Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám

ILLÉS ENDRE: SCHÖPFLIN ALADÁR MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETE

Elismerésekből, félreértésekből, szaporodó munkákból és az elapadó időből párázik fel írók körül a mítosz, amelyben idővel mintha az is szerepet vállalna, akit a mítosz elfelhőz. Schöpflin Aladárt már évek óta elburkolja egy sűrűsödő legenda, - az akadémikus forradalmár sunyi bókja, amely egyszerre figyelmeztet a Schöpflin-galéria szenvedélyes, áthevült, lobogó íróhőseire és kritikusuk józanságára, tartózkodására, sajátos felfedezői impassibilitéjére. A legendát, úgy látszott, Schöpflin Aladár táplálja leghívebben. Alkatára valami meghajlíthatatlan egyenes tartás jellemző, inkább a visszahúzódás szemérmes jegye, mint a gőgé és az elégültségé; mindig csak annyira hajolt a nagy víztükrök fölé, ameddig azokon nem csillan vissza a mélyükre tekintő arc. A legnagyobb lírikusok izgatták, egy Vörösmarty, Vajda, Ady, Babits titka, - és róluk szóló írásaiban mégis hiányzott minden lírai egzaltáció. Az ellentét legendája eddig igaz; de ez nem a teljes felolvadottság és a felolvadni nem tudás ellentéte.

Nem hiszem, hogy akadna ma írónk, akiben az irodalommal való találkozás olyan csontokba nyilaló, forró élménnyé vált volna, amilyen Schöpflin Aladár kritikusi eszmélése lehetett. Nem érzem, hogy az utolsó negyedszázadban bárki is ennyire «torka vérzéséig» mondta volna itt kritikáit, mint ő. De erről nem az a heves és olcsó gyulékonyság tesz hitet, amely a borszesz tulajdonsága: csak közelítenünk kell felületéhez az égő gyufával, s máris fellobog. Schöpflin kritikáinak anyaga oly tömör, régi fényeket oly nehezen áteresztő, akár a borostyán. Ebben a keménységben ritkán tűnik csak fel egy-egy finomvonalú rajzolat: az írásba véletlenül belehullott személyes élmény lepke- vagy falevél-formája; régi esszenciákat és féldomborműben őrző emlék. Ilyen bekezdés például háború előtti Ady portréjában az Új versekkel való szembekerülés: «...Ady megnyerte a csatát olvasója ellen: versei ellenállhatatlanul ingereltek továbbfoglalkozásra. Az egész annyira új volt, annyira szokatlan, annyira ellenkezett mindazzal, amire az eddigi magyar tradíció rátanította az embert, hogy az idegenkedő, szinte megdöbbent érzés maga izgatta az olvasót önmaga ellen, a mélyebb, behatóbb elmerülésre». Ahogy tapintom a kifejező, erős mondatokat, két szó váratlan, forró sütését érzem: «önmaga ellen». Ez az író önmaga ellen támadó lázdások emlékét őrzi az eszmélet legalsó rétegeiben. Nem levert lázadásokat, de diadalmas felkeléseket, olyanokat, amelyektől megremeg, átalakul és továbbépül az alkat. Minden nagyobb Schöpflin-kritikának van egy-két ilyen forró pontja, amely a csontkeményre munkált anyag mélyén a velő megrendüléséről szól. S nem méltóbb beszéd-e ez a szemérmes sugárzás, mint a lelkesedő beleélés olcsó jelképei?

*

Negyedszázada nézett farkasszemet a vállalkozással. Először 1912-ben mondott le róla, amikor Ady és Móricz portréját ezzel a csillagalatti jegyzettel foglalta keretbe: «Ez tulajdonképpen csak első része egy nagyobbra tervezett tanulmánynak, amelyben a huszadik század elején megindult irodalmi mozgalmakat egész terjedelmükben szerettem volna feldolgozni». Azután nőtt az anyag, fokozódtak a nehézségek - s 1924-ben a régi gondolat köré nagyobb munka kristályosodott: a Gorkij számára készült összefoglalás. Térképpróba, amely már pontosan feltünteti a századeleji nagy vízválasztót, mérései és színei helytállók, csak éppen a nevek kerülhettek fel túlságosan kis városkarikával a kartonra, mert néhány év mulva - másvalaki irodalomtörténetét ismertetve - így elégedetlenkedik: «Megengedem, ez a legnehezebb, majdnem megoldhatatlan feladat: néhány sorban jellemezni és felismerhetővé tenni egy írót (egyszer nekem is beletörött a bicskám)». Azután megint hallgatás, közben tovább duzzad az anyag. Mert ezalatt kibontakozott a Nyugat második nemzedékének arcvonala, sőt feltünt a harmadik is, - mintha a felgyülemlett nehézségek ilyen embertelen nyomása kellett volna ahhoz, hogy végre megszülessen a könyv: a magyar irodalom története a huszadik században.

