatlan vízzel, amely csillogott-villogott, mintha aranyezüst páncélba öltözött volna a tiszteletünkre és zúgott, morgolódzott, mintha arra készülődne, hogy egy óvatlan pillanatban az életünkre törjön. De magamban tudtam, hogy semmitől sem kell tartanunk, mert a kompos ember ott áll a motornál, mint a legendák hőse, felhasított ingben, szőrösen, mezitelen karokkal és mezítelen alsó lábszárakkal. Tetszett nekem a szinte baromian hatalmas test, de ahogy partot értünk, erősen megcsappant irányában a bizalmam. Amikor szabadon a kikötő deszkapadlóján állt, egy véletlen pillantással megláttam, hogy a ballábán nem öt, hanem hat ujja van. Valósággal menekültem előle, határozottan úgy éreztem, hogy semmi jót nem várhat az ember egy olyan komptulajdonostól, akinek hat ujja van a ballábán.

Mezőkön át, köves szakadékok szélén s végre egy keskeny szerpentinúton jutottunk fel a hegyre. De igazánból nem is tudom, hogy hová. Még soha sem jártam erre. Hosszú idők óta inkább csak az álmaimban szoktam útra kelni, különben megelégszem a város belterületével, a szürke bérházakkal, a hivalkodó és legtöbbnyire undorítóan elfuserált fényreklámokkal, a parkirozott templomterekkel, az elhagyatott gyárakkal és a könyvekkel, amelyek jóvoltából együltő helyemben bekukucskálhatok a diktátor álarca mögé csakúgy, mint a harctereket és a királyi ünnepségeket is áttekinthetem. Így gondoltam még egy perccel előbb, de hogy körülnézek itt a kék magasságban, akaratlanul is látnom kell, hogy a világ több, nagyon sokkal több a mi világkép elképzeléseinknél.

Néhányszáz méter magasságban járunk s néha alatta vagyunk a felhőknek, néha fölötte, néha meg éppen a köd közepében. Semmit, jóformán egymást sem látjuk a szürke, nedves gomolyagokban, közben pedig azok a kegyetlen hónapok jutnak eszembe, mikor az egyik bécsi kórházban feküdtem, tetőtől talpig vizes lepedőkbe bugyoláltan, melyeknek az én lázaimtól kellett megszáradniok tekintet nélkül arra, hogy állandóan köhögtem és majdnem megfulladtam a nehéz páráktól - de életben maradtam s máris szétfoszlottak felettünk a ködök, félig mezítelenre vetkőzve fürdünk a pirító napban, aztán egy szakadékon túl, előttünk terülnek el a mezők, hatalmas zöld táblákban, és a fölszántott földek szürke, sárga és barna szalagjai, tőlünk északra a lapos domboldalak, szőlőtőkéikkel és virágzó gyümölcsfáikkal.

A rétek virágoznak és illatoznak. Még a hegyen álltunk, mikor mondtam a feleségemnek: - Azt hiszem, kora hajnal előtt, mikor még senki sem láthatta őket, erre jártak valamelyik falu falmeszelő asszonyai s talán valakinek a bosszantására, vagy az örömére, nagy festékes dézsáikból telespriccelték az egész földet. - A magasságból így látszott a virágos rét és a falu házai a távolban, mint a fehérpendelyes gyerekek, ha csoportba verődnek a mezőn. Csak lent, az országút mentén találkoztunk emberekkel és megnéztük a házakat közelről, a bemohásodott faragványokat a kapuoszlopokon és a tágas udvarokat, háttérben a gőzölgő trágyadombbal és szerteszét a baromfiakkal; megnéztük az ifjú facsemetéket, ezeket a bokrétás fejű, vékony, remegő szűzeket; a kotlósokat, amint a szakajtóban ültek tojásaikon, elhalványult taréjjal és tikkadtan a fáradtságtól és az apró csirkéket, amint sárga vattagomolyagok, ide-oda gurultak a porban, a törpe, vén házak között, amiknek a tövében már kihajtottak a fiatal orgonabokrok és csengetyűztek halványlila fürtjeikkel.

Drága Mutterkám, hogyan mondhatnám el mindazt, amit itt láttam? Talán egy akkora könyv is kevés lenne hozzá, mint a biblia. Valóban egy új bibliát kellene írni a tájról és általában arról, hogy milyen a világ tavasszal. Egy új Énekek Énekét, de nemcsak az asszonyról, hanem inkább a földről, az égről, a világos levegőről, a mozdulatlanságra ítélt házakról és az ide-oda hajladozó, ezerszínű, édes és keserű illatú virágokról. S ha valaki most itt lenne a híres énekesek közül, aki az egész világnak hallhatóan el tudná énekelni a kiteljesedett öregség és a serdülő fiatalság áriáit, a multat, jelent és jövőt, ami itt együtt van, mintegy lakodalmi csokorba kötötten.

