Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám
A hajnal piros sátrait
széttépte a szél,
fagyos göröngy, lehullt faág
együtt mendegél.
Este lesz és reggel lesz, de
kinod nem mulik,
árad és örök ájulatként
benned elnyulik.
fáradt testedet,
pupos földön, hegyes földön
meghempergeted.
hallod a válaszát,
husodon is, bőrödön is
igy furódik át.
részvéttel egy vad.
s legyezi hasát,
s elszalad, tovább.
A folyamon jegek usznak,
szivtelen jegek,
ők sziszegik gunyolódva
nem a sirás magasztal fel,
sem a fájdalom,
jeges ököl, erős harag,
az a hatalom.
Unt napokból, rossz napokból
kendőt köt a köd,
az éjszaka takarót fon,
amellyel beföd,
hurok az, nem is takaró!
fájó szivedet
remegteti csillag helyett
bus fejed felett.
Mégis mész, ugy érzed muszáj,
menned kell tovább:
nyár lesz, sóhajtod az estbe
s testvérem az ág
betakar, mint egykor anyám
s emlejét a nap
felém nyujtja: ifjusággal,
élettel itat!