Schöpflin Aladár első könyvében, a Magyar írókban Gyulai Pál Petőfi-tanulmányának remeklését ismételte meg: vitatott kortárs-írókról rajzolt véglegesnek mondható, az idő próbájával hiteles portrékat. Az ilyen kortárs-bírálatokhoz fűződnek a magyar kritika legnagyobb tévedései: Kazinczy jóformán egyetlen íróbarátja jelentőségét sem ismerte fel, Kis Jánost mindvégig nagyratartotta, Csokonait - évtizedekkel a debreceni költő halála után is - csak ócsárolni tudta; Berzsenyinek meg kellett halnia előbb,. hogy Kölcsey kiengesztelhesse; Bajza szigorúsága jelentéktelen akarnokokat zúzott össze. Schöpflin Aladár meg nem szédülve haladt át az effajta veszedelmek szakadékai fölött, a fiatal Gyulai Pállal foglalkozva nyugodt, szinte méltóságteljes önérzettel tekint az utókor kritikája elé: «Az ötvenes évekbeli Gyulai ítéletei az ötvenes évek költőire ugyanazok, amelyeket mi alkotnánk róluk, ha irodalomtörténeti távlatból nézzük őket. (Nem bizonyos tehát, hogy a mi ítéletünket a mai irodalomról egy későbbi irodalomtörténeti kritika teljesen el fogja söpörni)».

Annyira nem söpörte el, hogy minden megállapítását teljesen átvette. Babitsnak még csak egy könyve jelent meg akkor, Móricznak három, Ady A menekülő életnél tartott, Kaffka nem írta meg az Állomásokat, a Hangyabolyt, s a Két nyár kisregényeit, de Schöpflin olyan csodálatos penetrációval érezte meg a művek mögött az írók lényegét, Ady szimbólum-rendszerét, Babits útját a nyugtalanság völgye felé, Móricz falukutató munkáját, hogy ma sem lehet tömörebb, összefoglalóbb, jellemzőbb arcképeket rajzolni róluk, mint amilyeneket Schöpflin vázolt fel a teljesen új írókról, néhány könyv alapján. Akkori ítéletei huszadik századi irodalmunk délköreivé váltak, azóta is velük tájékozódunk. Mostani nagy összefoglalásának jelentősége éppen az, hogy az a kritikus, aki először nézett körül mai tekintettel a századforduló könnyűnek találtatott csillagai között, s aki az idegenkedő olvasóhoz úgy közvetítette az új írókat, hogy ajánlásai azóta megdöntetlen megállapításokká váltak, most egész huszadik századi irodalmunkról ad remek képet, néhány klasszikus szépségű portréját teljes arcképcsarnokká egészíti ki, (s könyvének ez csak egyik része, majdnem a kisebbik fele).

Gyulait említettem egyetlen megelőző példaképpen a kortárs-írókra vonatkozó ítéletek bátorságánál és rezzenéstelen biztonságánál. Gyulait említhetném más vonatkozásokban is: a magas kultúra mellé szegődésben, az olcsó jelszavak elleni harcokban; írásaiknak olyan szerkezeti egyezésében, amit maga Schöpflin is észrevett: tanulmányaik során mindkettejűknél gyakoriak a kitérők. A kiváltó ok is azonos: mindketten irodalmilag nehéz, ellenálló közegben harcoltak, nem egyszer az alapfogalmak magyarázatáig kellett visszatérniök; gyakran kiálthattak fel keserűséggel: «Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?» Illetve csak Gyulai kiáltott fel, Schöpflin mondataiban soha nem volt pattogás, zsörtölődés, megsértettség és sértő agresszió. Schöpflin ott válik el Gyulaitól, hogy belőle hiányzik a konokság, a norma kíméletlen alkalmazása, a választott példára való esküvés, amely végül is csak egyféle írót és egyféle irodalmat ismer. Schöpflin a Nyugat tehetség és szabadság programjának egyik kialakítója volt, ő nem ismeri a rostát, amelyiken bizonyosfajta író áthull, bizonyosfajta meg fennakad. Akit tehetségnek érez, az rögtön érdekli, azzal szívesen foglalkozik, azt elismeri. Minden írót meghagy a maga portáján, a hegyvidékit nem akarja áttelepíteni a síkságra, a várost nem lakoltatná ki, mint Bárd Miklós vetette fel egyik versében: megerősödni és megújhodni a szabadba.

