Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ: UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL

KARDOS LÁSZLÓ: UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL
2.

Talán a műfaj újsága nyugtalanít? Mert a műfaj most született. Eddig csak érzelmi és eszmei «tumor»-okról, a lélek és a kedély fájdalmas elváltozásairól s az emberi létnek ilyesmivel kapcsolatos válságairól szóló kórvallomásokat olvastunk. Harc egy fizikális tumor ellen, - ez friss lelemény a témák világában. Ámde érdeklődésem forróbb, semhogy ilyen tárgytörténeti jelenségnek, műfaj-módosulásnak, téma-újításnak szólhatna.

Mikor a 109. laphoz érek, azt hiszem, rájöttem, miről van szó. Leírja itt Karinthy, hogy Bécsben, ahova gyógykezelésre ment, egy forgalmas utcán hirtelen émelyegni és hányni kezdett. «Az emberek megállnak... Csak bámuljatok... Hát aztán? Beteg vagyok, betegállomány, nekem szabad, nektek nem szabad, - nézhetitek, kiadom, - tessék, tessék besétálni - itt látható a véleményem rólatok, magamról, az egész életemről, úgy ahogy sikerült, ahogy itt áll most a bécsi utca szélén és köszönettel visszaköpi a csodálatos ajándékot, amire olyan büszke volt...» Ezt a részletet - kivált amit aláhúztam - irodalmias csinálmánynak érzem. A hányást, természetesen, elhiszem, de a reflexiókat nem. Ezeket utólagos, rutinos és érdektelen toldásoknak hallom. És ez megmagyaráz valamit érdeklődésem természetéből. Úgy látszik, valóságot akarok, szerkesztés, toldás, szépírói hamisítás nélkül, azt és úgy, ami és ahogy megtörtént. És sért, ha «irodalmat» találok.

Hasonló ütést kapok a 176. lapon, egy lázálom leírásában. «Olivecrona egy alkonyodó kertben szaladgált, odakünt, hosszú és sovány volt, vérvörös, lobogó üstökkel forgolódott, karjait dobálta, köpenyét sovány teste köré csavarta a szél és ahogy élesen, vadul felnevetett, nem lehetett tudni, ő volt-e az vagy a vihar». Ez a víziós ötlet kitünő, de vagy húsz év óta ismerem, éppen egy remek Karinthy-novellából. Itt tehát megint «irodalmat» orrontok, holott hiteles, egészen hiteles valóságra vágyom.

Alacsony kíváncsiság volna ez, intimitás-szomj, pletyka-éhség, amely hirtelenül ráburjánzott műértésemre, műérzékemre? Vagy naivul készpénznek veszek egy írói trükköt, amely a művészi alakításnak azzal ad külön értéket és zamatot, hogy valóul konferálja be a részleteket is, noha csak a mag reális? Fölbillent bennem a régi tudás Dichtung és Wahrheit titkos keverési arányszámáról?