Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · ŐRJÁRAT · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: FÜGGELÉK A "DOVERI ÁTKELÉS-HEZ

ERÉNYI GUSZTÁV: IDEALISTA EMBEREK IDEALIZMUSÁRÓL

Török Sophie gondolatfugája «reális emberek realizmusáról» [*] gondolkozásra és variációra késztet. Annak a kérdésnek felvetése, hogy «vajjon a reális ember valóban reális-e» és azok a megfontolások, amelyek a pénz fétisizmusára vonatkoznak, valahogyan mai életsorsunk velejébe hatolnak. A szerző a pénz fiktív hatalmáról szól és arról, hogy a gazdag nem annyira a költekezésben éli ki magát, mint inkább a költekezés lehetőségeiben, vagyis képzeletében és ilyen értelmezésben bizonyos hasonlóságot mutat a költővel. Ez a párhuzam jelentékenyen eltolja vagy legalább is egybetolja a realizmusról és idealizmusról alkotott hétköznapi fogalmaink érvényét. Önkéntelenül Goethe és Schiller levélváltására gondolunk, amikor Schiller költőtársának egy megállapítására azzal replikázik, hogy ami az ő szemében tapasztalati tény, lényegében tulajdonképpen nem más, mint eszme. És ha Török Sophie beállításában Harpagon is némileg idealistává lesz, ez nem jelenti a fösvénység apothézisát, hanem csupán költői ellenvéleményt azzal a nyárspolgárias felfogással szemben, mintha a pénzgyüjtés szenvedélye mélyen a valóság talajában gyökereznék, - mélyebben, mint a művész alkotási ösztöne.

A költők mindig meggyőződéssel tagadták költészetnek és reális életnek ezt a nem-költők tudatában kelt ellentét és részben tiltakozásként, részben pedig egy befelé tekintő szemlélet szintjéről megalkották azt a másik, reflexiv világot, amelyben az élet álomnak, az álom pedig életnek tetszik. Az ilyen valóságkereső költői inverziónak persze nem Calderon az ősapja. Már Plato felfogása, amely az «idea» elsőbbségét hirdeti a való élet tapasztalataival szemben, tükröztet valamit ebből az örök költői meglátásból, bármily kevéssé egyezik is a plátói idea a mai eszme fogalmával. Ebből a forrásból táplálkozik minden kor költői romantikája, ez az alapja Faust, Manfréd, és az ember madáchi tragédiájának, ez a világ csillámlik fel irónikus változatban Don Quichotte, a Nagyidai Cigányok és új színházi élményünknek, Jules Romains Donogoo-jának, ennek a fiktív létéből groteszk valóságra ébredt városnak szatírájából is.

A nagyhatalmi és világvárosi tobzódás bűvkörébe került kultúrember lelkében a realizmusnak új illúziója támad. Számára a realizmus nem röghöz tapadás, nem a szenzualitás gyermekes öröme, nem a fák és füvek ismerete, az elkerülhetetlen jövő higgadt számbavetése többé, hanem kockázatos erőfeszítés, a vállalkozási ösztönök túlhajtása, légvárakat építő spekuláció, gazdaságpolitika és matézis bizarr vegyüléke, gazdasági szimbolizmus. A konjunktura és tönk közös szélén imbolygó bankvezér iróasztal-tervei, a politikusnak a realitással kacérkodó párfordulásai, az ujságírónak soha megállapodni nem tudó, a valóságot sokszor csak horzsoló aktualitásai jelentik neki a realizmus legszínesebb és legszívósabb megnyilvánulási formáit. Nem számol azzal, hogy a magasabbfokú civilizáció már magában véve elfordulás vagy elferdülés a nyers valósággal szemben, hogy létrejöttében az elvonó, általánosító, törvénytermelő meditációnak és a lét hagyományos rendjére szüntelenül rálicitáló fantáziának nélkülözhetetlen szerep jut. Az egész városi légkör, a szakbeli specializálódás és időbeli szétforgácsolódás kettős kényszere mindig kissé távlatos, látszatos, irreális életfeltételeket nevel. A közvetlen, reális szemlélet emberei primitívebb viszonyok közt teremnek. Típusuk az az Alpesekbe vetődött magyar paraszt-katona, aki elszörnyedve rójja a «csúf hegyeket», amiken semmi meg nem terem.

*

A háboru előtti időkben, amikor a ma dívó heroizmust még akárhányszor a végletekből kiinduló és a végletekbe nyúló dialektika pótolta, gyakran találkozunk két tipikus vitatkozóval, akik közül az egyik magát konokul materialistának, a másik idealistának nevezi. A megkülönböztetés kissé szimplista és nem fedi teljesen a vita lényegét. A «materializmus» és «idealizmus» ellentéte elsősorban a folozófiában szerepel, de a vitázók ritkán álltak filozófiai alapon. A vita tulajdonképpeni tárgyát a tünő tizenkilencedik század vezető eszméi iránti beállítottság képezte. Az ú. n. «materialista» hajlamosnak mutatkozott arra, hogy korának mechanikai és racionalista szemléletét még a valónál is erősebben kidomborítsa és hogy ennek az alapjában természettudományos szemléletnek következtetéseit átvigye művészeti és vallási térre is, - fejlődést, észszerűséget, a mithosz és legenda haladó sorvadását hirdetve mindenütt. Ezzel szemben az «idealista» azt hangoztatta, hogy a racionalizmus erdészetében kitenyésztett fák nem nőhetnek az égig, szívesen szállt vissza a jelenből a multba, szívesen állította szembe a fizikával a történelmet, a fejlődővel a maradandót, tagadta a metafizikai és vallási energiák mesterséges kiirtásának lehetőségét.