Nem uniformizálja az írókat, tiszteli egyéniségüket s épp azzal a titokkal jellemzi őket, ami minden társuk közül egyedül rájuk jellemző. Tanulmányaiban az egyéniség rejtett góca lángol fel, fáradhatatlan, amíg ezt a gócot meg nem találja. Mikszáthtal több esszéje foglalkozik, a negyedszázados készülődés vázlataiban is mindig felbukkant a Noszty fiú írójának szivarfüsttel elfelhőzött tekintete. S míg más írónál, például Kaffkánál stiláris simítást is alig végez a régi portrén, Mikszáth nem hagyja nyugton, mindig új kérdésekkel tér hozzá vissza, s úgy érzem, csak ebben a könyvében mondta ki róla a maga döntő fönevét: «írásaival kerül az élet legfőbb mozgatójaként a pénz - irodalmunkba. Ebben a tekintetben ő ugyanazt az újítást hozta, melyet a francia regénybe Balzac». Egy-egy ilyen megtalált szó a jellemzés végső tömörségét és kikezdhetetlenségét jelenti, az elmoshatatlan képet a leleplezett írói titokról. Gárdonyiról ezt a plasztikus jellemzést adja: idillje annyiban hoz újítást, hogy nem népszínmű, de a népdal stílusában rajzolja a falut.

Ezt az összefoglaló nagy munkát az epigrammatikus fényű és tökéletességű írói jellemzések kiapadhatatlan pezsgése teszi csípősen szénsavassá; nincs irodalomtörténetünk, amelyben ennyi ötlet, ennyi fölényes kritikai bravúr s ilyen fáradhatatlanság ötvöződnék azzá a szerénységgé, amelynek szinte mentegetőző hangján Schöpflin úgy mondja el mindezt, mintha csupa tudott dolgot ismételne. Könnyed mutatvány minden felvillanó író-sziluett, viszont nincs olyan olcsó alkalom, amely tréfára csábíthatná. Megcsodáltam azt az öt sort és visszatértem hozzá, amely Pekár Gyula ővrjét tisztázza. Fontosnak tartja, hogy még ezt az ővrt is megvilágítsa; s egyszerre hoz elítélést és felmentést. Felmentést egy viccözön után, ítéletet az író jelentéktelenségére.

*

Hogyan lesz az egyes írói jellemzésekből irodalomtörténet? Aligha egyszerű összeadás útján. De tudjuk, hogy a szellem és az élet fogalmai szorosan összefüggnek. Ha el akarunk jutni akár a legegyszerübb tények gyökeréig is, követnünk kell a jelenségeket egyik rétegből a másikba. Magasabbrendű szemlélet csakis az ilyen strukturális teljesség lehet. Másfelől meg az effajta vizsgálódás már eleve letett arról, hogy az egyént kiszakítsa összefüggéseiből; ellenkezőleg éppen azt fedi fel, hogy az egyes részek milyen közvetlen, funkcionális viszonyban élnek a strukturális életegység teljességével. Ezt a gondolatmenetet Dilthey nevével is jelölhetjük. De idézzük inkább magát Schöpflin Aladárt, aki jóval a szellemtörténet itthoni divatja és elterjedése előtt, még 1915-ben írta, tanulmányait rendezve: «Az irodalom organikus valami, a nemzet életének olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság, s ezért minden irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási formája. Ezeknek a gyökereknek megkeresése nézetem szerint előbbrevaló és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése».

