Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ: UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL

KARDOS LÁSZLÓ: UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL
4.

Ismerem átlagos kritikai irodalmunk olcsón nagyzoló terminológiáját, s kajánul várom, ki röppenti föl először az Utazással kapcsolatban az eposz szót. Az orvostudomány eposza! Az emberi szenvedés, a bizalom, a szolidaritás eposza!

Mert van a könyvben valami hősies, diadalmas, lelkesedő és lelkesítő. A klinikák és szanatóriumok, a műszerek és gyógyszerek, a vizsgálatok, leletek és diagnózisok, a professzorok és adjunktusok és ápolók, a gépek, műtők és műtétek - mindez, ha úgy tetszik, egy háború, egy életre-halálra szóló küzdelem, egy homéroszi viadal tábora, harctere, taktikája és fegyvertára. És e pillanatban rátapintok legfőbb okára annak a falánk izgalomnak, amellyel a kötetet szinte egyetlen éjszaka végigolvastam. Az emberiségnek szurkoltam a tumor ellen! Egy harcot remegtem végig, minden idegszálammal segítve a küzdő Tudománynak. A «végét» előre tudtam, de a harc «eposzi» szépsége elragadott, fölkavart. És már azt is tudom, mikor éreztem, kisebb mértékben, hasonlót. Akkor, amikor Kruif könyvében a két amerikai doktor győzelmes vívását olvastam az anaemia perniciosa, a vészes vérszegénység ellen.

Viszont: lelkesedésem talán nem egészen objektív. Kilencvenhárom napja küszködöm egy tüdőgyulladás alattomos maradványaival, injekción és hőmérőn élek, orvosokról és betegségekről nem mondhatok immár elfogulatlan véleményt. «Érdekelt fél» vagyok.

De íme.

Barátom, aki e pünkösdi forróságban háromszáz kilométert utazott, hogy néhány rövid órát velem tölthessen a Nagyerdő aljában, ahol most tölgyek és akácok lehelletére bíztam bronchusaimat, beszélgetés közben meglátja az asztalomon a könyvet, rácsap, és ha ki nem veszem a kezéből, indulásig olvassa. Pedig mosolygós ember, egészséges, mint a makk, s azonkívül - mint megjegyzi - már ismeri az egész munkát a folytatásos közlésből...