Igy beszélek magának a természetről, Mutterkám, és este egy hangversenyteremben voltunk s amit ott hallottunk, arról nem tudok másképpen szólni, mint ahogyan a mindenség titokzatosságáról és a boldogító jóérzésről beszél az ember. Mert nem kevésbé nagyszerű és bámulatra méltó az emberi alkotás, mint azé az isteni Mesteré, aki a világot teremtette. A művészi alkotás ugyanúgy az alkotója ábrázatát viseli, mint a világ az ő teremtőéjét, ahogyan a szentírás magyarázza a megmagyarázhatatlant. Vagy talán nem beavatott a teremtés misztériumába a költő, aki az élet millió, apró, általában összefüggéstelennek látszó mozzanatából: örömökből és bánatokból, a szerelem extázisából és a halálfélelem titokzatos érzéséből megalkotja a vers kifejező formáját, amely egyben törvények megdöntése és új törvények fogalmazása? És a zenész zenéje? amely talán éppen azért, mert legelvonatkoztatottabb minden kívülevaló dologtól, alkalomszerűtől és tipikustól - leginkább a varázskörébe emel és ámulatba ejt valamennyiünket. A hívők gyűlekezetét zenével készítik elő a csoda beteljesedésének pillanatára, a félholt katonát is talpra állítja a riadó kürtszava, a síró gyerek megnyugszik az anya dúdolásától és ki ne ismerné az állatok zenei érzékenységét, fájdalmas vonításukat, megenyhült brummogásukat, szóval: vad ösztöneik behódolását a harmonizált hangok bűvölete előtt. De úgy érzem, Mutterkám, minderről felesleges volna bővebben írnom éppen a maga számára, akit fiatalkorában, talán nem is véletlenül, éppen egy verklislegény lobbantott szerelemre s akinek a nyelvén még ma sem hervadtak el a dalok a népek kemény sorsáról, a nyíló mandulafákról és a vidáman csörgedező hegyipatakokról.

A «Daloló ifjúság» hangversenyén ültünk a fényáradattal világított és emberekkel zsúfolt teremben. Vagy ezernél is többen lehettünk, ebből a koldus és kétségbeesett városból, akik megnyitott fülekkel és megnyitott szívvel a pódium felé fordultunk olyan áhitatos bizalommal, mint mikor a hívők a csoda beteljesedését várják. És úgy hiszem, senki sem csalatkozott közülünk. Amit a zeneszerzőtől vártunk, megkaptuk testben és lélekben, formában és tartalomban, mintha virággal körített gyümölcsöskosarat szolgált volna fel eltikkadt vándorok elé. Ize és illata volt ennek a muzsikának, amint megszólalt az emberi hangokon, melyeknek árnyalatait semilyen hangszer nem adhatja meg a számomra. Ahogyan jöttek a kórusok, 8, 10, 12 éves fiúk és lánykák felsorakoztak az emelvényen, pirosra gyúlt arcocskáikkal, rövid nadrágban a fiúk és kigombolt, puha inggallérral, mint a tavasz suhancai és ünneplősen lesimított hajjal, mint mikor a tehén símára és fényesre nyalja kisborja szőrzetét és a lánykák maslis cipőkben, bő, fehér blúzocskákban, nyakuk körül halványkék matrózgallérral, némelyiknek, mint a pillangó, apró szalagcsokor ült a hajában s némelyiknek a blúza alól már elődomborodott két kerek kis melle - ez már maga volt az ígézet s aztán megszólalt a kórus, utánozhatatlan hangszer, az emlékek és vágyak szolgálója és zengte:

«Áldást, békességet kívánok házamnak,
Kívánok házamnak, apámnak, anyámnak,
Emlékezetben, hogy engem tartsanak!»

A még gyönge, éretlen hangok, mint a lidérctüzek lobogtak és szálltak a levegőben, boldogan és mégis ideges szárnyveréssel, mint a fogságból kiengedett madarak. A fiatalok daloltak és az öregek helyett is panaszkodtak, mikor így szólottak:

«Vad erdőben járok, járok éjszaka,
Ide kerget engem szívem fájdalma,
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az Isten sem könyörül.»

S aztán arról is szóltak egyre bátrabban és egyre teljesebben, hogy:

«Érzem minden állat vidámulását,
Apró madárkák megújulását,
Gyöngyharmatos reggel madárkák sereggel
Csoportoznak,
A virágok nyílnak, füvek illatoznak
A réteken.»

Mikor ezt hallottam, Mutterkám, akkor én is megint magam előtt láttam a tájat, amelyről fentebb írtam, a roskadozó házakkal, a nyiló orgonabokrokkal, a díszesre faragott kapufákkal és azokkal az emberekkel, akiknek ősi panaszait most egy férfikórus énekli az emelvényen, keményen, zengzetesen és leplezetlen együttérzéssel a költővel, aki a szöveget írta és a zenésszel, aki a dallamát komponálta. Olyan, mint a lefojtott tűz és olyan, mint a nekiinduló förgeteg ez a dal. Káromkodva panaszkodik és térdrecsuklottan fenyeget, miközben elmondja, hogy kényszerűségből a paraszt mindenét az úrnak adja és az

«Úr érte: botot ád !
Kapok érte, kapok én botot.
Cipóért botot.
Mit kapok érte?
Botot, cipóért botot...
Kapok érte, kapok én botot!»

De nem akarok erről többet írni, Mutterkám, hiszen előttünk az ilyen sors nem új és nem is idegen. Szeretném, ha az egész estének inkább csak a muzsikája érne el magához, az emberi léleknek ez a nagyszerű alkotása, amely legalább olyan megható és élettel teljes volt, mint a táj, amelyben önfeledten együtt csatangoltam a feleségemmel.