A terv mitsem változott: Schöpflin huszadik századi irodalomtörténete tehát nemcsak írók és könyveik konglomerátuma, hanem széles ecsetkezelésű társadalmi rajz is, amely körülbelül a kiegyezés táján indul: a mult század tenger-rengésű társadalmi életével, az osztályok állandó hullámzásával, a magyarországi kapitalizmus kifejlődésével, a lehanyatló és védekező úri renddel és a feltörő polgári, munkás, paraszt és zsidó rétegekkel. A bevezető száz oldal Schöpflin könyvének talán legszebb része; kevés olyan finom és meggyőző analízist olvastam, mint az osztályába mindjobban beszorított nemesség és a Margitszigetre meg az Akadémiára visszavonuló Arany-Gyulai front egy-gyökerűségét. Milyen egyezések és milyen különbözések, - ha egyezésről van szó, hadd említsük a legszebbet: a harangzúgásos és görögtüzes millennium és Beöthy Zsolt dagályos körmondatainak azonosságát; s ha azt akarjuk szemlélni, milyen különbözőképpen kél ki ugyanaz a mag kétféle talajból, figyeljük csak meg Heine hatását a századvégi keresztény költőknél, Ábrányinál, Endrődinél, s a heinei vérsejtekkel azonos összetételű Makai Emilnél vagy Heltai Jenőnél. Az előbbiek jófiúk és zsúrköltők maradnak, még a Dalok költőjével is beoltva; az utóbbiak nem utasítják vissza Heinéből se az erotikát, se párisi szellemét. A szellemtörténeti fanatizmus dolgozatai után milyen fellélegezve olvassuk ezeket a mintaszerűen finom és tökéletes részeket: az elméleti állványozás itt nem takarja el a Művet, a rendszer finoman felszívódik az alkotásba.

A polgári radikalizmus feltünése, majd A Hét lehanyatlása után a századeleji izgalmakat leydeni palack módján sűrítő Nyugat és a híres nagyváradi antológia, a Holnap-társaság előretörése minden regényfejezetnél izgalmasabb, lüktetőbb korszakfelidézés. Különböző színű szálakkal dolgozó szövés, csillogó stílus-raffinement, ahogy könyvének ebben a részében Schöpflin saját szövegét meg-megszakítva, közbeiktatott kritikákkal, bő Rákosi, Osvát, Ignotus, Fenyő Miksa, Mikszáth-idézetekkel görgeti előre anyagát.

Mi volt a Nyugat jelentősége? Schöpflin apologetikus szépségű és forróságú fejezetben vall róla: «A történelmi osztályokban bomlóban a világnézeti egység, új társadalmi rétegek és csoportok kértek szót az életben... Az egykor egyszólamú magyar élet polifonná vált s az irodalom, amely mint mindig, most is elsőnek vonta le a változás következéseit, elsőnek mutatta meg ezt a polifóniát. Nem volt többet osztályirodalom, az összes osztályok lelkiállapotát akarta kifejezni, a nemzet minden rétegét a legalsótól a legfelsőig, érdeklődési köre átfogta az egész országot, a nagyvárost luxusával és nyomorúságával, a különböző vidékek kisvárosait sajátságos táj-jellegükkel, a falut és az alföldi tanyát azzal az emberfajtával, amely benne él».

Schöpflin irodalomtörténetírói modorának - pontosságán, megbízhatóságán, kifejezéseinek telitalálatán, sokféle tanulságokból leszűrődött bölcsességén felül - még valami egészen egyéni bája van: mindezekkel a dolgokkal való megvesztegető közösségérzése. Egy ember tesz vallomást előttünk, akinek élete legmélyebb élménye a magyar irodalom volt, s irodalmunknak különösen ez a félszázada. Magyarázza a harcokat, amelyekben benn élt, mutogatja a bajtársakat, akiknek kézszorítását még melegnek érzik ujjai. Kiáll ezért a multért, fiatal és rebellis ma is: nem fél az elfogultság vádjától. Gyulai pattogó és harcos szellemét érzi maga mellett, - a kritikusnak legyen meggyőződése és álljon helyt érte.

A Magyar írók tanulmányainak csontkemény stílusa is megolvadt az elmúlt húsz év alatt, mint ahogy melegebb fény jöttén a megzajduló jégtáblák felszakítják a befagyott folyam hátát. Már az Írók, könyvek, emlékekben éreztük ezt a változást, az emlékek melegebb fuvallatát; kiteljesedett a visszatekintő megereszkedés az Adyt idéző, jónéhány forró örvénnyel hánytorgó életrajzban; az ifjúsághoz hajló lett és elszakíthatatlanul az ifjúsággal tartó: az a nagyon szép és minden változást megértő kritika mutatja így, amelyet az Új magyar költők legszebb száz verséről írt. S teljesen kiforrott végül ebben az epikus szépségű, bölcs és gazdag műben, amely több mint irodalomtörténet és összefoglalás örök társadalmi és irodalmi újítóvágy, a kezdés szívdobogva idézett kalandja, egy újfajta írói bajtársi érzés felejthetetlenül szép és nemes éneke.

