Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám
Finom, bonyolult szöveteknek
lágy színei kopva lazulnak,
kényes, fiatal szeretetnek
szép szirmai fagyva lehullnak.
Ez képe a férfiu télnek,
mert szívem akárhova szított,
ha mihez vonzódott a lélek,
minden csak visszataszított.
Akikhez egy eszme vezet még,
azok is mind rendre kivetnek,
igy lettem
én üldözött, árva eretnek.
Ahol égtek az ifjui lángok,
én is melegedni akartam.
hogy történt? nem tudom. Állok
most fázva, tünődve, zavartan.
Kit sűrű magány, tömör éj vár,
ne hidd, hogy a karjai késnek!
Egykedvüen indulok én már
jegyesül a sötét feledésnek.
Ott látom elúszni a kéklő
fiatalság távoli kedvét
s úgy élek, mint a sötétlő
barlangban az északi medvék.
Egyedüllét, ifjui bánat,
te védj, egyedüli vitézség,
hűs balzsama büszke magánynak,
te csititsd a szivem remegését,
hogy azt, amit itt vetek el még,
ne akarjam aratni a porból,
adj bátor szívet és elmét
vígan kimaradni e korból!