Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám
Azoknak a filológusoknak, akik mai átmeneti korszakunk irodalomtörténetét fogják összeállítani, sok bajuk lesz a mai írók szubjektív műfajaival. Nem lesz könnyű feladat, az érzelmes utazások, essayben írt magánbeszédek, szálló idők nyomát követő utikönyvek soraiból kiolvasni az igazság tényeit s lehámozni róluk a szépítéseket és kegyes hazugságokat. De azoknak, akik majdan a harmincas évek atmoszféráját, belső szellemiségét akarják megismerni, annál könnyebb dolguk lesz; a lírai hazugság és nyakatekert önigazolás éppúgy jellegzetes a kor lelki arcára, mint a belső őszinteség, s a kétségtelen igazságok, amiket a művek hírül adnak.
Mindennek tudatában szeretnék szubjektiv módon beszélni egy szubjektiv könyvről: «Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században» címen megjelent nagy-essayről, amely nemcsak azért érint közelről, mert az apám írta. Azért is, mert szempontjainak kialakításában, a mű lassan épülő szerkezetében nekem is volt némi szerény részem: ha nem is több, mint a tanítvány és tanu fél-aktív szerepe.
Ahogyan ez a könyv készült, szinte fordítottja volt annak, amit egyetemeken és egyebütt a «tudományos műről» előírnak. Nem felejtettem el a szegedi nyelvész-professzor szállóigeként elterjedt mondását: «Ha a céduláim megsemmisülnének, megszünnék tudós lenni». S láttam, hogyan készül el ez a munka annak a kezén, aki nem cédulahalmazból, hanem az élet ezer váltású szövetének vezérfonalaiból tudja kiragadni azokat, amelyek tárgyát, az eleven irodalmat, meghatározzák. Mikor láttam, hogyan rója apám megszakítás nélkül, órákhosszat szálkás írású oldalait, egyszer megvillant bennem az a groteszknek tünő ötlet, hogy módszere meglepően hasonlít ahhoz, ahogyan a tájékozatlanabb olvasó elképzeli az írás mesterségét
Fokozódó izgalommal olvastam a könyv korrektúrájának hasábjait s sorra éreztem, mint válnak az eleven társadalmi folyamat, a nyüzsgő természetességgel ábrázolt irodalmi élet részeivé, vezető vagy közharcos tagjaivá azok, akik eddig kettős életet éltek bennem: vagy nevek voltak, művek, alkotások puszta asszociációi
Maga a Nyugat indulása, s ennek az alig tapasztaltan nagyvonalú szellemi erjedésnek és a benne szereplőknek hirtelenjött új képzete nyomán fölszakadt bennem valami, amit eddig nem revideáltam önmagamban, s ami számomra szorongatóan és döbbenetesen új képet adott az apám nemzedékéről és a miénkről
Ahogy mi forradalmárok lettünk, az más volt, mint egy fejlődő társadalom izmosodó öntudatossága. Mi egy szellemi pubertáson, zavaros, nem mindennapi gyerekkoron át jutottunk el a forradalmársághoz; s mikor volt egy pillanat, amely látszólag hullámhegy tetején táncoltatott bennünket, a küzdelem örömén és soha nem sajnált élményeken kívül, erőszakolt fölényt és türelmetlenséget éreztünk sok minden megelőzővel szemben. Összekeveredett minden, a társadalmi forradalom és a kultúra szerepe; az esztétikai ítéletek helyett nem egyszer politikai és kultúra szerepe; az esztétikai ítéletek helyett nem egyszer politikai érvekkel dobálóztunk, s azt hittük, csak nekünk lehet igazunk, mert apáink nemzedéke, előttünk zavaros módon, elárult, elhagyott valamit, aminek megmentése, vagy megszerzése a mi feladatunk, kizárólagosan és saját eszközökkel. Ebben az érzés-komplexusban néha több volt a bosszúvágy, mint az építeni-akarás; de mi nem is akartunk törődni az építéssel, több rombolnivalót véltünk magunk előtt. És azt hittük magunkról, hogy hiszünk; pedig csak hagytuk magunkat meggyőzni, mert az jó volt, pillanatnyi felelet volt és ránk hivatkozott. Fürödtünk a futó kielégüléseket nyujtó szimplista magyarázatok és érvek pezsgőfürdőjében, s csak sajnálkozással tudtunk azokra letekinteni, akik, öregebbek, nem akarták
Akkor, az enyhe fanatizmusnak ebben a szelében sajnálattal, piciny megvetéssel, s néha türelmetlenséggel néztem apámnak és kortársainak világszemléletét. Úgy éreztem őket, mint akik egy elsüllyedt korszak végleg letűnt ideáljait ápolják magukban, holott tudva tudják, hogy mindannak vége. Demokrácia, szabadság, béke, humanista műveltség, a szellem primátusa
Sajnáltam őket ezért és nem egyszer még a vitatkozást is kerültem velük: hiszen úgysem érthetik. Ők egy végérvényesen lezárt multat jelentenek, s ideológiájuk, művűk megfakult emlék csupán.
Azután évek jöttek, amelyek lehűtötték lázadásaim érzelmi tüzét, s csak a szellemi meggyőződés kikovácsolódott acélja tartott ki, megszilárdulva, de rugalmasabbá formálódva az évek, elvek és események kohász-tégelyében. De (furcsa elfojtásként) nem jutott eszembe, hogy újra fogalmazzam magamban előző állásfoglalásomat az apám generációjával, az ő irodalmi országépítésükkel szemben. Most, könyve olvasásakor, a mű belső izzásában perc alatt olvadt el bennem a fölény és sajnálkozás; előbb meghatottságot éreztem az ő hősi korszakuk előtt, aztán kis szégyent és végül nagy-nagy irígységet. Ezt éreztem: aki ilyen szellemi forradalmat csinált végig, mint ők a Nyugattal, az nem is lehet csalódott, bármi is érte utóbb. Ők építettek és alkotásaikkal fémjelezték az építést és rombolást egyaránt. És abban az időben, mikor az ő idejük már befejezést nyert
S mikor tovább hajtott gondolataimban a friss megdöbbenés, azt is láttam, hogy nem érte őket igazi vereség világnézetükben sem. Aki közülök lépést tudott tartani az idővel, ma azt érezheti, hogy az az emberség-eszmény, amit ők a maguk szavaival fogalmaztak meg, ma az új korszak változott hangján kél ismét életre, mint a szellemi élet kiirthatatlan élesztője. A leírt szó varázsereje új fényt kapott a hamu alatt és kezdi visszanyerni fontosságát, ha megváltozott, harcosabb formában is; ma még talán csak pislákol ez a fény, de elfújni nem tudta az erőszak vihara. S aki valaha csak az elődöknek járó köteles kegyelettel szemléltem apáink irodalmi küzdelmeit, ma inkább tisztelettel és irígyen nézek föl rájuk. Ők többet értek el