*

Fiatal könyv, friss könyv, harcias könyv. Nagy szelek sodrában áll, szárnyai meg-megcsillannak a napban, - legyen szabad az egyik elcsúszott fény-nyalábnak Don Kihótként nekivágtatnom, hadd vessen le lovamról.

Bárhogy is nézem, nem tudom a Nyugatot - ahogy Schöpflin mondja, s mások is állítják - határozott osztályelhagyásnak és balra való átvonulásnak érezni. Talán az egészen fiatal Nyugat útja (s akkor is inkább a polemikus és elméleti részben), valóban ez lehetett. De ha ma végiglapozom az első húsz-huszonöt évfolyamot, egyre tisztábban látom a Nyugat vezetőinek és íróinak külön nehézkedésű rétegét, és főleg a geografiai tényt, hogy a Nyugat írói nem egészen azt a helyet foglalták el, ahová a szálláscsinálók utalták őket. A század elejére aszott kóróvá vált az Akadémia védőszárnyai alatt megbúvó hivatalos irodalom, túlhangossá és túlügyeskedővé az új osztályok szórakoztató ipara, nyomasztó fölényességgel és a Timár Virgil Vitányi Vilmosának idézetbőségével kezdett szólni az a nyugati műveltség, amely legalább egy évtizeddel lemaradt, - a társadalom és az irodalom kölcsönhatásának ezen a keresztező pontján a fiatal Nyugatot nem érzem a polgári osztály kifejezőjének, A Hét folytatásának, s csupán a hivatalos irodalom reakciójának. Inkább mindhárom ellenébe forduló visszaütésnek. És éppen legjobb íróiban, a nagy gárdában érzem a szívósságot és a csömört. Ady, Babits, Móricz, Kaffka, Tóth Árpád, Kosztolányi, Krúdy Gyula - mint a polgári és radikális integrálódás írói? Lényegük szerint inkább a tizenkilencedik századi, nehéz lélegzetvételű reformgondolatok folytatói ők. Mondanivalójuk könyvről-könyvre egyre elzárkózóbb koruktól, az osztályt szeretnék átnemesíteni, amelynek anyagából gyúrták halandó testüket, s amelyből való a lelkük is. Vagy van-e színtisztább kisnemesi lázadás és elégületlenség, mint az Ady Endréé? Nem a mély, dunántúli hitvallást mondják-e Babits egyre súlyosabban kiszakadó könyvei? Kosztolányi Dezső nem vérzett-e Pacsirtával és Vizynével is valamelyest, és az utolsó Számadással melyik oldalra állt vajjon? Mit jelenthet egyáltalán bal vagy jobb? Pontosabb a kérdés, ha így tesszük fel: kik mellé állt? S Móricz Zsigmond mi is lehetne, - bármit is akar - mint az Erdély, vagy a Boldog ember írója? És hogyan ocsudtak minden nap az életre Krúdy vagy Kaffka Margit? Milyen titkos szálak fűzik magát Schöpflin Aladárt a szelídfényű Arany, Baksay Sándor, Vargha Gyula portréihoz?

Mi következik mindebből?

Úgy érzem, néhány nagy halott, néhány tragikus erőfeszítésű ővr, néhány fiatal író, akiket azóta valóban új osztályok vetettek fel. S a mai összeforrottabb Nyugat.

Vagy változtathatott-e valamit Berzsenyi alkatán káromló lélegzetvétele? És Kölcseyn, Vörösmartyn, Bajzán emésztő szorongásuk?

*

Schöpflin izgalmas és forró könyve magasabbra ér, mint a jellemzés, többet tesz, mint ítélkezik: eleven ízlésre tanít. Oly szép fejezeteiről nem szóltam még, mint az öreg Aranyt, Kaffkát, Krúdyt, Gellért Oszkárt elénkvarázsoló részek. A fiatalok optimista seregszemléjével és egy nagyon szép mondattal végződik: «A magyar élet egy terén sem folyt olyan eredményes munka, mint az irodalomban - a zenekíséret szebb volt, mint amit kísért».