Valóságban a két ellentétes szemlélet mögött nem mindig rejtőzött két ellentétes típus. Inkább két szellemi pólusról beszélhetnénk, amelyet a kor kivetített magából. Hogy egy bizonyos egyén a két pólus melyikébe sodródott, gyakran környezeten, nevelésen, külső befolyásokon és nem egy véletlen körülményen mult. A végletek halálos biztonsággal találtak egymásra, de feltétlenül kereszteződtek is. «Idealista» alatt hétköznapi értelemben nem annyira az absztrakció emberét, mint inkább a rajongót, a hívőt értjük. De ezek a fin de siécle-beli tudatos idealisták hányszor mutatkoztak ellenfelükkel szemben a végsőkig kritikusnak, szkeptikusnak, félénken körülcirkalmazottnak, mefisztóian tagadónak! És másfelől milyen csodálat illeti éppen a ma szintjéről az ú. n. «materialista nemzedék» törhetetlen hitét eszményeinek végső diadalában! Mert voltak eszményei és élt benne valamilyen a vallási rajongással homogén szenvedély, minden nagyszólamú atheista kinyilatkoztatása ellenére. És mennyire jellemezte őt is a legellentétesebb hajlamok: specialistaság és monista fanatizmus, cinizmus és érzelgősség közvetlen közelsége! Meunier, a munka szimbólikus szobrásza és Böcklin, mithikus mesehangulatok festő-poétája, - Anatol France kifínomodott, kétkedő esztéticizmusával és Maxim Gorkij tősgyökeres lebujvilágával az ő ítéletében békésen férnek meg egymás mellett. A művészi realitás örök vágyódás maradt számára. Nem, mintha a vérbeli művész betelhetnék a metafizikai idealizmus vértelen fantómjaival. De akiket realista művészeknek nevezünk, valójában mégis csak újjáteremtik és nem másolják a természetet.

*

A probléma ott kezdődik, ahol ezek a néha mondvacsinált, de mindig őszintén végigharcolt ellentétek a jelenbe torkollanak. Mert a kései tizenkilencedik század «idealizmus» és «materializmus», «idealizmus» és «realizmus» ellentéte alatt mindenesetre elképzelt valamit, belésugározta mentalitásának kettősségét, ha nem is vágott mindig egybe a célkitűzés a gyakorlattal. Ma ezen a téren teljes anarchia vált urrá a lelkeken. Egyfelől inognak azok a realitások, amelyeknek a tömeg imádata szól, a gyorsan változó rendszerek és konjunkturák kereszttűzében revizióra szorulnak a gazdasági élet fétishatalmáról alkotott hagyományos képzeteink és ha Török Sophie a gazdagság illúziójáról beszél, ezt alkalmasint nem utolsó sorban a mai viszonyok szintjéről teszi. A pénz örök fikciójához hozzájárul a mai pénz különleges fikciója. Másfelől azonban a kába realitások imádatát sajátságosan egészíti ki egy mélyen a gyakorlati élet szövevényeibe ható neoidealista megmozdulás. A jelen társadalmi és kultúrpolitikai életét minden vonatkozásban átitatja ennek az új idealizmusnak áramlata, amely hatásaiban legkevésbé sem ideális, de mégis csak eszmékkel operál és eszmék nevében akar rombadönteni egy meglévő világot, amikor a politikát mithosszal elegyíti, amikor népek és nemzetek kulturális felsőbbségéről és egyedülvalóságáról szól, amikor új, heroikus közszellemet hirdet a költészet vagy még gyakrabban fűzfaköltészetet csempész a totalitás jelzőivel felcicomázott állami életbe.

«Reális emberek realizmusa» alatt a cikk írója elkalandozást ért a valóságtól, a sűrített, fokozott valóság örve alatt. De mit szóljunk az olyan idealistákról, akik hangosan toborzó nyilvános tevékenységükkel elfojtják a magányosság emberének minden csendes ideálját? Mi legyen azzal az eredendő szellemiségében javíthatatlanul szemérmes idealizmussal, amely a közre rákényszerített üdvszólamok lehengerlő súlya alatt halódik? Tribünös eszmék folytonos csatakiáltásai közt időszerűvé lesz rég tisztázott alapfogalmak újratisztázása, hogy megadassék a világnak, ami a valóságé - és a költőnek, ami a költőé.

 

[*] L. a Nyugat áprilisi számában.