Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám
A kábulatnak tompa nehezéke
húz alvásba, mely fölött fecskeként
a kékhasú álom köröz.
Nehéz ételek erjedő salakja
s erjedő lelkiismeret
dolgozzák, zörgetik meg ezt az alvást,
mely nyugtalan s ki-kicsap, mint viharban
érc-villanása a harangtoronynak.
Hány kábult óra és elkábitott
félnap, féléjszaka
hullott le eszméletlenül
az Idő nagy szemét-vermébe!
Trágyáz-e majdan valamit?
Vagy mindörökre vége, vége?
S majd jön a kábulat, az egyre széditőbb.
Elhalt aranypengése az Időnek,
napok és órák tompán dübögnek,
mint kőbányában a munka.
Torz és szürke tömbök uralma ez:
a szikes vénség
s egyetlen fény reménye,
kék remegéssel ötvözött
közeli messzeség:
az elmulás ring homlokod felé.